A Medgyessy-Kovács utáni szocialista újrakezdés, fiatalítás, őrségváltás háromnegyed év alatt megmutatta, mennyire nehéz a világot, Európát, Magyarországot újra elgondolni, párt- és kormányzati programját kialakítani, véghezvinni, s mindeközben a pártot, a mozgalmat szervezni. Nincsenek csodák. A fél lábbal a Kádár-korban, a provinciális mocsárban álldogáló pártot ráolvasással és a másik láb emelgetésével nem lehetett kimozdítani.

Sem a gazdasági helyzet, sem a kormányzati apparátusok állapota, sem a politikai háttér nem adott jelentős mozgásteret a Gyurcsány-Hiller kettősnek. De ennek a korlátozott mozgástérnek sem sikerült eljutni a határaihoz. A két vezető képtelen volt az időt és a teret összehangolni. Amikor a legnagyobb felhatalmazással, a legszélesebb döntési lehetőséggel rendelkeztek - 2004 októbere és 2005 januárja között -, akkor a tartalmas tettek, reformok ellenében döntöttek, mondván, a népszavazásra és a választásokra összpontosítanak. Majd a könyörtelen gazdaságpolitikai figyelmeztetések és a népszerűség csökkenésének hatására tettekre szánták el magukat, sokkal szűkebb mozgástérben.

Amikor kormányozni és reformálni kellett volna, politizáltak és kommunikáltak. Majd amikor politikát kellett volna csinálni - kiegyezni a koalíciós partnerrel a kormányzásban, az elnökválasztásban, az alkotmányos intézmények vezetői, a 2006-os választási együttműködés, az ellenzékhez való viszony kérdéseiben -, akkor száz lépésben vadul kormányozni kezdtek. Először kormányzás híján nem volt meggyőző politika, majd politika híján hiteles kormányzás. Amit felépítettek estére, leomlott reggelre.

A 2004 decemberében megvert és szétzilált ellenzék esélyt adott a szociálliberális oldalnak 2006-ra. Ezt az esélyt az önmagával elfoglalt, kompromisszumkötésekre képtelen kormánykoalíció eljátszotta. Miközben minden vezető és párttag, sőt, valamennyi választó tisztában volt azzal, hogy a harcos, kíméletlen és fegyelmezett Orbán Viktorral és pártjával szemben egyedül a szocialisták és a liberálisok közötti koalícióképzés, a kompromisszumképesség adhat lehetőséget. Mégis a keménység, a brutalitás, az egyezségek felmondásának politikáját választották. Mindenki tudta, hogy a Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége önmagukban is konglomerátumok és koalíciók. Belső, érzékeny egyensúlyukra féltő gonddal ügyelni kell. Tíz éven át Horn Gyula és Kovács László, valamint Kuncze Gábor, egészen 2004 közepéig, minden háborúskodás, gyűlölködés ellenére fenntartották az együttműködés aranyszabályát.

Először a puha és döntésképtelen Medgyessy Péter mutatott türelmetlenséget, hajlamot a párt elfoglalására, illetve megegyezésre képtelenséget. Majd az új szocialisták és a régi szabad demokraták mondtak fel minden együttműködést. A Szocialista Párt belső egyensúlya kiszolgáltatottá vált az érzelmeknek, a sérelmeknek. E párt mindig egymással ellentétes érdekeket és értékeket, eltérő ésszerűségeket egyesített. Vezetőinek úgy kellett alkudozniuk és irányítaniuk, hogy ezek az ellentétek soha ne váljanak kibékíthetetlenné. Horn Gyula erőszakkal és ravaszsággal kormányozta a pártját. Kovács László inkább jóindulatú uralkodója volt a pártnak, aki hagyta, hogy mások kormányozzanak helyette. Hiller István nem uralkodott és nem kormányzott.

A Szocialista Párt a legnehezebb döntések idején vezetés nélkül hányódott az érzelmi viharok hullámain. Belvilága "elfideszesedett". Munka és teljesítmény, kapcsolatok és együttműködési készség helyett nagy hang és erőszakosság, pökhendiség és törtetés váltak irányadóvá. Mindenki mindenkit leváltott. Gyurcsány Ferenc pedig hol beavatkozott, hol nem - felelősséget nem vállalt a szocialistákért. Kuncze Gábor fáradtan és nyűgösen egy legénység nélküli, mindent és semmit sem tudó tisztikarral hajózik. Cselekvésképtelenség és elvi hülyeség szép párosodásából kellene meggyőző politikát kialakítania.

A jobboldalon évek óta megsemmisítették az együttműködés civilizációját. A baloldalon az elmúlt évben vetettek véget a kompromisszumok kultúrájának. Eddig csak a jobboldalon volt természetes, hogy politikai ellenfelem, vitapartnerem ellenség, aki nem része a nemzet közösségének. Vitánk a másik kifüstöléséig és megsemmisítéséig tart. Immár a baloldalon is kezdetét vette az ellenség felkutatása. Éber osztagok vizslatják a másik származását, múltját, kapcsolatait. A szocialisták és a szabad demokraták már nem vitapartnerek, alkudozó felek néhány kérdésben, hanem engesztelhetetlen ellenségek. Már a baloldalon is természetes szavak: rohadt komcsik, nyavalyás zsidók. Szebben: ügynök, zsidóbérenc. Vajon visszafordítható-e a folyamat? Ráébrednek-e a hölgyek és urak, hogy nemcsak Budapest egyes kerületeiben vagy a Mecsek alján kel és nyugszik a nap, hogy részei vagyunk a világnak, Európának és a tanácstalan Magyarországnak? Még nem tudom, hogy választóik, párttagjaik bolondultak-e meg, s vezetőik hasonultak hozzájuk, vagy a vezetők őrült hatalmi kapaszkodása bolondítja a népeket? De rossz választék, Istenem!

A jobboldal vezérelvű demokráciája tökéletesen kezeli a saját oldalát, csak az ország kormányzásával vannak nehézségei. A baloldal tehetetlen demokráciája képtelen megbirkózni saját oldalával, miközben, ha hagyják, elkormányozza az országot. Az 1998 és 2002 közötti időszakot látva, számosan gondolták úgy, ahogy Mark Twain írta: "Úgy is mondhatnám, hogy beléptem egy részvénytársaságba, amelynek ezer tagja közül kilencszázkilencvennégyen fizették be a teljes alaptőkét, és ők végeztek el minden munkát, míg a többi hat tag állandó igazgatósággá kiáltotta ki magát, és zsebre vágott minden osztalékot." Eljött az idő, hogy másként legyen: "Úgy gondoltam, hogy a kilencszázkilencvennégy becsapott tagnak új ügyvitelre van szüksége." Innen vette Roosevelt az új ügyvitel - New Deal - kifejezést. A 2002 óta eltelt időszakban, nem sikerült meggyőzniük, hogy elhozták az új ügyvitelt.

A kezdet bizonyosan véget ért. De vajon a szociálliberális oldal súlyos veresége a köztársaságielnök-választáson egyben a vég kezdete is? A remény kicsi, de meg kell ragadniuk. A párton még változtathatnak, a kormányon nem. A koalíciós kormánynak zavartalanul kormányoznia kell. A kormányfőnek kormányzóképességet kell mutatnia. Nem könnyű, de nem lehetetlen. A Fidesz nem politikával, hanem kormányzóképességgel győzhető le igazán. Ha Gyurcsány Ferenc és kormánya képes bizonyítani, hogy megbirkózik kormányzati stratégiai kérdésekkel, s azokat taktikailag és technikailag le tudja vezetni, akkor ezen a ponton beáshatja magát a gyengébb ellenféllel szemben. Ehhez a koalíciós pártoknak nem szétválniuk, hanem összetapadniuk kell.

Fennmarad-e a képmutatás és az erőszak a Szocialista Pártban? Mindenki tudta, hogy sem Hiller István, sem Gyurcsány Ferenc nem igazán szeretnék Szili Katalin jelölését. Mégis negédeskedtek, tapsoltak, csókolóztak, ahelyett, hogy azt mondták volna: Barátaim, nem megy, bele fogunk bukni! Vagy őt választjátok, és akkor én nem csinálhatom tovább a pártelnökséget, mert csak koalícióban győzhetünk! Vagy Szili Katalin, vagy én, Gyurcsány Ferenc, akinek kormányoznia kell az SZDSZ-szel! Egyszer már a zavaros, képmutató pozsgayzmus és az erőszakoskodó hornizmus, az egymást gyűlölő vezérek kétes politikája csődbe vitte 1989 végén, 1990-ben a szocialistákat. Ha továbbra is a nagyobb hang, az asztalcsapkodás, a blokkoló és zsaroló kisebbség dönt, akkor minden csatában veszteni fognak, s előbb vagy utóbb felbomlanak. Értelmes ember nem menetel együtt politikai öngyilkosokkal. És következik a hosszú-hosszú üldögélés a politikai gettóban.

Vajon a vereség elhallgattatja-e az erőszakoskodókat, kiszorítja-e a párt centrumából a megosztó személyiségeket? Nem kell ehhez európaiság, modernség, szociáldemokratizmus - elég a józan ész. Nekirohantunk fejjel a falnak. A fal nem omlott le. A fejünk véres. Kell-e újra azokra hallgatni, akik a falat szidják, akik újabb fejelést ajánlanak? Tudom, hogy a helyi nagyurak eleve azzal a számítással mentek hadba: az ország már elveszett, mentsük magunkat. De vajon megmenthető-e Pécs és Borsod önmagában, ha Orbán Viktoré az ország? Vajon csak a pestiek, a liberálisok veszítenek-e az ország elvesztésével? Rosszul számol, aki azt hiszi, hogy neki a jobboldal megkegyelmez.

A 2002-es két választási és a 2004-es népszavazási vereségekből Orbán Viktor és hada nem azt tanulta, hogy okosabb lett volna együttműködést tanulni, alkukat kötni, békére törekedni. Ellenkezőleg. Azt tanulták, hogy kíméletlenebbnek és könyörtelenebbnek kellett volna lenni, az írmagjukat sem szabadott volna kímélni. Még egyszer nem leszünk ilyen kegyelmesek, uraim! Soha többé nem térhettek vissza, erről gondoskodunk!

Kérdezték Talleyrand-tól az aggódók, hogyan fognak viselkedni a Bourbonok visszatérésükkor. - Ellenségeiknek nem kell félniük, velük igen udvariasak lesznek. Ám híveiknek több okuk van az aggódásra. - Miért? - Azért, uraim, mert mire Párizsba érkeznek, egyetlen ellenségük sem lesz. Csak a régi és új hívek éljeneznek a király hintója körül. A Bourbonok pedig arról ismeretesek, hogy ígéreteiket beváltani, számláikat kifizetni nagyon nem szeretik. Semmit sem tanultak, semmit sem felejtenek.

Aggódsz? Nincs miért. Hidegebb lesz? Igen. Dideregni fogunk? Veled udvariasak lesznek. Túléljük? Emlékszel, volt, aki hatvannyolcasként túlélte a hetvenes éveket, nyolcvankilencesként az ezredfordulót. Miért ne élhetnénk túl, sehányasok, a semmilyen, soha semmiről nem emlékezetes, jövendő esztendőket? Élet nélkül túlélni - nem lehetetlen, még ha rossz is egy nemzet életében.