A menekültek a tévéből szabadultak ki, ahol eddig csak háborús hírek anyagaiként vagy amerikai mozifilmek terrorista/őrült vegyész/hibbant muszlim sztereotipiáiként jelentek meg; a Kétfarkú plakátjai pedig a számítógépek, tabletek, okostelefonok képernyőjéről teleportálódtak a világba és elfoglalták a közösségi tér kitüntetett pontjait.
A menekültek a Dél-Alföld csöndben döglődő, időtlen és poros unalmába törtek be, egy olyan térbe, amelyet a közvélemény tradicionalista része hajlandó még mindig a „legmagyarabb” vidéknek tekinteni, ahol Petőfi költészetének örök gémeskútjai jelentik a moccanatlan idő Héraklész-oszlopait; ahol sem az urbanizáció, sem a modernitás nem fertőzte még meg a föld egyszerű népét, akiktől a népi irodalom és a jobboldali mitológia a nemzet megújulását reméli. Erdély, Felvidék, Délvidék már elveszett – ott az idegenek penetrációja már visszafordíthatatlan –,
és erre a feldolgozatlan, kibeszéletlen és végiggondolatlan Trianon-traumára mint egy belilult körömágyra, a Történelem, ez a bekatizott taxis, most újra rá csapja a kocsiajtót.
Idegen népek fiai és leányai sompolyognak a kertek alatt, fenyegetően mennek a kerítés mellett, letapossák az ágyást, és még magyarul sem tudnak. Zsákban viszik el a gyerekeket, mint az oláh, vérét veszik, mint a zsidó, megeszik az árokparton, mint a tót, sligovicát isznak rá, mint a rác. Szüzeket erőszakolnak, mint a ruszkik, templomokat gyaláznak, mint a janicsárok, és ragályt terjesztenek, mint a német zsoldosok.
Na és persze lopnak, mint a cigány.
Az „idegen” úgy lebeg a derék nép tudattalanjának horizontján, mint a láncdohányosén a tüdőrák. Valahol sejti, hogy az idegen igazából nem kívülről érkezik, hanem a traumák és a frusztráció ad neki alakot, mint a dohányfüst karcinogén anyagai a gyilkos sejtszaporulatnak – végül mégis az egészségügyet, az orvosokat, a gyógyszergyártókat és az egész rohadt, multinacionális, zsidó világot fogja hibáztatni, végső kétségbeesésében kuruzslókhoz és szélhámosokhoz fordul, és három-négy világvallás hívéül szegődik.
Az idegenség más fronton is támad, és kiforgatja a megszokott struktúrákat. A kétfarkúak plakátkampánya először teszi ki az analóg térbe a digitális közösségek újfajta szociokulturális szerkezetének üzeneteit. Olyan felületen jelennek meg ezek a mondatok, ahol a nép (definiáljuk úgy, hogy nép az, akit a Fidesz-propaganda a célcsoportjának tekint) megszokta a hatalom egyirányú kommunikációját. Az óriásplakátokon eddig a megszokott, autoriter, egyirányú kommunikáció zajlott, a hatalom és a pénz üzent valamit, vedd meg ezt, szavazz erre, és a többi; most azonban az üzenet iránya eldönthetetlen: az üzenet feladójának nincs hatalma, csak kiterjedése; ahogy a pénzt is közösségi finanszírozás teremtette elő, úgy az üzenetek maguk is centrum nélküliek, közösségiek és kollektívek, nincs címzettjük és nincs feladójuk, jelentésük lefordíthatatlan hatalmi struktúrára, céljuk magának a hatalmi kommunikációnak a kibillentése.
És bár a nép nem nagyon képes felfogni olyan üzeneteket, amelyek iránya bizonytalan
(ezerszer elmondta már mindenki, hogy az iróniát a magyarok egyszerűen nem értik),
ugyanakkor az ilyen üzenetek megjelenése a hatalom kommunikációs terében azt jelentheti számukra, hogy a hatalom centruma megroppant. Ez ellen pedig a Fidesznek egyszerűen nincs, és nem is lehet fegyvere.
A Fidesz a hagyományos ballib legyőzésében gondolkodik, huszadik századi módra – választóihoz csak huszadik századi nyelven beszélhet, hiszen sem a mezővárosok középosztálya, sem a mezőgazdasági, alacsonyan képzett lakosság, sem a tapló NER-milliárdosok nem ismerik a XXI. század nyelvét. Ezért gondolom azt, hogy a NER-t csak úgy lehet lebontani, ha sikerül tömegessé tenni, civil gazdasági közösségekké és nyelvi bázisokká fejleszteni a digitális közösségek energiáit, és ha sikerül tekintélyétől megfosztani, talapzatából kibillenteni
és nagy közös magyar nevetés tárgyává tenni a hatalmi kommunikációt.
Amit pedig még fel lehetett volna használni afféle népnevelő elánnal arra, hogy elmagyarázzák ennek a zavarodott országnak, hogy nem szép dolog irigynek, gyűlölködőnek és rasszistának lenni, nemcsak azért, mert tahóság, hanem azért is, mert effektíve nem éri meg; bőven lett volna még annyi archaikus ösztön, hogy – cselédreflexből, meghunyászkodásból, keresztényi és kádári alázatból – megszívlelik és elfogadják a hatalom útmutatását. Talán most volt az utolsó pillanat, amikor segíteni lehetett volna „a népnek” abban, hogy megértse az új korszakot, ami következik. Azzal, hogy a kormány a nép lelkében élő legarchaikusabb, pogány babonaságra, mitizált idegengyűlöletre és analógiás mágiára alapoz (amely ellen ezer évvel ezelőtt még a kereszténység vette fel a harcot, egy darabig úgy tűnt, sikerrel), valószínűleg elvette az emberektől a túlélési képesség utolsó skilljeit is.
Lehet, hogy nagyot tévedek, de úgy tűnik, hogy a jövő világa a közösségeken (nem nemzeten és családon, hanem a szociális hálók és az információ közösségein) és a szolidaritáson alapszik.
Épp most szoktatják még keményebb bezárkózásra és gyűlöletre, kényszerítik atomizálódásra és önzésre az embereket, amikor a legnagyobb szükség lenne a szolidaritásra és a nyitottságra.
De hát, ki tudja, hátha épp a menekültek jelenléte fogja ráébreszteni a magyar társadalmat, hogy a bezárkózás és a gyűlölet megbetegít és tönkretesz, sorvaszt és lerombol, és aki nem ad a nélkülözőnek, az maga is elszegényedik. Úgy rémlik, van erről egyébként valami ókori könyv, Újszövetség, vagy mi az ördög a címe. Ja, és ha már közösségi médium, akkor nem ártana valami app sem, amin az immigráns meg tudja nézni, kihez és hol fordulhat segítségért, és a segíteni akaró is meg tudja nézni, hol és mire van szükség. Ha randizni meg taxizni lehet appal, akkor pelenkát és szemcseppet is el lehet juttatni a szükséges helyre. És ha majd a farizeusok és írástudók megkukulnak, megint eljön a lelki szegények ideje.
