A század eleji szecessziós város utcái azonban, amelyek a lakótelepi gyűrű és az óváros közötti sávot töltik ki – s melyeket egy-egy villanegyed szakít meg, mint egy Pasarét-idézet –, akárcsak egy mesebeli, elvarázsolt városban, többnyire üresen állnak. Egész utcákon lehet végigmenni anélkül, hogy egy teremtett lélekkel találkozna az utazó. A tulajdonosok visszakapták a házakat, de bérlő már nem akad. Aki érte, elment nyugatra. A kapuk bedeszkázva, a földszinti ablakokon furnér, az emeleti ablakokon poros, üres csönd, a lelakatolt üzlethelyiségek fölött az NDK-idők koszlott feliratai, boltcégérei.
S minthogy ezek nagyjából ugyanazon ízlés szerint épült század eleji házak, mint Budapestéi, ugyanazok a kapualjak, ugyanazok az ablak- és erkélyívek, ugyanazok a hullámzó szecessziós homlokzatok (azzal a különbséggel, hogy egy egységgel alacsonyabbak és keskenyebbek, mint a körút házai),
az illúzió egészen olyan, mintha egy különös álomban mászkálna az ember Budapesten.
Ráadásul az álombeli tektonika Pest sík földjét itt dombokkal és völgyekkel cserélte fel, s így a Király utca–körút sarokról, a domb tetejéről egészen a völgy mélyén húzódó Gozsdu-udvarig sétálhatsz (közben egy falatnyi Pasarét), s úgy fordulsz balra, neki a meredek Rumbach Sebestyénnek, ahonnan lelátsz a mélyben húzódó Rákóczi útra.
Mindig szoros kapcsolatot ápoltam Szászország földrajzával. Gyerekkoromban a novemberi estéken hevertem hason a szőnyegen, és órákra elmerültem a földrajzi atlasz lapozgatásában, s különösen Szászország alapos tanulmányozásában találtam örömöt. Erre persze megvolt az okom. Édesanyám családjának szász eredete a családi legendáriumban egyfajta gót betűs emelkedettséggel szerepelt. Nagyapám szobájában németül szólt a rádió (ha nem éppen a Szabad Európát hallgatta), és a fejem fölött németül beszéltek, ha olyasmi került szóba, amit a Kádár-kor kettős beszédének szabályai szerint gyerekértelmem számára kockázatos lett volna tudni. És hiába magyarázták nekem, hogy az erdélyi szászoknak nem sok közük van Szászországhoz, vagy ha van is, annak már hét-nyolcszáz éve, a rejtélyes őshaza iránti kíváncsiságomat ez inkább csak fokozta.
Apám sosem titkolta, hogy a magyar tájban nem érzi otthon magát. Mondhatott neki az ember akármit, mindig volt egy magasabb lapja, amelyen valami erdélyi táj szerepelt.
De szép ez a Badacsony, mondtuk, amire ő: igen-igen, na de mi ez a Székelykőhöz képest! Jaj de szép ez a Börzsöny, mondtuk, mire ő, jó-jó, na de mi ez a Fogarasi-havasokhoz képest! Így jöttek mindig a magasabb lapok, a Királyhágó, a Vlegyásza, a Duna helyett a Szamos, a Tisza helyett a Maros. Budapest helyett Kolozsvár, a jelen helyett a múlt. Így aztán lassan megszoktam, hogy ez a hely nem az otthonunk.
Szászország pedig, ahol képzeletbeli őseim éltek, egyelőre talonban maradt. Ifjúkori kalandozásaim során valahogy egyszer sem sikerült útba ejtenem. De szerencsére a természet szereti a szimmetriát. Gyerekkoromban minden szünidőmben felkerekedtünk, hogy meglátogassuk Erdélyben a nagyszüleimet. Mostanában minden szünidőben felkerekedünk, hogy meglátogassuk a fiamat Szászországban.
A fiam él itt már második éve: nekem ez kölcsönkapott táj. Ugyanolyan kölcsöntáj, mint a Küküllő vidéke,
ahol apai nagyszüleim éltek. A gyerekkorom keleti utazásokkal telt: időutazással is, hiszen a Kis-Küküllő völgye az akkori Magyarországtól évszázadnyi, olykor évezrednyi távolságban volt, ott akkor még elevenen élt a bronzkor hagyománya, nagyanyám kemencében sütötte a kenyeret, az utcákon tehenek ballagtak, és az öregeken még maguk szőtte ruha volt. Az ólomködben fuldokló hetvenes évek Budapestjéről nézve is rettenetes elmaradottságba süppedt az a világ, s gyerekként boldogan menekültem vissza a Móricz Zsigmond körtér fényreklámjai közé (betét, hitel, lakás, valuta, CSÉB). Mostani szünidőim is időutazással telnek, csak most Nyugat felé, a jövőbe utazom. Mind a két utazás nagyjából ugyanaddig tart: ha reggel indulok, kora estére odaérek.
Vogtland leginkább Toscanához hasonlít, azzal a különbséggel, hogy itt a fügék helyett almafák, a szőlő helyett gabona, a ciprusok helyett fenyők állnak:
egyébként majdnem minden stimmel, elszórt tanyaházak, várakkal ékes kisvárosok, festői völgyecskék és változatos dombhátak, melyeket tavak, folyócskák, patakok ékesítenek, akárcsak egy gusztusos tájleírásban. Nekem azonban van egy másik, széles körű használatra alkalmatlan, hozzám azonban sokkal közelebb álló hasonlatom: ez a táj nagyon hasonlít arra a vidékre, amelyet gyerekkoromban minden nyáron és minden télen megpillantottam: a Kis-Küküllő völgyére Belső-Erdélyben.
A hasonlóságot persze mindenekelőtt a táj jellege táplálja: a patakvölgyekkel tagolt dombok ritmusa, tehát egyfajta zene, amely titiből, tából, szinkópából és szünetből áll: bizonyára nem lenne bonyolult feladat egyszerű ritmusképletté átírni a táj rajzolatát, s a két ritmusból mindjárt egyértelművé válna a hasonlóság. Persze a különbségek itt is fontosabbak, mint az átfedések. A gazdag német városokon még a szovjet éra sem tudott annyit rombolni, hogy ne éledjenek újjá: a Kis-Küküllő vidékének nyomorúságos világán soha nem akart segíteni senki.
A kommunizmus lepusztította a keleti német tartományokat, és pokoli kárt hagyott hátra az emberek mentalitásában – már ahogy azt mi is megszokhattuk idehaza –; sok a sunyi, irigy, tolvaj hajlamú homo sovjeticus;
de az ő fejük felett és ellenükre épül az az új Németország, amely alighanem Európa jövőjével azonos. Itt még kevés a török, de egyre több a kelet-európai munkavállaló és bevándorló, meg persze minden rendű és rangú kalandor és szerencsevadász, s a következő években nyilván egyre több lesz a közel- és közép-keleti menekült, a szír, afgán és iraki. Míg a Kis-Küküllő völgye egyelőre nem egyéb, mint Kelet-Európa múltjából egy fogyatkozó darab. A huszadik század ezen a vidéken nagyjából mindent tönkretett, és semmit nem adott cserébe.
A zsidókat elvitte a vészkorszak, a szászokat felszívta Németország, a magyarok is eltünedeznek lassan, a jövő, Európa, a világ elképzelhetetlen és megragadhatatlan messzeségben van, és
minden elsüpped valami tündéri, elmaradott nyomorúságban.
És hiába van Bukarest (ahogy mondani szokás) közelebb Párizshoz, mint Budapest, oda még Bukarest is rettenetesen messze van.
Két világ között ragadtam: az egyikben apám volt otthon, a másikban a fiam lesz. Én szakmámból fakadóan utazó vagyok, I am a passanger, ezért nem különösebben üt meg, de tény, hogy ebben a tájban itt, középen valahogy egyikünknek sem sikerült állandó horgonyt vetnie.
