Gyűjtögető és megőrző típus vagyok, körülvesznek évtizedek irományai. „Hülye vicc volt bűvész úr”, mondta Hoch Róbert, amikor váratlanul kórházba került, és gazdátlanul maradt papírjaiból az intézet akkori igazgatója semmit nem tartott megőrzésre érdemesnek. Viszont elvihettem, amit csak akartam, amit bírtam.1

A dolog kínos. A rendezőt a valódi művészeknek kijáró tisztelet övezi nemcsak Amerikában, de világszerte is. Olyan alkotóként tartják számon, aki a filmiparral nem kötött vállalhatatlan alkut, életműve alig néhány mozgóképből áll, azok azonban látomásos remekművek. A tárgyalt filmmel pedig pályafutása csúcsára ért az idős kor küszöbén: a cannes-i Aranypálma valódi művészfilmeknek szóló elismerés, az Oscar-díj e tekintetben nem versenyezhet vele.

ATarr-filmek indító képsora minden esetben kulcs. A lovát hajtó kocsis A torinói lóban, a rakpart és a hajótest végigpásztázása A londoni férfiben, Valuska kocsmai performansza a Werckmeister harmóniákban, a tehenek vonulása a Sátántangóban, és a köröző csillesor a Kárhozatban… – az alkotások filozófiai magva. Az utolsó hajó visszaszámlálással indul. Légoltalmi sziréna hangjára fut a kamera egy stadion csökkenő sorszámokkal jelzett boltívei alatt, majd egyszerre a Hősök tere fölött találjuk magunkat, fülünkben Mozart egyik legszebb credójának2 dallamával. Bár magát a teret nem látjuk, Budapest emblematikus éke, a ködből kibomló Gábriel arkangyal szobra nem hagy kétséget a helyszínt illetően.

Gárdos Pétert évtizedeken keresztül filmrendezőként ismerhettük, nemrégiben azonban regénnyel jelentkezett. Feltételezem, nem nyúlt volna ehhez a műfajhoz, ha nem kerül a birtokába egy terjedelmes családi dokumentumanyag. Milyen út vezetett a levelek feldolgozásáig? Mi volt a Hajnali láz megszületésének előtörténete?

Ezt nem hiszem el, ennél azért többre számítottam, hallom a látványra vonatkozó, nem is kicsit kiábrándult megjegyzést a hátam mögül. A Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadának nézőterét szinte kivétel nélkül középiskolások töltik meg Moliére A fösvény című vígjátékának előadásán. Nem sokkal a kezdés előtt egyikük, egy feketébe öltözött lány fejezte ki a csalódottságát ily módon. A választ nem hallottam ugyan, de a kuncogás sok mindent elárult.

Kornis Mihály: Színházi dolgok című kötetében olvasható a „hierarchia” címszó alatt, hogy Monori Lili, még főiskolás korában eljátszotta Nyilas Misi szerepét, és attól kezdve a rektor, Nádasdy Kálmán, a korabeli színházi élet félelmetes tekintélye egyenrangú félként tekintett rá. „Így működik a tehetség arisztokráciája. Mi pedig felnéztünk Lilikére, mint a nagy órára” – írja Kornis.

Az idei év Czeslaw Miloszé. Természetesen nem azt állítom, hogy a múlt év vagy a tegnapelőtt nem az övé lett volna. Milosz irodalmi helye, szellemi jelenléte változatlan, születése századik évfordulóján a Petőfi Irodalmi Múzeumban külön konferencián emlékeztek meg róla irodalmárok, műfordítók színvonalas előadásában, köztük Pálfalvi Lajos, aki a Milosz-művek kitűnő értője és fordítója. A barátságosan hatalmas szemöldökű, kedves arcú öregúr könyvei emellett egymás után jelennek meg újból vagy először, több kiadó versenyez az esszé- és prózakötetek kiadási jogáért. Milosz van, a száz év alig látszik rajta.

A kormány, miközben deklarálja, hogy elkötelezett a nemzeti légitársaság üzemelése mellett, maga veri be az utolsó szögeket a jelenlegi légitársaság koporsójába. Kommunikációs katasztrófa után vakrepülés – így lehetne összegezni az elmúlt két nap kormányzati lépéseit a Malév ügyében. Pedig a szakminisztériumban kétségbeesetten próbálnak finanszírozót találni, még az orosz kártyát is kijátszották.

Szentmártoni János új, gyűjteményes verskötete, a Ballada hétköznapi díszletekkel négy ciklusból áll, úgymint a Micsoda indulás volt, micsoda kezdet, a Ballada hétköznapi díszletekkel, A madárjós halála és újjászületése, valamint a Forog egy angyal, és betelve ég, címűekből. S végül mindehhez még egy Utóhang is társul.

Régi (nem klasszikus) darab: a szerzőnek egyetlen művét (három drámát írt) sem adták elő életében (Oroszországban). A cenzúra jól működött, hiszen Gogol után tán ő írta meg legvéresebb szatíraként a Gépezet működését a csavaroktól a slendrián segédmotorokon át az áldozatokig. Igaz, kitanulhatta a csinovnyik despoták mini és maxi játékszabályait és mivel Nyugaton nevelkedett, plusz Gogol-hívő volt, mindent vigyorgó abszurd torzításban látott. Egyébként akkor látott bele ilyen mélyen a Mechanizmus működésébe, mikor szerelme öngyilkos lett. Halálát ugyanis a Hivatal rákente és hét éven át csesztették mindenféle instancián: ekkor tapogatta le belülről a gépezet működését. E tapasztalat gyöngyszeme a Tarelkin halála, 1869-ből. Aztán Meyerholdék felfedezték, egy ideig sztárolták, aztán megint „raktárba” került. Nálunk – e darab egy variánsát – a kaposváriak, és a 25. Színház játszotta 1974-ben, illetve 1975-ben.

Esik, havazik, a hernyó nem tágít – skandálják a kormányellenes tüntetők Bukarest belvárosában, a húsz napja elfoglalt Egyetem téren. A Nemzeti Színház előtt hétfő este százötven „hernyó” gyülekezett – így nevezik magukat ironikusan, utalva egy kormánypárti törvényhozó sértő kijelentésére.

Magyarország első műholdja, a Masat–1 páratlan lehetőséget kapott, hiszen nyolc másik műholddal közösen részt vehet az Európai Űrügynökség (ESA) Vega hordozórakétájának első küldetésén.

Játék, a karcosabb hangvétel, a feltámadás vagy éppenséggel a halál vágya? Vagyis, hogy mi motozhat az alteregó, az irodalmi álnév kitalálása mögött? Miért kezdenek jó nevű, befutott szerzők egyszer csak másvalaki mögé bújva publikálni? Csokonai Lili és Sárbogárdi Jolán viszonylag hamar leleplezte magát, Spiegelmann Laura és újabban Barna Dávid kapcsán viszont még mindig folyik a találgatás irodalmi berkekben, hogy vajon ki rejtőzik az álnevek mögött. Hogy a „rejtvényfejtés” mennyire érdekelheti a szakmát, már az is jelzi: a cikk megírása közben négy tuti tippet is kaptam.