galéria megtekintése

Régi nyár

Az írás a Népszabadság
2015. 06. 27. számában
jelent meg.


Péterfy Gergely
Népszabadság

Tíz körül, amikor már elég meleg volt, összepakoltuk a törülközőket, szendvicset, vizet meg mindenféle feleslegesnek tűnő tárgyat, amelyhez anyám ragaszkodott, kisollót, gézt, fejfájás-csillapítót, meg az ördög tudja még mi mindent, ami a szerinte mindenhonnan egyfolytában leselkedő veszélyek elhárításához szükséges volt, és miután többször is ellenőriztük, hogy le van-e kapcsolva az összes villany, el van-e zárva az összes csap, és tényleg be van-e zárva az ajtó két fordítással, elindultunk a Duna-partra, a strandra.

Ahhoz képest, hogy a Duna-part alig pár száz méternyire volt tőlünk, feleslegesen körülményesek voltak ezek az előkészületek, de anyám valahogy úgy volt vele, hogy ha a háztól tíz méterre eltávolodik, az már bizonytalan terep, inkább semmit sem bízott a véletlenre. Az út a völgyön át vezetett, jobbra a patakkal, amely ősszel és főleg tavasszal zúgva-csattogva rohant a Duna felé, sárral és kőgörgeteggel terítve be a part menti kerteket, de így nyár közepén csak csendben csörgedezett, néhol teljesen el is tűnt a sziklák között.

A tavaszi áradás évről évre mélyebbre ásta a medret, az út peremére néhol egészen ijesztő volt kimenni, valóságos szakadék tátongott odalenn, és nyirkos hideg áradt belőle a nyári forróságban izzó völgyútra. Odalent, a sziklák élein fennakadt nejlonzacskók lógtak, tele voltak üres konzervdobozokkal meg hagymahéjjal és mindenféle rothadó maradékkal – sok kiránduló járt errefelé, a 11-es úthoz közeledve itt szabadultak meg a szeméttől. A szüleink nem győztek szitkozódni, és a kirándulók egész fajtáját a pokolba kívánták.

Apám egyenesen vadászott a kirándulókra, nagy mulatság volt, ha sikerült úgy elindulnunk a partra, hogy épp egy kirándulócsapat haladt előttünk, és ha épp rajtakapott valakit, hogy a mederbe szemetel, apám megállította, és elmagyarázta neki, hogy hova szemeteljen, leginkább a maga saját rohadt lakótelepi lépcsőházába. Kuncogva lapultunk a bokrok mögé, ameddig a példastatuálás tartott, de ha a szüleink nem látták, szórakozásból olykor magunk is belehajigáltunk ezt-azt a mederbe, talán hogy jelezzük, akár kívülállók is lehetnénk, akiknek ez a világ itt semmit sem jelent, és hogy boldogságot merítsünk a tudatból, hogy kijátszhattuk apánk dühét, amely akár ránk is lesújthatott volna.

 

Közeledve a 11-es úthoz, a völgy kiszélesedett, a szakadék lassan árokká szelídült, a levegőt megtöltötte a Duna édeskésen, olajosan rohadó illata és a főúton közlekedő buszok és teherautók nehéz dízelfüstje. Itt már meg kellett fognunk egymás kezét, apám anyámét, anyám az enyémet, én a húgomét. A teher autó-sofőrök előszeretettel gyorsítottak már a kanyar előtt, talán azért, mert a főváros után észak felé tucatnyi kilométer után ez volt az első útszakasz, ahol nem kellett ötvennel poroszkálniuk.

Apám átkozódva lesett ki az útra, gyűlölettel a teher autók és a buszok iránt, füleltünk, hogy nem bőg-e a kanyar előtt egy motor, és ha biztonságos volt a csend, csatárláncban keltünk át apám vezetésével a veszélyes útszakaszon a biztonságos túlsó oldalra. Itt már elengedhettük egymás kezét, és futhattunk egészen a strandig, amely a fűzfák mögött, a révátkelőtől délre várt ránk homokos fövenyével.

A Duna még ilyen nyári napokon is borzongatóan hűvös volt. A révhajó öreg Kamaz motorja mindig engedte valahol az olajat, a vízen vékony, szivárványos olajfilm lebegett, amely dél felé egyre széjjelebb terült, és már nálunk, a homokfövenynél érintette a partot. Vágytunk rá, hogy egyszer a vízből kilábalva, mint egy palástot, magunkkal húzzuk ezt a szivárványt, de csak a szaga maradt a hajunkban. Ez az olajszag valahogy felnőttebbé tett bennünket, és felidézte bennünk a várost, ahová, ha majd ősz lesz, megint visszatérünk.

A part menti sekély és langyos vízben hasalva versengve kémleltük a húgommal a sodrást, hol tűnik fel valami színes holmi: flakonok, üvegek, nejlonzacskók egy idegen, varázslatos világból.Ha valamelyikünk megpillantott egyet, versengve ugrottunk a vízbe, hogy elkapjuk.

– Bécsi flakon! Bécsi flakon! – ujjongtunk, ha sikerült utolérni, mielőtt túlúszott volna a szüleink által biztonságosnak ítélt zónán. Kivonszoltuk a partra, és hosszasan tanulmányoztuk a rejtélyes, idegen feliratot, a zöld moszattól, zsíros folyami kosztól behomályosult képecskéket, amelyeken sosem látott hajviseletű nők, fehér mosolyú férfiak pompáztak, sosem látott áruházak nevei pulzáltak élénk színekben. Apánk megtűrte, hogy a folyóparton barátkozzunk ezekkel a holmikkal, de szigorúan tilos volt felvinni magunkkal bármit is a házba vagy a kertbe: az idegen világ üzeneteit vissza kellett adnunk a folyónak, amely tovább vitte őket magával délre.

Tizenkettőkor, alighogy elhalt a harangszó a sziget templomaiban, megjelent a túrahajó hatalmas orra a Dunakanyar felől.

– A Hunyadi! A Hunyadi! – ordítottuk önfeledten. A partonmindenki feltápászkodott, ünnepélyesen lejött a folyóhoz, térdig belegázolt, és várta, hogy a hatalmas hajótest kiszippantsa a vizet. Kavarogva tűnt el a lábunk alól, apró csatornákat, külön kis folyómedreket vájva a lágy homokba, aztán hatalmas áradással visszatért, felcsapott egészen a fűig, majd visszahömpölygött, óvatlanul ott felejtett labdát-törülközőt sodorva magával. Utána jöttek csak a csattogó, tarajos hullámok, amelyekben néhány ütem erejéig úgy lehetett hintázni, mintha csakugyan a tengeren ringatózna az ember. Az utasok integettek, mi kiabáltunk.

Aztán valahogy rossz kedvünk lett. A Hunyadi távozása után furcsa bágyadtság telepedett a partra. Fél óra múlva az utolsó piszkossárga tajték is továbbúszott, az iszappal felkavarodott víz visszanyerte megszokott zöldesszürke színét, és lassan visszaterült a szivárványos olajfilm is a rév felől. Reménytelenül ásított a fülledt délután.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.