Vannak persze, akik nem így vélekednek. Van, aki a politikai korrektség kodifikálatlan, vagyis nem kőbe vésett, és természetesen nem megszavazott illemkódexét a szólásszabadság korlátozásának, cenzúrának tekinti; mások a színes, szaftos beszéd elszürkítésének tartják; s van olyan vélemény is, amely szerint a politikai korrektség illeme merő liberális bolondéria, s nem egyéb, mint álságosság, képmutatás, elkendőzés. - Ez utóbbi szempontnál már keveredik a nyelvhasználat és a társadalmi csoportok közötti, tettekben is sértő és hátrányt okozó különbségtevés. Maradjunk most csak a szavaknál.

Az Egyesült Államokban évtizedek óta vitatkoznak ezeken a kérdéseken - s noha sok mindenben nem jutottak dűlőre -, a közbeszédben és a társasági beszélgetésekben is pozitív normák alapozódtak meg: bármely kisebbségről elismerő, nem pedig elítélő vagy becsmérlő formában illik csak beszélni. Szokásról, iskolázottságról, belátásról, elsősorban illemről van szó - amikor azért válogatjuk meg szavainkat, hogy alaptalan általánosításainkkal ne sértsünk meg egész embercsoportokat. Ha pedig egy politikus, közéleti személy sérti meg ezt az illemet, akkor tudhatja, mit sért, s számolnia kell a következményekkel. Nálunk nem voltak és most sincsenek különösebb viták e téren, inkább csak lekicsinylő elnézés, ("az amerikaiak már megint túloznak"), s ha egyáltalán szó esik róla, akkor csupán magyarított, szakállas és az eredetiben is nyakatekert, amerikai szóviccek ismételgetése folyik (a csúnya, az kozmetikailag más; a kopasz, az hajilag hátrányos és hasonlók).

Akik csak gúnyolódnak a politikai korrekt beszéden, többnyire nem kényszerülnek elviselni a szavak által is okozható sérelmeket, s szinte kivétel nélkül kedvezőbb társadalmi pozícióban vannak. A két háború közötti Magyarországon, a múlt században gyakorta mondták, hogy büdös paraszt, büdös proli, büdös kommunista, büdös cigány, büdös zsidó, de nem mondták, hogy büdös polgár, büdös magyar vagy büdös keresztény. A beszédben a társadalmi hierarchián fölfelé nincs lenézés - a nyelv pontos szociológus. S ez most is így van. A politikai korrektség nem nyelvpolitikai zsarnokság, nem cenzúra. Mindig a többség, mindig a fensőbbség, mindig az erősebb él vissza nyelvileg is a kedvezőbb helyzetével. A szexizmus vonatkozásában például - gondoljunk a "szőke nő" fordulatokra, vagy a buta libázásra - tudunk-e példát mondani a férfiakat általában sértő nyelvi kitételekre? "Mosogatólányt azonnal felveszünk" - hirdeti egy kiírás a Nemzeti Múzeummal szemben. Nem lenne elegendő csak mosogatót kiírni?

Ez utóbbi példát egyetemistákkal is megbeszéltem. Mivel ez egy meglehetősen enyhe példa, az érzékenységi küszöb alig volt érzékelhető. Egyeseknél igen, másoknál nem. De a hallgatók jó része nem tartotta valami nagyra a politikai korrektség szempontját általában sem. S nincs is ezen mit csodálkozni, hisz közéletünk hangadói előbb megunták e kérdés tisztázását, mintsem hogy a maguk társasági szövegelésében betartanák a politikai korrektség szabályait. Volt ugyan eszmecsere az úgynevezett gyűlöletbeszédről, de a vita alapjában a jogalkotásról, a másokat sértő beszéd jogi szankcionálása körül forgott, nem arról, hogy a politikai korrektség civilizációs kérdés, s hogy még magánbeszélgetésekben sem vagyunk alpáriak. Ahogy nem fújjuk az orrunkat az abroszba, ugyanúgy nem büdös zsidózunk vagy büdös cigányozunk. Egy magántársaság védettségében ez még visszatetszőbb.

Nem kértem meg az egyetemistákat, hogy tegye föl a kezét az, aki - ahogy régen mondták - az alsóbb néposztályokból származik. Minek? Tudjuk, hogy utoljára a Horthy-korszakban volt ilyen kevés, kétkezi, szegény ember gyereke az egyetemeinken. De addig talán eljutottunk a beszélgetésben, hogy kiderülhessen: a politikai korrektségnek nevezett kívánalmak a hátrányosan megkülönböztetettek, a kiszolgáltatottak társadalmi csoportját szeretnék óvni, s alapjában egy civilizációs követelményről van szó. Hogy legalább nyelvileg ne termeljük újra a hátrányos megkülönböztetést. De ez úgy látszik, egyáltalán nem nyilvánvaló. Nem nyilvánvaló, hogy a politikai korrektség kulturális gátlás, az indulatok elfojtása, a zsigeri reakciók fékezése - ahogy ez a civilizáció folyamatában történik. De nem jobb-e mindenkinek civilizált körülmények között élni?

Még a hetvenes évek legelején történt, hogy éjszaka autóbusszal utaztam Arizonában. Aludni nem tudtam, s az éjszaka végtelennek látszott. Egy hórihorgas, idős fekete szólított meg. Ő se tudott aludni, beszélgettünk. Kérdezte, meddig megyek, s mikor mondtam, hogy majd a kaliforniai Oaklandban szállok le, szinte fölkiáltott: "Ó, ember, nagyon vigyázz! Oaklandban a rendőrök borzalmasak." Ez még az amerikai polgárjogi mozgalmak ideje volt. Oaklandban a Fekete Párducok szélsőséges mozgalma virágjában volt, s sokszor brutálisan lépett fel a fehérekkel szemben, de még inkább a már feketékből is toborzott rendőrség velük, s általában a feketékkel szemben. A helyzet így, enyhén szólva, összetett volt. Nem felejthetem, hogy ez a fekete öregember nem a színemet nézte, amikor figyelmeztetett.

De kérdés-e számunkra egy pillanatig is az amerikai fehérek és feketék történelmi pozicionáltsága, s hogy milyen pozitívumokat kényszerített ki a polgárjogi mozgalom? Ennek pedig egyáltalán nem mellékes vonatkozása, hogy nyelvileg is civilizációs gátak épültek ki. Az állampolitikai tettekben megnyilvánuló rásegítő támogatások mellett - amit pozitív diszkriminációnak emlegetünk, de itt mi Magyarországon nem alkalmazunk - a nyelvi tapintat, a viselkedésünket befolyásoló civilizált beszéd ebben az összefüggésben nem vicc, és nem mellékes kérdés.