Ellenforradalom kontra forradalom: aki emlékszik még, mekkora tétje volt ennek a két szónak egymással szemben, az arra is emlékszik, milyen súlya volt egy-egy vitának, amelyben a két fél az egyik vagy a másik mellett érvelt. A tabuvá változtatott szavak csomópontjai olyan súllyal nehezedtek a nyelv finom rácsszerkezetére, hogy
elkerülhetetlen volt a károsodás: a nyilvánosság nyelve a hazugság nyelve lett,
az igazság nyelve pedig visszaszorult a magánszféra suttogásába, ahol még így is ki volt téve – mint utólag kiderült – a hatalom hallgatózásának.
Ez a kettős nyelv maradandó károkat okozott: a tabu, az intézményesített hazugság megnyomorította az igazsághoz való viszonyunkat, a tabu megszegése viszont túlzott eufóriát okozott, és rászoktatott arra, hogy az igazság kimondása egyszersmind tabutörés is; pontosabban: hogy igazság csak tabutöréssel mondható ki. Ez azzal járt, hogy a tabuk fogyatkozásával az ember nekiindult még töretlen tabukat találni, amelyek által újra átélheti az eufóriát, mint az aranyláz kollektív hisztériájának áldozatai, minden sziklát szétkalapálnak, hátha van benne arany.
A nyolcvanas években nekem (nekünk) gyerekfejjel kimondani azt, hogy diktatúrában élünk, felért egy public sexszel (ha akkoriban tudtuk volna, hogy mi az),
az ember évek múltán is emlékezett a helyre, időre, de még a szagokra és a páratartalomra is, ahol és ahogy kimondta. A nyelvi tabuk feszegetése egy új nyelvet teremtett, ahol már mást értettünk a szavakon, mint korábban, mintha megtanultunk volna egyiptomiul, és kényünk-kedvünk szerint táncoltatnánk a seprűt. És mint minden egyiptomi varázsló, gőggel és megvetéssel néztük az egynyelvűek agyhalott, kétdimenziós, szürke világát, ahol fogalmuk sincs se taburól, se tabutörő varázslatról, ahol a seprű egész nap mozdulatlanul támaszkodik a sarokban akkor is, ha mi tudjuk, hogy táncol.
Amikor ’89-ben feltörték a kódot, és a varázsigéink mindenkinek hozzáférhetővé váltak, csak az volt a kérdés, hogy a kétdimenziós külvilág valóban meg tudja-e tanulni őket, és ezáltal mindannyiunk javára tudja használni mindenki az igazságot, és mindenkinek jobb lesz, vagy pedig a varázsigék szépen visszalopakodnak azokhoz, akikhez eredetileg is tartoztak, és odakint, a temenoszon, a megszentelt terület határán kívül újra létrejön egy kétdimenziós nyelv – annak az árán, hogy
a hatalom megint belép a nyelv alakításába, és megtalálja azokat, akiket kizárhat, tabusítva a nyelvük sarokpontjainak számító szavakat. Tehát, hogy pontosabban fogalmazzak: a diktatúra vajon társadalmi („nemzeti”) igény-e, avagy csak egy átmeneti epizód.
’89-ben a hatalom kivonult a nyelvből, nem teremtett többé olyan szavakat, amelyek ilyen középületi, architekturális kényszerítő erővel rendezték volna át a közösségi teret. Hiába próbálkoztak később ilyen-olyan kormányok, hogy átvegyék a hatalmat a szavak fölött, nem jártak sikerrel. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, hogy a nyelv vegytanán át lehessen erőltetni egy változást, ahhoz nagy energia kell. Szovjet tankok, német lovagrend, vagy valami hasonlóan fenyegető, agresszív, direkt és brutális hatalom. Az ő fizikai jelenlétük hitelesíti és érvényesíti a szón a tabu erejét: az erőszak az a mana, amely átviszi az erőt a szavakba.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
A NER-rel ez történt. Az ellenforradalom szó képzésének mintájára, a Kádár-rendszert ismételve most azt a szót látták el fosztóképzővel, amely a 2010 előtti világ egyik sarokpontja volt (ahogy az ’56-os forradalmat Kádárnak tabusítania kellett) – ez a szó a liberális. Elég későn esett le nekik a tantusz, szerintem eleve ezzel kellett volna kezdeni, nem a fülkeforradalommal. Eleinte nyilván azt gondolták, hogy Magyarországon a forradalmi hagyomány erősebb,mint az ellenforradalmi: a magyar nép kivételesen pontos ismeretéről tanúskodik, hogy rájöttek,
itt az ellenforradalomnak sokkal nagyobb keletje van.
A fosztóképző sokkal kedvesebb a szívnek: lásd zsidótlanítás, cigánymentes övezet. Mindig örvendetesebb, ha valamit el lehet venni valakiktől, ha valakiket meg lehet fosztani valamitől. Dolgozni a hülye is tud. Az a megerősítő szerep, amit Kádárnak a szovjet tankok játszottak, a NER-nek a békemenet, Orbán összevont szemöldöke és agressziót sugárzó mozdulatai, és az állami médiumokból áradó kétdimenziós hazugságnyelv.
És eközben nekem megint eufóriát okoz kimondani, hogy Európa, demokrácia, liberalizmus, a fiatalok megint disszidálnak, az állami médiumok ismét elhallgatják, ami az országban valójában történik.
Nagyon úgy tűnik, hogy Orbán legutóbbi ámokfutása és a strasbourgi meghallgatás kapcsán tett zavaros kijelentései (miszerint a magyar „direkt” nyelv, és ami magyarul jól hangzik – nevezetesen az „illiberális” –, az nyugati nyelveken úgy hat, mint egy „vérvád”) ebből a ’89-es, kollektív élményből táplálkoznak.
Ugyanúgy a tabutörés ismétlésének vágya hajtja: csak mint minden vágynak, ennek is van perverziója.
Úgy látszik, valamiért azt gondolja, hogy a politikai korrektség nyelvét ugyanúgy a tilalmak és a hatalom generálja, mint a kádári nyelv esetében történt a magyarral.
Felszabadítóként érkezett Strasbourgba, hogy segítsen a Nyugat rabságban nyögő népeinek lerázni a hazugság nyelvének bilincsét. Miközben egyik oldalon tabukat igyekszik teremteni
– hívei körében a „liberális” magát a patás, homoszexuális ördögöt jelenti, aki mellékállásban bankár, további mellékállásaiban holokausztbizniszben és világ-összeesküvésben, pedofíliában és adóeltitkolásban, továbbá krónikus filozófusbűnözésben utazik –, másik oldalon meg szabadságharcos, aki az impotens Nyugatot megszabadítja saját tabuitól.
Csakhogy míg a magyar nyelv esetét Kádár alatt leginkább egy politikai fogoly helyzetéhez lehet hasonlítani, akit addig vernek, amíg azt nem mondja, amit kínzója akar, a nyugati nyelvek nyelvi tapintata – avagy előzékenysége, nyitottsága – (gondolom, ehhez a fajta indirektséghez képest nevezte „direktnek” a magyart) a múltból örökölt barbárságot – amelynek a nyelvi emlékei élnek legtovább, messze túlélve intézményeket és államokat – fegyverzi le.
Nem az agresszor, hanem a békefenntartó stratégiája ez.
Kéksisakos nyelv. Nem engedi eszkalálódni a konfliktust, ameddig a tárgyalások tartanak. Ha úgy tetszik, valóban indirekt, szemben a direkt agresszióval.
Az egyik Európa, a másik a „Kelet” stratégiája. A miniszterelnök, még ha zavarosan és vaktában beszélt is a nyelvről, a nyelvet nem tudta megkerülni.
Nem a gondolatai, hanem a nyelv maga árulta el, mit akar és merre megy
– az agresszió nyelvét beszéli, a direkt konfliktusét. Az „illiberális” szó pedig persze hogy otrombaságnak hat minden nyugati nyelven. A hasonlat itt is ösztönösen pontos: akárcsak egy vérvád, amely ugyancsak a sötét és aljas butaság agressziója, és reflektálatlanul, öntudatlanul vetíti ki a mítoszok és ösztönök skizofréniáját az ártatlan és védtelen külvilágra.
A középkori paraszti nyelv mágikus direktsége keverve a kádári nyelvstratégia ateista agressziójával csodálatos koktélnak ígérkezik. Én annyira irigyeltem Esterházyékat, hogy annak idején azt mondhatták, hogy a szocializmus „nyelvi aranybánya”. Hálás vagyok a NER-nek, hogy az aranybányát az én generációmnak is megnyitotta.
