„Szabao, b. meg az englis k. anyját – mondta a Radics főtörzs és hónaljon csípett tiszta erőből és kib…ta az angolszótárt az ablakon, amit magoltam.”
Szép, nem..?! Nekem tetszik. Annyi minden benne van.
Benne van az egész Kádár-kor. Vagy ami nincs explicite benne, az kikövetkeztethető belőle. Egy olyan intarziadarab, amelynek az érintkezési felületeiből pontosan megrajzolható, mi volt – pontosabban mi van – körülötte. Ráadásul egy olyan darab múlt, amely szinte hézagmentesen illeszthető a jelenbe. Most erről a szintéről és erről az illeszkedésről szeretnék beszélni.
Azok közé tartozom, akik nem éreznek nosztalgiát a Kádár-kor iránt. Nem érdekel, hogy akkor több könyvet olvastak, nem érdekel, hogy az egyszerű emberek könnyebben jutottak kultúrához, és az sem érdekel, hogy általános szürkeségben mindenkinek jutott valami viszonylagosan elviselhető vegetáció. Még a társadalmi mobilitás sem érdekel – akkor is
egy ótvar diktatúra és egy barbár gyarmatbirodalom részei voltunk, amelyben alapvetően minden rossz volt, még az is, ami elvileg jó. Abúzusban élő gyerek számára tök mindegy, hogy elit iskolába járhat
– az abúzus úgyis mindent elront. Vannak még hasonlataim, de hátha ez is elég.
Furcsa egyébként, amikor egy evidenciát magyarázni kell. Ebből látszik, hogy a hazugság micsoda dzsungelében kénytelen az ember kiutat találni – vagy csak úgy egyszerűen menni előre, a kijutás legcsekélyebb reménye nélkül. A Kádár-kor sunyi, suttogó rehabilitálása évek óta folyik, egymás keblére borul benne az orosz propaganda, a baloldali nosztalgiák és a zsigeri rendpártiság az orbáni autokráciaigénnyel. Az áldozat szexuális fantáziája végül is szégyenszemre újra játssza, újra keresi, ritualizálja az abúzust. És ebben nincs semmiféle magasabb rendű pszichológiai katarzis, csak szimpla, viszolyogtató erkölcstelenség, melynek az ostobaság nyit utat.
Az értelmiségellenességnek hosszú mitológiája van, ezekben a mesékben a hellén, kereskedői ravaszság, amelyből filozófia és retorika sarjad, mindig szembe találja magát a föld egyszerű, romlatlan gyermekeivel, akik a keresztényeknél a lelki szegények, a náciknál a szőke, kék szemű árják, a kommunista mitológiában a proletárok, a NER mitológiájában a keményen dolgozó kisemberek, avagy egyszerűen csak a „magyar emberek”. Ezt a mitológiát minden totalitarizmus megtalálja, ez minden autokrácia természetes beágyazódási felülete, mint fojtóhuroknak a gége.
30 évvel ezelőtt ELTE-s bölcsész előfelvételisekként Nagykanizsára angol, német és francia szótárakkal, Dosztojevszkijjel, Platónnal és Nietzschével érkeztünk. Többeknek ez volt az első találkozása nem budapesti és nem értelmiségi emberekkel. Ezek számára komoly kultúrsokk volt az első néhány hét. Azoknak viszont – köztük nekem is –, akiknek kialakult kommunikációs stratégiájuk volt már ilyen interkulturális diszkurzusokban, nem okozott meglepetést a rituális durvaság, a kultikus megalázás, az osztályöntudatból fakadó hatalmi pöffeszkedés és a mindezt lehetővé tévő ostobaság és alacsonyrendűség. A saját korlátoltságunkból fakadóan a saját ostobaságunkból fakadó értelmiségi gőggel válaszoltunk.
Pontosan játszottuk a szerepet, amelyet a mitológia ebben a rítusban számunkra előírt: cinikusak voltunk, lekezelőek, arisztokratikusak és megfejthetetlenek. Mindent viccesnek találtunk, amit a derék bárdolatlanok komolyan vettek – és végtelenül élveztük, hogy ezzel vérig lehet őket sérteni.
A hagyomány által kiosztott mitológiai szerep gondoskodott arról, hogy mindez a rítus keretein belül maradjon: a rituális nevetést, amelyben átélhettük a szellem mámorító fölényét, többnyire rituális bosszú követte, amelyben átélhettük a megalázottak erkölcsi fölényét. A hatalom meg, bár pro forma beseperte a győzelmet, mégis – rituálisan – alulmaradt, hiszen sem a nevetésünk, sem az erkölcsi fölényünk titkát nem sikerült megfejtenie.
Persze, hiszen mi voltunk a könyv népe. Az angol és az ógörög szótár, Nietzsche és Dosztojevszkij ott volt nekünk, ott le volt írva, hogy nekünk van igazunk, ők pedig, az ellenségeink, isteneink ellenségei is, a sorsuk kárhozat és rút halál
(és hysteron proteron).
Belső emigrációban éltünk, a külvilág alacsonyrendűsége ellen szent könyveink magasabbrendűsége nyújtott védelmet és támogatást. Angolul vagy latinul beszélgettünk egymás között, ha azt akartuk, hogy a Radics főtörzsök végképp ne értsék, miről van szó – és nem bírtuk elfojtani a röhögőgörcsöt, ha ettől a főtörzs ellilult fejjel ordítani kezdett. Az őrségbe magammal vittem a walkmant, Európa Kiadót hallgattam vagy Doorst vagy Brahmsot, közben magoltam az ógörög szótárt. A gyűlöletes és ellenséges külvilág nevetségessé, galacsinná gyúrhatóvá zsugorodott egy-egy Homérosz-sortól.
Megvolt a mi Európánk, ami megvédett a borzalmas és barbár kelettől.
Ó, a múlt, a múlt...!!! – mondhatnánk most erre emelkedetten és patetikusan, hiszen mégiscsak feledhetetlen ifjúkorunkról beszélünk. Aztán elnevetnénk magunkat – ha egy emberhez méltó világban élnénk.
De hát nem abban élünk. A Radics főtörzsök megint hónaljon csípik az embert, kitépik a kezéből az angol szótárt, és kivágják az ablakon.
Iskolaigazgatók azzal pályáznak egy-egy gimnázium élére, hogy ők nem akarnak világpolgárokat nevelni a gyerekekből. Tudatlannak, tájékozatlannak lenni az erkölcsösséggel és a becsületességgel egyenlő. Az állami propagandában, a hazug ideológiában a Radics főtörzsök újra átélhetik az osztályöntudatból fakadó hatalmi mámort. Hogy a társadalom vezető erejét most éppen a nacionalisták alkotják, az csak névcsere. A Radics főtörzsök mindig csereszabatosak: csendőrnek épp olyan jók voltak, mint munkásőrnek, most pedig első osztályú, államilag hitelesített nacionalisták. Egy a közös bennük: a bestialitás és az angol szótárral szemben érzett zsigeri gyűlölet.
Miközben ezt írom, a Deutschlandradio Kultur szól. Kint a tévén a ZDF reggeli műsora megy. A kávé mellé a The Guardiant olvastam, aztán a Der Standardot. Az ógörög szótár itt van az asztalon, már majdnem szétesett, újra kell köttetni, de itt van. Néha leveszem a polcról Homéroszt, és a szótárt rituálisan felütöm hozzá. Nietzsche, köszöni, jól van (vagyis nagyon rosszul). Dosztojevszkijt nem olvastam tíz éve, de újra elő fogom venni. Ha beszállok az autóba, telefonról töltöm át az autórádióra a Deutschlandradio Kulturt, vagy ha a gyerekek üvöltetni akarják a zenét, a Bayern 3-at. Ha véletlenül megnyomok valamit, és beugrik valamelyik állami adó, és megszólal Radics főtörzs, elkapcsolok. A gyerekeimet ugyanerre tanítom.
Engem is így tanítottak. Ez a kelet-európai hagyomány. Én megőrzöm az ősök hagyományát, sőt, gyarapítom. Radics főtörzsék is megőrzik az ősök hagyományát, sőt, ők is gyarapítják. Talán egy picit több cikcakk van az ő hagyományőrzésükben, mint az enyémben, de ez csak fokozza a dolog esztétikumát (párhuzam, ellentét stb.): ők 30 évvel ezelőtt, ha emlékeznénk, a proletár internacionalizmus nevében verték ki az ember kezéből az angol szótárt.
Csak azt a kis „inter” szócskát kellett levenni az osztályöntudatról, és már meg is van a nacionalista proletár. Majdnem olyan egyszerű, mint liberálisból illiberálist csinálni, és még ráadásul latinul is van.
Proletár internacionalizmusból proletár nacionalizmus.
Internacionalista proletárból nacionalista proletár.
És még mondja azt valaki, hogy nem a nyelv alakítja a világot, nem a szellem az anyagot.
Az angol szótár legalább sztenderd a történetben, mint a misztériumvallásokban a feltámadás. Az ellenség mindig a szabad gondolat, a szellem, a tekintélyt és behódolást nem ismerő intellektus. Ameddig még marad belőle. Az angol szótárak száma is véges, és az internet (a kövérlászlói értelemben vett demokrácia fő ellensége) is lekapcsolható. És akkor a Radics főtörzsök békés, engedelmes hétköznapjait nem zavarja többet semmi.
