galéria megtekintése

Körömágyra a kocsiajtót

Az írás a Népszabadság
2015. 07. 25. számában
jelent meg.


Péterfy Gergely
Népszabadság

Magasztos és férfihoz méltó feladat a nemzet romlásáról elmélkedni, még ha nem is férfi az ember, és a nemzet sem romlik vala. De ha a kettő mégis találkozik, na, akkor aztán! előáll a pillanat, amely márványtalapzatú bölcsességeket teremt.

Ha régi vágású regényíró volnék, most valami olyasmit írnék, hogy: azon a nyáron, amikor a New Horizons program űrszondája feltérképezte a Naprendszer utolsó bolygóját, a Plútót – milyen mély értelműen banális, hogy ez a szívecskékkel dekorált, jeges kőgolyó épp az alvilági isten nevét viseli –, a Történelem hirtelen újra és utoljára megmutatta, hogy nem hagyta magára Magyarországot.

A Történelem két dologgal mutatta meg a magyaroknak, hogy köszöni szépen, jól van és dolgozik: az egyik a menekültek érkezése volt, a másik pedig a kétfarkúak plakátkampánya.

Olyan dolgok, amelyek az egyszeri magyar számára eddig csak a képernyőn jelentek meg, biztonságosan elzárva a kép keretébe és a keretet körülölelő dobozba, hirtelen kiszabadultak onnan, és betörtek e lomha és bávatag ország intim szférájába. A menekültek megjelenésével az arab világ évtizedek óta zajló, Arafat-kendős, Szaddám-bajuszos, Kadhafi-satyakos sagája, a Kétfarkú plakátkampányával a digitális közösségek szubverzív kommunikációja vált tapintható, analóg valósággá.

 

A menekültek a tévéből szabadultak ki, ahol eddig csak háborús hírek anyagaiként vagy amerikai mozifilmek terrorista/őrült vegyész/hibbant muszlim sztereotipiáiként jelentek meg; a Kétfarkú plakátjai pedig a számítógépek, tabletek, okostelefonok képernyőjéről teleportálódtak a világba és elfoglalták a közösségi tér kitüntetett pontjait.

A menekültek a Dél-Alföld csöndben döglődő, időtlen és poros unalmába törtek be, egy olyan térbe, amelyet a közvélemény tradicionalista része hajlandó még mindig a „legmagyarabb” vidéknek tekinteni, ahol Petőfi költészetének örök gémeskútjai jelentik a moccanatlan idő Héraklész-oszlopait; ahol sem az urbanizáció, sem a modernitás nem fertőzte még meg a föld egyszerű népét, akiktől a népi irodalom és a jobboldali mitológia a nemzet megújulását reméli. Erdély, Felvidék, Délvidék már elveszett – ott az idegenek penetrációja már visszafordíthatatlan –,

és erre a feldolgozatlan, kibeszéletlen és végiggondolatlan Trianon-traumára mint egy belilult körömágyra, a Történelem, ez a bekatizott taxis, most újra rá csapja a kocsiajtót.

Idegen népek fiai és leányai sompolyognak a kertek alatt, fenyegetően mennek a kerítés mellett, letapossák az ágyást, és még magyarul sem tudnak. Zsákban viszik el a gyerekeket, mint az oláh, vérét veszik, mint a zsidó, megeszik az árokparton, mint a tót, sligovicát isznak rá, mint a rác. Szüzeket erőszakolnak, mint a ruszkik, templomokat gyaláznak, mint a janicsárok, és ragályt terjesztenek, mint a német zsoldosok.

Na és persze lopnak, mint a cigány.

Az „idegen” úgy lebeg a derék nép tudattalanjának horizontján, mint a láncdohányosén a tüdőrák. Valahol sejti, hogy az idegen igazából nem kívülről érkezik, hanem a traumák és a frusztráció ad neki alakot, mint a dohányfüst karcinogén anyagai a gyilkos sejtszaporulatnak – végül mégis az egészségügyet, az orvosokat, a gyógyszergyártókat és az egész rohadt, multinacionális, zsidó világot fogja hibáztatni, végső kétségbeesésében kuruzslókhoz és szélhámosokhoz fordul, és három-négy világvallás hívéül szegődik.

Az idegenség más fronton is támad, és kiforgatja a megszokott struktúrákat. A kétfarkúak plakátkampánya először teszi ki az analóg térbe a digitális közösségek újfajta szociokulturális szerkezetének üzeneteit. Olyan felületen jelennek meg ezek a mondatok, ahol a nép (definiáljuk úgy, hogy nép az, akit a Fidesz-propaganda a célcsoportjának tekint) megszokta a hatalom egyirányú kommunikációját. Az óriásplakátokon eddig a megszokott, autoriter, egyirányú kommunikáció zajlott, a hatalom és a pénz üzent valamit, vedd meg ezt, szavazz erre, és a többi; most azonban az üzenet iránya eldönthetetlen: az üzenet feladójának nincs hatalma, csak kiterjedése; ahogy a pénzt is közösségi finanszírozás teremtette elő, úgy az üzenetek maguk is centrum nélküliek, közösségiek és kollektívek, nincs címzettjük és nincs feladójuk, jelentésük lefordíthatatlan hatalmi struktúrára, céljuk magának a hatalmi kommunikációnak a kibillentése.

És bár a nép nem nagyon képes felfogni olyan üzeneteket, amelyek iránya bizonytalan

(ezerszer elmondta már mindenki, hogy az iróniát a magyarok egyszerűen nem értik),

ugyanakkor az ilyen üzenetek megjelenése a hatalom kommunikációs terében azt jelentheti számukra, hogy a hatalom centruma megroppant. Ez ellen pedig a Fidesznek egyszerűen nincs, és nem is lehet fegyvere.

A Fidesz a hagyományos ballib legyőzésében gondolkodik, huszadik századi módra – választóihoz csak huszadik századi nyelven beszélhet, hiszen sem a mezővárosok középosztálya, sem a mezőgazdasági, alacsonyan képzett lakosság, sem a tapló NER-milliárdosok nem ismerik a XXI. század nyelvét. Ezért gondolom azt, hogy a NER-t csak úgy lehet lebontani, ha sikerül tömegessé tenni, civil gazdasági közösségekké és nyelvi bázisokká fejleszteni a digitális közösségek energiáit, és ha sikerül tekintélyétől megfosztani, talapzatából kibillenteni

és nagy közös magyar nevetés tárgyává tenni a hatalmi kommunikációt.

Amit pedig még fel lehetett volna használni afféle népnevelő elánnal arra, hogy elmagyarázzák ennek a zavarodott országnak, hogy nem szép dolog irigynek, gyűlölködőnek és rasszistának lenni, nemcsak azért, mert tahóság, hanem azért is, mert effektíve nem éri meg; bőven lett volna még annyi archaikus ösztön, hogy – cselédreflexből, meghunyászkodásból, keresztényi és kádári alázatból – megszívlelik és elfogadják a hatalom útmutatását. Talán most volt az utolsó pillanat, amikor segíteni lehetett volna „a népnek” abban, hogy megértse az új korszakot, ami következik. Azzal, hogy a kormány a nép lelkében élő legarchaikusabb, pogány babonaságra, mitizált idegengyűlöletre és analógiás mágiára alapoz (amely ellen ezer évvel ezelőtt még a kereszténység vette fel a harcot, egy darabig úgy tűnt, sikerrel), valószínűleg elvette az emberektől a túlélési képesség utolsó skilljeit is.

Lehet, hogy nagyot tévedek, de úgy tűnik, hogy a jövő világa a közösségeken (nem nemzeten és családon, hanem a szociális hálók és az információ közösségein) és a szolidaritáson alapszik.

Épp most szoktatják még keményebb bezárkózásra és gyűlöletre, kényszerítik atomizálódásra és önzésre az embereket, amikor a legnagyobb szükség lenne a szolidaritásra és a nyitottságra.

De hát, ki tudja, hátha épp a menekültek jelenléte fogja ráébreszteni a magyar társadalmat, hogy a bezárkózás és a gyűlölet megbetegít és tönkretesz, sorvaszt és lerombol, és aki nem ad a nélkülözőnek, az maga is elszegényedik. Úgy rémlik, van erről egyébként valami ókori könyv, Újszövetség, vagy mi az ördög a címe. Ja, és ha már közösségi médium, akkor nem ártana valami app sem, amin az immigráns meg tudja nézni, kihez és hol fordulhat segítségért, és a segíteni akaró is meg tudja nézni, hol és mire van szükség. Ha randizni meg taxizni lehet appal, akkor pelenkát és szemcseppet is el lehet juttatni a szükséges helyre. És ha majd a farizeusok és írástudók megkukulnak, megint eljön a lelki szegények ideje.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.