Egy építkezés mellett elhaladva hallom az ordítást: "Ki engedte be ezt a piszkos cigányt a munkaterületre?" Odafordulva látom, hogy mindenki vigyorog, egyik cigány ember mondta ezt a másiknak - hogy a többiek is hallják -, miként a feketék is Amerikában néha játékosan egymást niggernek vagy niggának szólítják. Ők megtehetik, nekem - mivel se cigány, se fekete nem vagyok - tilos. A politikai korrektség íratlan követelményeinek megfelelően ezt így helyesnek is tartom.

Ebben a túl korai kampányban a politikusok leginkább a jövőről, de annak csak egy egészen rövid szeletéről szeretnek beszélni. Arról nem, ha netán megmaradnak vagy visszakerülnek a hatalomba, akkor mihez is fognak majd, nem, ez túlságosan is lemeztelenítené őket, beszélgessünk inkább a márciusi áramárakról, ez fontos téma, számolni mindenki tud, és nyilvánvaló, ha ezzel az egy problémával ilyen behatóan foglalkoznak, akkor azokkal, melyek sorsunkat majd sok évre vagy akár évtizedre előre meghatározzák, majd még többet.

Ahány közlemény, annyi olvasat. Ennek az írásnak a címe is sokféleképpen olvasható: 1.) A közlemény szerzője színt vall, leteszi a voksot a baloldal mellett, kiáll mellette, mint a kémény stb. 2.) A szerző rezignáltan, megadóan hümmögve, kétségbeesetten stb. konstatálja a kialakult helyzetet: ez van - legalábbis egyelőre, legalábbis nálunk, itt és most még mindig a Bal a jobb. 3.)

Elvállalom, persze, hogy megírom ezt a két flekket, hisz ki ne tudna, író, beszélni a kiadók helyzetéről általában, s a kiadóról különösen, mely az ő könyveit adja ki. Kifogyhatatlan tárgy, gondolnak is róla az érintettek mindenfélét, kényes és igen szoros viszony, egyszerre szakmai, baráti és üzleti.

1831-ben őfelsége Beagle nevű kétárbocosa Devenport kikötőjéből világ körüli útra indult. A hajó parancsnoka, Robert FitzRoy kapitány, aki már másodszor vezetett ilyen vállalkozást, röviddel az indulás előtt egy istenhívő természetbúvárt keresett, akivel évekre megosztaná kabinját. Választása Charles Darwinra esett.

"Ha Orbán a kiválasztottat, Gyurcsány a beválasztottat játssza" - írja Lengyel László (Kampány és politika, október 29.). Ennek persze a szójátékon kívül nincs sok értelme, miként annak a módszernek sem, amellyel Lengyel a jelenleg egymással küzdő politikai erőket állítja szembe. Az egyik csoportról azt hirdeti a másik, hogy utódpárti kommunista, a másikról azt, hogy vezére Habsburg módra a "trón és az oltár" embere. Lengyel László a könyörtelen politikai kampányt festi meg. "A biztos pártválasztók falankszai már állnak egymással szemben." A kampánygyárak, folytatja Lengyel, a bizonytalanokra startoltak. A választási harc folyamatos, így az egymást váltó kormányok ígérgetnek vagy osztogatnak. "Az 1997 óta tartó korszak folytatódni fog: itt reformok nem lesznek."

"A nagy emberek ostobaságokat beszélnek, S hiszik: mindenki ostoba. Nem szólnak semmit: hagyják őket a népek, S az idő így fut tova." (Bertolt Brecht: A nagy emberekről - Tellér Gyula fordítása)

A baj csőstül jön, s ha éppen nincs orkán okozta kár vagy árvíz, akkor a pártok, az állam, úgy általában a politika teszi tönkre közérzetünket. A politika - benne a viszályt keltő pártokkal és az arcátlanul költekező, ormótlan állammal - minden jóérzésű emberben viszolygást kelt.

Legkorábbi emlékeim szerint minden porcikámmal irtózom a vastapstól. Jószerivel fogalmam sincs mitől alakult ki bennem ez a negatív reakció. Az ötvenes évek vastapsoló politikai álközélete idején kisgyerek voltam, szüleim nem meséltek sokat ezzel kapcsolatban.

A közhangulat alakulását a politika minden időben figyelemmel kísérte és megpróbálta befolyásolni. A nem-demokratikus rendszerekben, ahol csak hivatalos nyilvánosság létezik, és a közvélemény önmaga előtt is rejtély, a titkosrendőrség úgynevezett hangulatjelentésekben fürkészte ki a közhangulatot, és tájékoztatta a politikai vezetést arról, miféle indulatok, sejtelmek, gondolatok kavarognak a társadalomban, mit gondol a nép az ő rendszeréről és szeretett vezéreiről, milyen a társadalmi fogadtatása egy-egy népszerűtlen (vagy épp népszerű) intézkedésnek, megalomán tervnek, politikai irányváltásnak, vezetőcserének.

"Az ilyen nemzet folytonosan indulatban lévén, könnyebben vezethető szenvedélyei, mint a józan ész által, amelynek soha sincsen nagy hatása az emberi lélekre; ezért azok, akik egy ilyen nemzetet kormányoznak, könnyen belevihetik azt a valóságos érdekeivel ellentétes vállalkozásokba..." - írja Montesquieu A törvények szelleméről című munkájában.

Egy régen volt rendszerelméleti konferencia fenti húzómondata jutott eszembe, amikor a New Orleans-i szörnyűséges képeket néztem. Néhány nap múlva jöttek a jobb hírek: ötvenezer katona, százmilliárd dollár az újjáépítésre, röpködnek a nagyon nagy számok és már nem a borzalmakat, hanem a jól szervezettség látszatát keltő segítség képsorait lehet csak szemlélni.

A mai magyar politikai életben fergeteges körtánc képe kezd kirajzolódni: igazi körmagyar. Körbe érik egymást a sértések és a még sértőbb bocsánatkövetelések. Pártok és politikusok sértésekből fonnak egymás köré kerítést. Kizárnak és bezárnak, mint a régi szép időkben, ha ma már csak verbálisan is. Finomul a kín.

Kedves László, hazajöttem és megbántam. No annyira talán nem, mint te, aki Újvidéken nyomtad le a kilincset, de bánni eléggé bánom. Nyárból esős, szomorú őszbe érkeztem.

Amikor a HVG Online bárki számára elérhetővé tette Kulcsár Attila vallomásainak szövegét - összesen 21 darab pdf formátumú fájlt, kiegészítve a sajtóban megjelent elemzésekkel és cáfolatokkal -, nagy, mély levegőt vettem, és boldogan megállapítottam, hogy új fejezet nyílt a magyar sajtó és a magyar demokrácia történetében.

Új nemzetpolitika. Nemzetegyesítés. A baloldal és a jobboldal bűnei. A határon túli magyarok sérelmei, fájdalmai, hiányérzete. Pártpolitikai csetepaték, olyan kérdésekről, amelyekre a magyar társadalom komplex intézményrendszereinek párbeszéde tudna megfelelő választ adni. Nem az a gond, hogy a politikusok foglalkoznak mindezzel, de gondot okoz, hogy az alapvetően kulturális kérdések politikaivá minősülnek át. Miért kell mégis a kultúra nyelvén szólni róluk? Milyen következményekkel jár ez a határon túli kisebbségek életére? Végső ideje ezen is eltűnődni. Még nem késő.

Azt hiszem, sok szempontból fordulópontnak fogjuk tekinteni a Gyurcsány-Orbán vitát. Nemcsak azért, mert egyes részeiben valódi beszélgetés volt, hanem elsősorban azért, mert a miniszterelnöknek sikerült elérnie, hogy az ország figyelme végre a társadalmi mechanizmusok valós működési mechanizmusaira irányuljon. A rendszerváltást langyos érzelmi hangulatok jellemezték.

Találkoztam egy belevaló földivel. Nem valami tömeggyűlésen, ahol lelkesen tapsolt, nem pártgyűlésen, ahol gondterhesen vitatkozott a sorskérdésekről. Nem is valamelyik hagyományápoló rendezvényen, nem is a gomba módra szaporodó ifjúsági táborok valamelyikében, ahova - mondjuk - jó szülőhöz illően a fiát kísérte el.

Lezárult a Hiller-MSZP korszaka. Bevégződött a 2004. augusztus-szeptemberi szocialista népfelkelés és az élükön rúgtató vidéki nagyurak hadjárata. Véget ért a Gyurcsány-kormány és Gyurcsány Ferenc megváltó ideje.

Talán nincsenek is ilyen határok, vélik egyesek, mert ahol csoportosan élnek magyarok, ott valamiképp magyar társadalom van. Így mintha a magyar társadalom jóval terjedelmesebb lenne, mint Magyarország. A múltkoriban egy szakmai beszélgetésen az egyik résztvevő lendületesen érvelt amellett, hogy a Munkácson, Marosvásárhelyen, Újvidéken stb. élő magyarok is a magyar társadalom részei.