Mindkét fél érzékeny, kiszolgáltatott, s minthogy soha nem egyféleképpen és egyformán, egyensúlyról elég nehéz beszélni, vagyis nem könnyű működtetni a szeretetet mint - Mészöly Miklóssal szólva - könyörtelen megértést.

Ülök a novemberi vasárnap délelőttben, gurigázom az egeret, leírogatok ezt-azt, de hamar félbehagyom, aki elolvassa ezt a cikket, alighanem ismeri a helyzetet, hogy az irodalom intézményrendszerébe hálni jár a tőke; ismeri a szépirodalmi kiadók állandó pénztelenségét, és persze az olvasókét, hisz az a réteg, amely ma kortárs irodalmat, ezen belül is irodalmat mint művészetet olvas, nem, vagy alig képes eltartani a kiadókat, hogy a szerzőkről már ne is beszéljek - könyvesboltosok mesélik, hogy Nádas Péter új regényét (Jelenkor Kiadó) kötetenként vásárolja az olvasók egy része, első kötet, aztán, később, ha megengedheti magának az illető, második, és így tovább.

És így tovább.

Gurigázom az egeret tehát, rezignált vagyok, noha személy szerint nincs okom panaszra. Soha nem kellett kiadó után szaladgálnom, összesen két kiadóm volt, illetve van, a Jelenkor, majd, immár öt éve, a Magvető. Büszke vagyok, hogy ahhoz a két intézményhez tartoztam és tartozom, melyek jelentőségét a kortárs magyar kultúrában nehéz lenne túlbecsülni. A könyveim (nem sok, 23 év alatt tíz könyv meg az újrakiadások) összességükben, azt hiszem legalábbis, behozták a kiadónak, amit rájuk költött, vagyis eltartották magukat. De ahhoz, hogy a kiadó magát tartsa el, mi több, termelje újra, már nem tudtak a könyveim hozzájárulni.

Egyetlen kéziratom sem hever fiókban megrendelés vagy kiadói kapacitás híján, igaz, nem is írom egyik könyvemet a másik után. Dolgozom, sokfélét és sokfelé, így alakult, s ha bizonyos szövegek évek alatt könyvvé - s itt könyv alatt nem mennyiséget, szereplési alkalmat, hanem, mondjuk, műfajt értve - összeállnak, a kéziratot a Magvető szívesen gondozza, szép könyvtárgyat csinál belőle, lehetőség szerint reklámozza, megteszi, amit tehet.

Nem sokat tehet, hisz tudjuk, a kiadó is, én is: az elérhető legnagyobb siker sem elég arra, hogy a következő könyvemet megírjam belőle, vagyis hogy megéljek, arra pedig még kevésbé elég, hogy a nyereség kiadóra jutó részéből, teszem azt, egy-két névtelen fiatal első kötete megjelenjen.

Ami bővítve újratermelődik, az a rezignáció.

Gurigázom az egeret, s azon tűnődöm, bőven volt időm tudomásul venni, hogy amit művelek, az a tágas és szabad könyvpiacon nem igazán kelendő. Ha úgy tetszik, az egész pályám egy ilyen tudomásulvétel, be kell látnom, amit írok, nem kel el számottevő példányszámban. Nem gondolom, hogy ez a minőségről szól, sokkal inkább a milyenségről. Márpedig erről a milyenségről nem akarok és nem fogok lemondani. De azért néha kapkodáson érem magam, sőt ama naivitáson, hogy milyen jó is volna csak a könyveimből élni, azokból a könyvekből persze, amiket én tudok és akarok írni. Bár néha abban se vagyok biztos, hogy egyáltalán akarom-e. Mármint hogy könyvben kiadni, amit írok. S ebben, mit tagadjam, igaz, csak színezékként, ez a helyzet is szerepet játszik.