Úgy döntöttem, olyat fogok írni, ami képes reagálásra késztetni azokat, akik azt feltételezik rólam, hogy az ellenfelük vagyok. Ha már többnyire úgysem a megértés, hanem az előítéleten alapuló elutasítás mozgatja a rendszer egészét, legalább irányítsam és figyeljem tudatosan a meg nem értést.
Talán csakugyan azoknak van igazuk, akik egy ilyen helyzetben elhallgatnak: mint ahogy a szirének énekét sem zenei élvezetből hallgatja, aki arra hajózik, az ultima ratio itt is a szimpla, odüsszeuszi kíváncsiság maradt. Ennél torzabb aufklérizmust, groteszkebb antierudíciót csakugyan nehéz elképzelni. De mivel az is biztos volt, hogy ez nem kimondottan az árokbetemetés és a konszenzuskeresés ideje, kitűnő alkalmat kínált arra, hogy ki lehessen kutatni, milyen feneketlen az ostobaság kútja. Hát ebbe a feneketlen kútba dobáltam a köveket és vártam a csobbanást.
Tehát mikor elkezdtem írni ezeket a tárcákat, az érdekelt a legjobban, hogy mi van akkor, amikor valaki megszólal ebben a mai társadalmi térben. Hogy egyáltalán hogyan működik a „mondás”, és mi van azzal, aki mondja. Persze a színészparadoxont nem lehetett mindig tökéletesen teljesíteni: sokszor fogott el indulat, s ennek az indulatnak nyoma is maradt a szövegekben. És a teljes képhez az indulat mellett hozzátartozik némi hókuszpókusz is. Először is az, hogy mivel író vagyok, jogom van bolondokat beszélni, amihez nem volna jogom, ha teszem azt, politológus vagy szociológus lennék. Én tehát mondhatok olyat, hogy: az a félelmem, hogy a NER-t én teremtettem. Rövid magyarázat: nem először történik meg velem, hogy ha valamit (irodalmat) írok, az megtörténik a valóságban. Ez igazi bolond beszéd, de – furcsamód – van benne rendszer. Nem szándékosan teremtődnek az ilyen dolgok – folytatódik a bolondság –, hanem véletlenül. A NER rendszere a Kitömött barbár véletlen mellékterméke. A sötétség erői, akik a regény egyik pólusát alkotják, véletlenül kiszabadultak a betűkből. Efemer féllétezésük csak arra szolgál, hogy kidomborítsa a regény igazságát. Mivel én imagináltam, meggyőződésem, hogy nekem is kell deimaginálnom, mint Löw rabbinak a Gólemet. Szómágiával hoztam létre, szómágiával is kell annihilálni.
A nagy definícióverseny, amely azért folyik, hogy pontosan megnevezzük, hogy mi is az, amiben élünk, amúgy sincs messze a mágiától. Maffiaállamnak, illiberális rezsimnek, féldiktatúrának vagy akármi másnak nevezni Orbánék rendszerét – ugyanabból a hitből táplálkozik, mint a varázsló hókuszpókusza: abból a hitből, hogy ha a nevén nevezzük a dolgot, akkor képesek is leszünk uralmunk alá vonni. A definíció mágiája az istenek nevét fedő ősi tabuk logikája szerint működik: aki ismeri az igazi nevet, irányítani tudja az istent, azaz meg tudja változtatni a valóságot azáltal, hogy az istent cselekvésre bírja. Definíció, képlet, a megfogalmazás pontossága – megannyi kelepce, amely foglyul ejti az istent. Ez az alapmetafora működteti az irodalmat és a tudományt is, ezt azért nem árt emlékezetben tartani.
Sosem nyertem olyan mélyreható betekintést a vallástörténet legsűrűbb titkaiba, sosem láttam annyi ősi rítust működni, mint az elmúlt egy év kalandozásai közben. A szómágia, amelyre mind a definíció, mind a pontos megfogalmazás törekszik, a rögzítés által megfoghatóvá akarja tenni a dolgot. Ez a szándék természetesen az ellentétes oldalon is kiváltja a mágia ösztönét. Feladói oldalon a tudomány részéről a definíció mágiája, az irodalom részéről pedig a pontosság mágiája áll, az ellenoldalon pedig a mágikus tevékenység lényege az, hogy sikerüljön a varázslat útra bocsátóját idegennek tudni. E mögött az az ősi félelem lapul, hogy ha a közösség tagja lenne az, aki kimondja a titkos nevet, akkor a mágia megfoganna, a varázslat elháríthatatlan lenne. Ha sikerül a beszélőről bizonyítani, hogy nem közénk tartozik, vagyis idegen, már meg is menekültünk. Hiszen egy idegen nem tud parancsot adni a mi istenünknek, tehát a valóságunkra is hiába próbál befolyással lenni. Ha nevén tudjuk nevezni az idegent, máris mentesültünk a varázslat egyébként elháríthatatlan és végzetes következményei alól.
Kétféle definíció versenye folyik hát: az egyik oldalon nevet adni a rejtőzködő valóságnak, a másik oldalon kiszorítani a névadót a közösség teréből. Amiféleképpen feladóként nem voltam rest, és egyre-másra gyártottam a pontosabbnál pontosabb megfogalmazásokat (már-már definíciókat /irony included/), azonféleképpen a kommentelők, ezek a kedves, ösztönös lények sem voltak restek, és szorgosan gyártották az idegendefiníciókat. Ebből a varázslatelhárító mágiából saját mitológia sarjadt, amelyben fokozatosan kirajzolódott az idegen fenyegető alakja: ez az idegen Péterfy minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, amellyel a mitológiai idegent a magyar kollektív tudat fel szokta ruházni.
Mint egy falukutató a gramofonnal, screenshot-apparátommal úgy jártam be nyikorgó társzekéren a magyar internet távoli falvait, a Facebook apró szórványait, a mandiner tanyáit, a nagy portálok fórumait és tereit, és szorgosan összegyűjtöttem e mítosz megannyi változatát. Most kutatásaim rezüméjét átnyújtom az olvasónak.
Ennek az idegen Péterfynek még a neve sem Péterfy, hanem eredetileg Weiss (hiszen ez minden idegenség elengedhetetlen feltétele). Weissek voltak, ebből magyarítottak Péterfyre, hogy elrejtőzzenek a közösségben. Ez a magyarítás Erdélyben történt, hiszen ez egy erdélyi család, amelyben még költőket is találni. Ezek a költők (bár maguk is Weissek), még becsületes magyar emberek, vagyis jobboldaliak (a mítosz itt nem tudja feloldani a becsületes erdélyi és a becstelen zsidó közt feszülő mitológiai ellentmondást). A mitológiában egyébként is minden erdélyi egyszersmind és szükségképpen jobboldali. Az elfajzás a szerző apjánál kezdődik, aki áttelepülvén Erdélyből az anyaországba, kommunista szobrász lesz. Hogy ez mit jelent, hogy a szobrász a kommunista időkben dolgozó nem kommunista szobrász, vagy megátalkodott kommunista, aki direkt kommunista szobrokat farag, a mítosz nem árulja el. Péterfy már az anyaországban születik. És itt még egy csavar következik a történetben: hősünk, akinek az apja kommunista szobrász, és azelőtt Weiss volt, húszévesen, vagyis még a rendszerváltás előtt visszamegy ősei földjére, Erdélybe, és itt belép a román Securitatéba, majd visszatér – immár hivatalos idegenként – magyar földre, és megkezdi bomlasztó tevékenységét. Liberális lesz, részt vesz a nemzet szétzüllesztésében, majd a Fülkeforradalom után elvesztett hatalmát sirató liberális módjára migránsok betelepítésében segédkezik.
A történet tökéletes, egybefog minden népi babonát, és mindent megmagyaráz. És ezek után mit is tehetnék: izgatottan
várom, melyik hókuszpókusz a versenyképesebb.
