Ilyen alkalmakkor az ántivilágban a csillogó szemű írók előtt a miniszterek klasszikusokból idézgettek, hogy megvillantsák páratlan műveltségüket, és író barátaikról anekdotáztak, hogy egyértelművé tegyék, milyen bennfenntesek is ők a művészvilágban, aztán szépen hazamentek a Rózsadombra. De példának okáért
Angela Merkel a német írók 85. jubileumi kongresszusán 2012-ben Rostockban, a Stadthalléban mindössze annyit mondott: „Hölgyeim és uraim, el ne felejtsenek berúgni."
A belga kultuszminiszter pedig a Belgiumi Egyesült Írófront minapi ülésén nem restellt arra kérni egy tisztességben megőszült eposzköltőt (aki egész életében a belga emberek valósághű ábrázolásán fáradozott), hogy ugyanmár, tekerne-e neki egy közepesen erős jointot...? Kim Dzsong Un viszont beszéd helyett minden magyarázat nélkül tarkón lőtt két alanyi költőnőt és egy szívbeteg novellistát, akinek pedig még nem is volt önálló kötete.
Na de, a viccet félretéve, az előbbi a hanyatló Nyugat, aminek, mint Jókai Annától most már tudjuk, nincsen tudata, ez utóbbi viszont az emelkedő kelet, ahol pontosan tudják, hogy kell bánni az ilyen csepűrágó népséggel.
Szerencsére Balog Zoltánnak még van tudata, sőt, még emlékezete is, és nincs híján egyfajta férfias bátorságnak sem. Mindhárom szükségeltetik ahhoz, hogy valaki Zsdanovot, a szovjet kultúrpolitika rettegett, véreskezű, azonfelül ostoba szörnyetegét idézze, ráadásul a forrás megnevezése nélkül. (Persze lehet, hogy csak eleganciából tett így az erő ura, nehogy tudálékosnak tűnjék,
vagy az gondolta - bizonyára nem minden alap nélkül - hogy a jelenlévők úgyis pontosan tudják,
az idézet kitől származik. Vagy egyszerűen csak az van, amit már lassan megszoktunk Schmitt Pál óta, hogy a fideszesek semmi problémát nem találnak abban, ha idegen tollakkal kell ékeskedni.) És mindhárom, tudat, emlékezet és bátorság szükségeltetik ahhoz, hogy odaálljon, és irányt mutasson, ideológiával szolgáljon, feladatot szabjon és még egy kicsit fenyegessen is, mint azt diktatúrákban elvárható. És így már az sem érthetetlen, hogyan téveszthette össze a szószéket, ahonnan az utolsó ítélettel riogatva próbálja alant szunyókáló nyája figyelmét megragadni, egy (akármilyen, de mégiscsak) írótársaság gyűlésével.
Le lehetne most vonni egy rakat híg igazságtartalmú következtetést, például azt, hogy a kommunisták és a keresztények, minden ellenkező híresztelés ellenére, néha milyen hajmeresztően hasonlítanak egymáshoz, de engem azért most tényleg az érdekelne, hogy miért.
Miért jön ki ennek az embernek a száján ugyanaz a rémületes agyrém, mint egy emberevő kommunista száján? Hogy nem veszi észre egy ilyen ember, aki állítólag nem is teljesen műveletlen, milyen fertelmes és dögletes (bizonyos értelemben persze arisztotelészi és ágostoni) forrásból merít? Hát még azt, hogy milyen sületlenséget beszél?
De mielőtt még nagyon előreszaladnánk, ajánlom a szoros olvasat (close reading) módszerét, hogy belehatolhassunk e miniszteriális gondolat-architráv összes rejtelmébe. Három gondolati egységre tagolódik, de három micsoda gondolatra, bozse moj!
A három egység röviden nagyjából így néz ki: 1. az íróknak feladata van (a minisztériumnak pedig feléjük irányuló elvárása); 2: az írók a művészet és kultúra nyelvén kell beszéljenek, mert/hiszen szerencsére/sajnos (itt a logikai kapcsolat bizonytalan) azon a többi ember nem beszél; 3. arról kell beszéljenek, hogy milyenek az olvasók (akik nem részei az írótársadalomnak), és hogy milyenek lehetnének.
1. Az író feladata
Először is itt van ez a csodálatos, a hatalom magasából érkező, szelíd atyai iránymutatás. Hogy az írónak feladata van. Egy rendes társadalomban elvégre mindenkinek van feladata, a feladat nélküli ember minimum gyanús, nem csak azért, mert rest, hanem azért is, mert előbb-utóbb mások gondoskodására szorul, segélyre, miegyébre, sőt, szorultságában nem átall esetleg mások vagyona révén lendíteni a maga sorsán.
Meg hát, egy feladat nélküli író, az már tényleg, micsoda? Mint egy érettségi nélküli kamasz.
Afféle magánzó, önző, individualista, dekadens, kispolgári elhajló, liberális, nemzetrontó entitás, aki magasról tojik a társadalomra, a jelenére is, a jövőjére is, kizárólag a saját egója és hanyatló nyugat kultúrája érdekli - Gulágra vele!
A vadásznak az a feladata, hogy vadásszon, a diáknak, hogy tanuljon, a politikusnak pedig, hogy atyai jámborsággal és lelkipászori lelkiösmerettel terelgesse a rábízott jószágot. A parasztnak, hogy az urak földjén szorgoskodjék, a polgárnak, hogy adót fizessen a királynak, a királynak pedig, hogy hűbéreseit az erény és a gyarapodás útján tartsa. Kerek ez a világ, na, nincs benne hézag és kitüremkedés,
ha mindenki a feladatával foglalkozik, elfoglalja a helyét a perisztaltikában, akkor a világ szakrális rendje hézagtalanul fénylik és illatozik, mint egy szép, friss, nedves, tojásdad lószar.
De persze nem csak az egyes írónak van feladata: az írótársadalomnak is. Az írók nagy, ökumenikus összeségének. Írótársadalom, großer Gott, ezt a szót ízlelgetni kell. A maga poros-penészes hetevenes-évek hangulatával például biztos, hogy az Írószövetség privilégiuma, ember nincs a világon, aki ezt a szót a klaviatúrájára emelte volna ezen a körön kívül. Szép, kommunista hagyományokban gyökerező szó ez, és nyilván kedvesen cseng minden olyan magyar fülének, aki - legyen akár baloldali, akár jobboldali - nosztalgiát érez a Rákosi- és Kádár-kor iránt - hiszen ez a nosztalgia a szélsőjobb és a szélsőbal, vagyis nagyjából az egész magyar politikai paletta közös nevezője.
Az írótársadalom a művésztársadalom része, de mint állam az államban, külön, exkluzív entitást képez, ezért kell neki egy afféle saját kis parlament, mint a mi derék, sztálinista Írószövetségünk,
és ebből a parlamentből, amit a mindenkori élcsapat irányít, kiárad erre a szorgos, és feladata állandó és fáradhatatlan teljesítésétől verejtékes homlokú társadalomra, mely megannyi muszáj-Herkulesből áll, a bölcs iránymutatás, az irodalom jól átgondolt, szilárd ideológiai alapokon nyugvó ötéves terve.
Aztán meg, nem tudom, a nyájas olvasó hogy van vele, de én mindig rühelltem az olyan embereket, akik elvárásokkal jöttek nekem, és mindig le is rúgtam őket magamról abban a minutumban. Az elvárásban mindig benne van a hatalom gumibotszaga. Meg hát amúgy is, a művészet arról szól, hogy semmilyen elvárásnak nem felel meg az ember, kizárólag olyannak, ami még nem létezik.
A dilettánsok követik a szabályokat és loholnak az elvárások után.
Én mondjuk lehet, hogy balogzoltáni értelemben nem vagyok író, de még sosem gondolkodtam azon, hogy nekem feladatom lenne. Sőt. Maximum akkor engedelmeskedem, ha a feleségem elküld kutyakajáért. Gyűlölöm a feladatokat, ellenben szeretem jól érezni magam és szeretek a hülyéken teljes felelőtlenséggel röhögni, elsősorban tehát magamon. Ha tőlem valaki azt kérné, hogy mondjam el neki, olvasónak, a kultúra és művészet nyelvén, amelyet csak én beszélek, ő meg nem, hogy ki ő és ki lehetne, minden további nélkül elhajtanám, hogy érdeklődjön az édesanyukájánál, aki ez ügyben a leginkább illetékes. Lehet, hogy előbb elmondanám azért, mellőzve a művészet és kultúra nyelvét, a magam lateiner egyszerűségével, hogy mért nem lett az, aki lehetett volna, sőt, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, még azt is, mért nem lesz az sohasem, és csak utána hajtanám el; de akkor aztán nagyon.
Nem mintha az írónak ne lehetne egyébként feladata; minden további nélkül érvényes egy olyan kijelentés, amelyben egy író így szól: „Nekem az a feladatom, hogy...”, „Én azt várom el magamtól, hogy...". Sőt, ha a kiadóm mond ilyet, minimum elgondolkodom, ha meg mondjuk Bodor Ádám, akkor sanszos, hogy még meg is fogadom.
De hogy odajöjjön nekem egy random civil, és elmondja, hogy mit vár el tőlem, hát, nem is tudom. Erre nem csak a Teleki téren szoktak rosszul reagálni, hanem még a keresztény-közép Móricz Zsigmond Körtéren is - akár fényes nappal -, lehet benne egészségügyi kockázat. Jó, tudom, nem nekem jött oda, én balogzoltáni értelemben nem vagyok író.
2. A kultúra és művészet nyelvén
Na, ezt imádom. Az álszentség, prüdéria, szemforgató ájtatosság és babonás tudatlanság gyönyörű keveréke ez a rész, és még egy jól kifejlett, ivarérett önellentmondást is tartalmaz, nevezetesen, hogy hogyan érthet valaki egy olyan nyelvet, amelyet nem beszél. A művészet – pláne a „modern" művészet – alapvetően érthetetlen, normális ember számára legalábbis maga a teljes káosz.
A sunyi kisplogár rettegése ez minden összetettől és magasabbrendűtől. Ha ilyennel találkozik, menten rendőrért, papért, cenzúráért kiált.
Hát hogy is lenne képes egy olvasó a kultúra és a művészet lángoló, metaforikus nyelvén beszélni - és viszont, hogy merészel egy író az olvasó gatyaszagú nyelvén megszólalni? Nem, író elvtársak, maguknak külön nyelven kell beszélniük, a miénkétől jól megkülönböztethető nyelven, nehogy véletlenül, mint egy vízjel nélküli bankjegy a nemzeti valutát, vagy egy feljegyzetlen sorszámú írógép a nemzeti ideológiát, maguktól származó, de magukhoz nem köthető gondolatokkal mérgezzék, afféle diverzáns, ellenforradalmi módon a derék, egyszerű dolgozó nép tiszta lelkét és rendíthetetlen ideológiai meggyőződését, melyet a párt gyámolít, gondoz és tisztogat, miként a hiénaszuka ennen csupasz kölykeit.
A versek érthetetlenek, a regények zavarosak, csak az elmélet tiszta, mint a teológia vagy a dialektikus materializmus. Rendes ember fel nem foghatja, hogy lehet olyan cirkalmasan beszélni, mint egy József Attila, vagy olyan hosszan, mint Nádas Péter. Az irodalom, az legfeljebb akkor érthető, hagy olyannak tekintjük, mint egy rejtjelezett üzenetet, amely irgalmatlan bonyolultnak és érthetetlennek látszik, de a végén kiderül, hogy szánalmasan egyszerű.
Ez az, amiért az összes magyartanártól agybajt kaptam már zsenge gyerekkorom óta. Hogy mit akart ezzel mondani a költő? Nyilván a társadalmunk jelenét és jövőjét, mi mást. Csorog alá, csorog az üres árok, ez ezt jelenti, végső soron, ha nagyon letisztítjuk minden zavaró és oda nem illő, esetleges nyelvi zajtól –
tehát önmagától
–, és csak ideológiai lényegét vizsgáljuk. A nyelv maga, meg az egész szöveg, az Iskola a határon mind a négyszázvalahány oldala nem egyéb, mint egy kicsit túlbonyolított felvizezése néhány egyszerű mondatnak,amit Zsdanov, vagy Balog reverend sokkal egyszerűbben is el tudott volna mondani.
De hát istenem, ezek a művészek ilyen önimádó, szószátyár figurák, meg kell nekik bocsátani, ha amúgy a feladatukra koncentrálnak. Mi a tücsköknek is megbocsátunk, ha a mi nótánkat húzzák.
Ha lett volna benne annyi fantázia, mint Zsdanovban volt, és egy igazi, tökös sztálinizmus állna a háta mögött hegynyi hullával, gulággal, NKVD-vel, megfordított folyókkal, nem egy ilyen nyámnyila, piszlicsáré operettdiktatúra, ahol egy szaros tényfeltáró újságírót se lőttek még térden, akkor bezzeg
hozzátette volna Balog páter, amit Zsdanov hozzá mert, hogy ez nem utópia, mert a mi jövőnk, a mi holnapunk már ma készül, tervszerű, tudatos munkával. Mert a lényeg nem is a felvizezett arisztotelianizmusban van, hanem ott, a második zsdanovi mondatban. Egy rendes diktatúrában készítik a holnapot, nem a mát nézegetik. Ez itt a baj, elvtársak,
ez a nyámnyila, trotli beszariság. Hát hogy lehet itt elvárni az íróktól, hogy tükröt tartsanak a jelennek és látomásaikban megidézzék a jövőt? Meg is értem, hogy szegény balogzoltáni értelembe vett kollégáimnak sem sikerül a TÖMEGIR-ben, nem hogy nekem, aki ráadásul még le is szarom.
3. Milyenek vagyunk és milyenek lehetnénk
Nem volna ez feltétlenül hamis, ha például azt jelentené, Rilkeileg, hogy "változtasd meg élted", vagy antik görög értelemben, "ismerd meg önmagad", de sajnos nem ezt jelenti,
sem Zsdanov, sem hűséges, magyar tanítványa, Balog reverend nem mondja ezt. Hanem azt mondja, nekünk, íróknak az a dolgunk, hogy afféle tükröt tartsunk a társadalom elébe, amelybe ha a társadalom belenéz, rácsodálkozhat arra, hogy milyen szép is ő és milyen jó is ő. Akár egy pitypang.
Ennen tökéletességét csodálhatná, amely Isten képmása/a rabláncaitól és babonáitól megszabadult munkásosztály, ha nem szennyezné a bűn és a züllés, a Mammon és az Aranyborjú, a hanyatlónyugat, a mobiltelefon, az internet, a trianonok és a tartósítószerek, a kispolgári elhajló, burzsoá, dekadens eszmék, s legfőképp a Nyugat, amelyben (Anna, kösz!) nincsen tudat. (Miért is nem alakítunk együtt punkzenekart...?!)
Szép dolog a mimézis elmélete, ráadásul régi is, de kizárólag az olvasó éberségének elaltatására szolgál. Hadd higgyék csak, hogy a nyuszit tényleg a kalapból varázsoltuk elő.
A mimézis elmélete mindig is kapóra jött a művészeknek, erre hivatkozva el lehet sunnyogni, hogy a valóság ábrázolása helyett fikciót írunk, és mások ábrázolása helyett kizárólag magunkról beszélünk.
Ez az elmélet két és félezer éven át többnyire eredményes fedezéket nyújtott, balogzoltáni értelemben megnyugtató helyet jelölt ki a művésznek a rendi társadalmak, de mi tagadás, a posztmodern kor előtti kapitalizmusok Gesellschaftjában is, nem is beszélve a kádári Magyarországról, ahol a mimézisfüggő népi írókat lényegében klónozással, eleve bunkerkompatibilisra sokszorosították (moustache included).
Ma azonban, lássuk be, a mimézis, mint művészetmgyarázat olyan hatást kelt, akárcsak az „írótársadalom”: mint amikor valaki műbőr autóstáskáját szorongatva, kockás surdakalapban, kifésült barkóval battyog egy barna szandálban, és beszáll homokszín Wartburgjába, hogy az ötös úton elkínlódjon Kecskemétig.
Végezetül arról is be kell számolnom, hogy nem vagyok én hülye, érzem én, hogy az Erőforrások miniszterének végtére is igaza van, ezekkel a nyikhaj írókkal így kell beszélni, mert különben elkanászodnak, és a végén még megfeledkeznek a feladatukról... meg úgy egyáltalán. A királynak az a dolga, hogy tudassa az alattvalókkal, mit vár el tőlük. Elég most már a lébecolásból, mindenki lásson neki a feladatának, de tényleg.
Itt volt most már ennek az ideje, hogy valaki végre megmondja, hogy mit vár el az íróktól. Ez hiányzott eddig, ez a férfias, határozott iránymutatás, itt a nagy liberlizmusban teljesen szétestünk, kartársak.
Valljuk be, összevissza írtunk hetet-havat, a nélkül, hogy a feladatunkra koncentráltunk volna, nevezetesen, hogy megmondjuk a magyar embereknek hogy milyenek, és milyenek lehetnének, ha nem lennének sajnabajna olyanok, amilyenek. Eddig főleg a sajnabajnára összpontosítottunk, de ennek véget kell vetni. Jöjjön a keresztény mimézis, a NERrealizmus (Konok Péter, köszönet a szóért), ideje. Hiszen a feladat, mint azt már a sztagirita megmondta, a valóság visszatükrözése.
Nem várhatjuk el, hogy embertársaink átlépjék a korlátaikat, mi, írók, a lélek mérnökei (copyright Sztálin), pláne nem. A lelkészgyerek Balog és a lelkészgyerek Zsdanov von Haus aus
belenőtt abba, hogy a jövő irányát ki kell jelölni a nyájnak. Legyünk megértőek, ők már csak ilyenek.
De azt azért, hogy ilyen reménytelenül idejétmúlt, cé kategóriás figurák próbáljanak a fejünkön pattogni, talán szerényen, de határozottan vissza lehet utasítani. Vagy még csak azt sem: valahol, valamilyen átjáróban valamilyen Annuska már kiöntötte az olajat, és a mi Berliozaink egyszercsak már majd nem érnek oda a TÖMEGIR rendes ülésére elnökölni.
