Bár ha abból a szempontból teszem fel a kérdést, hogy ha úgy adódna, honfitársaim közül hányan lennének hajlandóak gaztettekre, hányan dobnák fel a szomszédjukat, ha ebből anyagi hasznot remélhetnek, vagy csak puszta irigységből; hányan néznék közönnyel, hogy halálba hurcolják honfitársaikat, és hányan vennének részt benne lelkesen, akkor talán már nem is annyira absztrakt ez a probléma: talán érdemes lenne tudni, hogy mire számíthatnak ebben az országban azok, akik biztos, hogy soha, semmilyen körülmények között nem követnének el gaztetteket (vagy legalábbis egyelőre így gondolják magukról). Talán tudni kéne. Talán nem.
Ha viszont már névvel, lakcímmel lehetne ismerni, hogy kik a potenciális gonosztevők, az csakugyan nagyon furcsa, nagyon veszélyes világot eredményezne. Nem is kérdéses, hogy egy ilyen világban pokol lenne az élet, s mindent egy gonosztettekkel terhes jövő mérgekkel teli felhője takarna be. E sötét jövőképben utazó sci-fi lehetséges forgatókönyveiben vagy a gonoszok fognának össze, és elpusztítanák a jókat, vagy a jók, eleinte csak avval az ideológiával, hogy megvédik maguk, elpusztítanák a rosszakat, s ezáltal ők is rosszá lennének, s így vidám, guillotine-suhogású terrorba torkollna minden.
Ez a világ most a küszöbön áll.
A módszer, amellyel megmérettetünk és nehéznek vagy könnyűnek találtatunk, készen áll, a magyarok önként fognak számot adni arról, hová tartoznak.
A projektet úgy hívják, „Nemzeti Konzultáció: tizenkét kérdés a bevándorlásról”. (Pont tizenkettő: Mit kíván a magyar nemzet?)
Nem azt kérdezik, hogy Mari néni (je suis Mari néni), maga (a) rossz ember vagy (b) jó ember? mert erre Mari néni nyilván a (b) választ karikázná be; nem azt kérdezik, hogy „irigy-e Ön?”, „sunyi-e Ön?”, „önző és aljas ember-e Ön?”, „véglény-e Ön egy nyomorult és reménytelen országban?”, a) igen, b) nem, c) nem tudom; hanem ravasz pszichológiai tesztsort tolnak az orra alá. Ravaszul kérdeznek, jól csomagolva, ügyesen elrejtve a lényeget, hogy az odabent lakó sunyi és mohó, önző és pusztító állat már remegve ugorjon is, mint drogkereső kutya a heroinra (aki se nem mohó, se nem sunyi, de most pont beleillik a hasonlatba).
Most ki fog derülni, hány honfitársunkban lakik ilyen belső Sir Kán, pontosabban, hányan nem tudnak vagy nem akarnak megálljt parancsolni neki, sőt hányan engednék boldogan szabadon és gyönyörködnének vérengzésében.
Mari néni (je suis Mari néni) ettől még nem lesz látványosan szörnyeteg, nem nőnek szarvai, és az otthonkája alól sem lóg ki ronda, szőrös farok (vagy igen, de annak más oka van); továbbra is isteni palacsintát süt, és talán még használt ruhát is ad a szegényeknek, egy százalékát kutyamenhelynek ajánlja fel, és nagyokat pityereg, ha a Szulejmánban ártatlanokat ér bántódás. Hiszen Mari néni csak jogos félelmének ad hangot, amikor azt mondja, hogy nem, nem akar robbanóöves terroristát látni a Bzmotka Vagonkán, és azt sem akarja, hogy a kisunokája elől felfalják az ételt holmi koszos arabok. Nem, Mari néni nem rossz ember és nem is tesz semmi rosszat. Mari néni csak behúz egy ártalmatlannak tűnő kis ikszet, vagy bekarikáz egy ártatlan betűt az ábécéből, és úgy gondolja, hogy ezzel nem veszi ki egyetlen éhező gyerek kezéből se a falatot, nem lök egyetlen terhes anyát sem a lánctalpak elé. Nem azt kérik tőle, hogy saját kezével fojtson a Földközi-tenger azúrkék vizébe valami cingár, tornacipős feketét. Így aztán Mari néni nem is gondolja, hogy ő bármi kárhozatosat tenne.
Csak hát Mari néni nem ismeri Sir Kán természetét, aki ott settenkedik a lelkében.
Tudjuk, Heinz csak kikísérte, Jörg csak becsukta a vagonajtót, Rudi csak megfújta a sípot, Rüdiger csak megnyitott egy gázcsapot. Heinz, Jörg, Rudi és Rüdiger egyébként egytől egyig derék fiúk, szeretik az anyukájukat és az apfelstrudelt. Ők sem rossz emberek. Mindenki áldozat. Senki se elkövető. Az emberek jók.
Pedig hát dehogy.
Tény viszont, hogy még a rosszak is többségükben aligha tesznek rosszat, hacsak gonosz írástudók és még gonoszabb írástudatlanok meg nem győzik őket, miközben gazságra készülnek őket rávenni, hogy amit tesznek, az nemhogy nem rossz, hanem ellenkezőleg, maga a jó. Mivel sem Heinz, sem Rudi vagy Jörg, de még csak Mari néni sem Kant, csak a csillagos ég van felettük, de nincs bennük erkölcsi rend. Megvan a joguk, hogy ostobák és gonoszak legyenek, de senkinek sincs joga, hogy ezt az ostobaságot és gonoszságot kollektív gaztettek elkövetésére használja fel.
Annál megalázóbbat aligha lehet tenni a „zemberekkel”, mint kiforgatni legbelsőbb, nyomorult kis titkaikat, szennyes lelkük minden ostoba irigységét, közszemlére tenni butaságuk és aljasságuk bűzlő ánuszát. Ennél érzékenyebb, titkosabb személyes adat nem csalható ki tőlük.
Sokféleképpen meg lehet alázni az embereket: filozófusokat azzal, hogy lopással vádolják őket; művészeket azzal, hogy szabadjára engedik ellenük a dilettánsok bosszúját; Európát azzal, hogy nyíltan szembeköpik és cinikusan kiforgatják az értékeit, pénzét ellopják, intézményeit kigúnyolják; az egyházat azzal, hogy perverz stüszivadászok, pedofil Tartuffe-ök kezére adják; de embereket aljas csellel rávenni arra, hogy kiteregessék lelkük szennyesét, ostobaságuk feneketlen sötétjét; gúny és jogos megvetés tárgyává, gyűlölet célpontjává, világ nevetségévé tenni saját állampolgáraikat, ráadásul úgy, hogy közben szemforgató módon maguknak a megalázottaknak az érdekére hivatkoznak: na hát ez csakugyan a civilizáció, mindenfajta európaiság, kereszténység, konzervativizmus, hagyomány, tradíció és nemzeti önbecsülés megsemmisülése.
Nem, nem a terroristák vetnek véget ennek a világnak, nem az iszlám, nem a megélhetési bevándorlók, hanem az immoralitás és a cinizmus, a pökhendiség és a beképzeltség, amely eluralta ezt a szomorú lapályt, s amely e sötét és aljas projekt minden mondatából árad.
Lehet, hogy az utolsó mondat az kellene legyen, hogy mindenki, aki a kormány szája íze szerint tölti ki a konzultációs kérdőívet, egy-egy Heinz, Rüdiger és Rudi, és személyes bűnrészességet vállal ártatlanok elpusztításában; de inkább mégis az legyen az utolsó mondat, hogy nem, nem akarom tudni, hányan vannak a rosszak. Bízni akarok az emberekben.
