Hallhatjuk, sokszor maguk a politikusok is határozott névelővel emlegetik: a politika; s ezt a szót úgy ejtik ki, mintha rühöt vagy ótvart mondanának. "Politikai kérdéssé vált" - halljuk az elkeseredett kifakadást, s már értjük is, hogy akkor nemcsak megválaszolhatatlanná és megoldhatatlanná válik ez a kérdés, hanem az erkölcstelenségtől bűzlő valamivé. S mindegy, hogy egy orvosi műszer beszerzéséről, szoboravatásról vagy a költségvetés egy sarokszámáról van-e szó, oda az egész, mert politikai kérdés lett belőle.

Nem csoda hát, hogy a jóérzésű és iskolázott, az élet tapasztalataival felvértezett emberek között mindig akadnak olyanok, akik idejüket nem kímélve azon törik a fejüket, hogyan lehetne kiküszöbölni a politikát. Hogyan lehetne a tudomány fejlődését és a haladás értékeit úgy hasznosítani, hogy a társadalom ügyeinek intézése hozzáértő szakemberek kezébe kerüljön. Az teljesen nyilvánvaló, hogy a politikusok nem szakemberek. Ha azok lennének, akkor biológusnak, cipőfelsőrész-készítőnek vagy közgazdásznak mondanák őket (ha ez utóbbi megvalósulhatna, egyenesen a paradicsomba jutnánk). De nem azok. Ráadásul, ha valaha effélék voltak, amióta politikára adták a fejüket, a szakmai ismereteik elpárologtak. Magunk közt szólva: elhülyültek, elvesztették tartásukat, s kétséges, hogy egyáltalán épeszűek-e. S ez nemcsak Magyarországon van így. Naponta halljuk, hogy itt is meg ott is "az emberek elfordultak a politikától". Legutóbb Lengyelországból jött a hír, hogy az általános választásokon a népfelség nevében döntésre jogosultaknak csak a 40 százaléka vett részt. Világos: az emberek torkig lettek a politikával. Nem ezzel vagy azzal a politikával, az ilyen vagy olyan politikai törekvéssel, hanem magával a politikával. Így fogalmaznak az újságokban, a politikai beszédekben, sokszor a tanulmányokban is.

A politika ábrázata persze gyakran ronda. De nem azért tartjuk-e ezt a politika tulajdonságának, mert a demokratikus politizálásban kivívott nyilvánosság miatt a politikai szereplők nagyon szem előtt vannak? A politikai ügyekről így sokkal többet tudhatunk, mint az élet más jellegű területeiről. Pedig ott sem fényesebb a helyzet. Valljuk be, nehéz ügyek ezek. Nem csoda, hogy egyre-másra olyan új szóleletekre bukkanunk, mint a szakpolitika vagy a közpolitika, amivel a szakértők meg akarják cukrozni a politika szót, hogy könnyebben nyeljük le. De hát mindez már a kezdet kezdeténél el lett tolva. Mert hát nem volt előre megírva, hogy társadalomban kell élnünk.

A kezdetek kezdetét csak a mítoszokból ismerhetjük, s van is Platónnak egy dialógusa, amelyben elmeséli, hogyan esett meg a dolog. Volt egy olyan korszak, amikor istenek már léteztek, de még csak ők voltak. Az istenek szorgosan dolgoztak teremtményeiken, és Prométheuszra, valamint testvérére, Epimétheuszra bízták, hogy a teremtmények között osszák el a létükhöz, fönnmaradásukhoz, szaporodásukhoz szükséges tulajdonságokat egy nagy raktárból. Epimétheusz rávette testvérét, hogy hagyja csak rá az egészet, ő majd szétosztja az élőlényeknek a hideg ellen védő bundákat, tollakat, a védekezéshez vagy a táplálék megszerzéséhez szükséges karmokat, agyarakat és hasonlókat. Így is történt, csak hát Epimétheusz, aki - Platón szavai szerint - nem csöpögött a bölcsességtől, már teljesen kiürítette a képességek raktárát, mindent elosztott az oktalan állatok közt, amikor észrevette, hogy ott vannak az emberek teljesen csupaszon. Ettől kezdve a mese, legalábbis a hagyományos európai iskolarendszer jóvoltából, egy kicsit ismerősebbé válik, ugyanis Prométheusz, hogy mentse a menthetőt, lopásra vetemedik. Ellopja a tüzet és a mesterségek űzéséhez szükséges szakismeretet az istenektől, hogy a minden nélkül maradt emberek valamihez kezdhessenek, valamiként védve legyenek a zord természettel szemben. Ezzel azonban még nem oldódtak meg a nehézségek, mert a szétszóródva élő emberek nehezen tudtak megküzdeni a rájuk zúduló viszontagságokkal - ha viszont összejöttek, rögtön egymást kezdték pusztítani. Nem tudtak közösségben élni. A bajok odáig fajultak, hogy az már az emberiség kipusztulásával fenyegetett, a kétségbeesés az egekbe kiáltott, s ez már Zeuszt, a főistent is nyugtalansággal töltötte el. Végül döntött. Magához rendelte Hermészt, a kereskedők és tolvajok istenét, s utasította, hogy vigye az emberek közé az együttéléshez szükséges képességeket, a tisztességességnek, a jognak, az igazságosságnak az érzékét, hogy az emberi közösségeket egyben tartó kötelékek alakulhassanak ki. Ezek a kötelékek, a közösségi életet biztosító keretintézmények azok, amelyek a politikát jelentik, s azért nevezték a görögök politikai állatnak a gondolkodó embert, mert csak politika által képes az együttélésre. Politika nélkül társadalmi élet nem volt, nincs, és el sem képzelhető.

A történetben, a mi mesénk szempontjából, ekkor következett a döntő momentum. Hermész, már indulásra készen, kezében a társadalmi együttéléshez szükséges képességekkel, megkérdezte Zeuszt, hogy úgy ossza-e el ezeket, mint a mesterségekhez szükséges szaktudást, vagy adjon mindenkinek belőle. Zeusz válasza kategorikus volt: Mindenkinek! A politika ugyanis nem olyan techné, mint amilyen a ház építéséhez, a hajó kormányzásához vagy a beteg gyógyításához szükséges, hanem olyasmi, amivel mindenkinek rendelkeznie kell, hogy az emberek együtt tudjanak élni. Így is történt az osztás. A politikához való értés nem kevesek része, hanem mindenkié; nem olyan technikai tudás, amelyre csak speciális iskolázottság révén lehet jutni, s nem elegendő, ha csak néhányan sajátítják el.

Platón dialógusának résztvevői persze vitatkoztak erről, s vitatkozunk mi is máig. Itt van például a magyar állam. Nem igaz ám az, hogy pártjaink soha semmiben nem értenek egyet. Most szinte egybehangzóan mondja mindegyik, hogy ezt az államot kisebbíteni kell. Íme, az áhított konszenzus! Az állam masinériája azonban fölöttébb komplikált gépezet, s részleteiben csak az államtechnikusok látják át. Bízzuk tehát rájuk, mint a ránctalanítást a plasztikai sebészekre? Nem fog menni. Merthogy nem egyszerűen pénzről, hanem az igazságosságról is szó van, márpedig az igazságosság érzékével és szemléletével mindannyian el vagyunk látva (vagy meg vagyunk verve), s így mindahányan - államtagok lévén - politikával élve ezt érvényesíteni is akarjuk. Na persze, ha Epimétheusz körültekintőbben járt volna el, nem jutunk idáig.