Gyerekkoromban, amikor valami betegség ­miatt otthon kellett maradnom, a délelőtti matinéban többször láttam egy szovjet rajzfilmet. A balkezes ezermester volt a címe.

Mostanában sokat utazom Szászországba, annak is délnyugati csücskébe, Vogtlandba. Plauen, a vidék központja megadóan osztozik a középkor, a múlt század és a szovjet idők örökségén, s legújabb imágóját most kezdi felölteni.

Az alábbiakban egy regényszinopszist talál az Olvasó: egy regényét, amit biztos nem fogok megírni. A főszereplők, a szerelmi szál, meg ami még lenni szokott a regényekben, egyelőre hiányzik. A téma világirodalmi előzményeivel tisztában vagyok, a címet Arisztophanésztól kölcsönöztem.

Az az igazi kérdés, hogy míg a háború utáni Nyugat-Európa 25 év alatt megalapozta a mai harmincas-negyvenes korosztály humanizmusát, tehát eltüntette azokat a szörnyeket, amelyeket az évezredes háborúskodás és a nácizmus nevelt, addig nálunk a rendszerváltás óta eltelt 25 év miért pont ellenkezőképpen hatott, miért épp azokat a szörnyeket termelte ki példátlan sikerrel, amelyeket máshol sikerült elpusztítani?

Szép dolog, hogy egy emberi erőforrásminiszter lehajol az alája rendelt erőforráshoz, és benne mintegy kultikusan megmerítkezik, miközben magából is csorgat a forrásba valamit. Ebből az erőforrás is erőt merít, a miniszter is erőre kap, így áll helyre a világ szakrális egyensúlya. Unio mystica.

Magasztos és férfihoz méltó feladat a nemzet romlásáról elmélkedni, még ha nem is férfi az ember, és a nemzet sem romlik vala. De ha a kettő mégis találkozik, na, akkor aztán! előáll a pillanat, amely márványtalapzatú bölcsességeket teremt.

Tíz körül, amikor már elég meleg volt, összepakoltuk a törülközőket, szendvicset, vizet meg mindenféle feleslegesnek tűnő tárgyat, amelyhez anyám ragaszkodott, kisollót, gézt, fejfájás-csillapítót, meg az ördög tudja még mi mindent, ami a szerinte mindenhonnan egyfolytában leselkedő veszélyek elhárításához szükséges volt, és miután többször is ellenőriztük, hogy le van-e kapcsolva az összes villany, el van-e zárva az összes csap, és tényleg be van-e zárva az ajtó két fordítással, elindultunk a Duna-partra, a strandra.

Számomra a XXI. század nyelve, az a magyar nyelv, amin most beszélek és írok, 1989-ben keletkezett, január 28-án, szombaton, valamikor kora délután.