Most mindez csak azért jutott eszembe, mert megint elolvastam Zrínyi örökbecsű Török áfiumát, ahol arról elmélkedik, hogy a magyar mért van egyedül Európában, s ha már egyedül van, mit és hogyan tehet a török ellen – s belefutottam ebbe a mondatba: „Muszkát nem számlálom, mert álomhoz hasonló discursus volna inkább, hogysem valósághoz; noha tudom, hogy némely nagy emberek, nem tudom micsodás reménységeket csináltak magoknak, de az mint fön irám, sem reménlhetjük, sem nem kivánhatjuk. Az ő országok messze, az ő népek goromba, az ő hadakozások semmirekellő, vitézségek nevetséges, politikájok ostoba, birodalmok tyrannis; kinek kelljen hát az ő segitségek!”
Ó, igen. „Csodás, nagy remények”-et nem csak a kommunisták tápláltak a muszka iránt, a népi/völkisch jobb/bal/szélsőjobb utolsó reménysége most a szent orosz nép keresztény tisztasága, Putyin a fehér faj utolsó védelmezője, a patriarchális becsületben, feljebbvalói iránti tiszteletben, a buzik iránti megvetésben, a női principium helyes értelmezésében, a derék jobbágynép szorgalmában, az oligarchák tolvajkodásában viruló Kelet a Nyugat- és Brüsszel-ellenes közép-európai homo postsovieticus egyetlen bizodalma.
A homo postsovieticus gyanakvással figyeli és idegennek érzi a felvilágosodás valamennyi vívmányát, mert istenigazából sose volt alkalma kipróbálni, s a hiányból erényt kovácsolandó, most ugyancsak kapóra jön számára a putyini propaganda, amely eredetileg az orosz néplélek fűtögetésére szolgált, s amely az orosz messianizmusból következő orosz kommunista felsőbbségtudatot hangszereli át a globalizáció korszakára – és végső soron semmi egyébről nem szól, mint a fehér szupremácia lázálmáról, amelyet ilyen-olyan módon a Nyugat már legyűrt, meghaladott, diszkreditált, és csak egészen sötét zugaiban maradt belőle (bár a számuk még így sem lebecsülendő). Trump támogatásával, a Brexittel, a keleti német tartományokban a menekültszállások felgyújtásával és még számos módon juttatják kifejezésre idegenkedésüket mindentől, ami nem fehér és nem „keresztény”.
|
| Fotó: Jon Nazca / Reuters |
A muszka áfium legfontosabb molekulája az az állítás, hogy a fehér embert/a „keresztényt” ki akarják irtani a színes bőrű idegenek. Innentől kezdve úgy épül föl a további molekulaszerkezet, mint minden hollywoodi forgatókönyv, minden mitológia: a protagonista a fehér ember, az antagonista a színes, az antagonista segítője a fehérnek álcázott idegen, aki a falakon belülről árulja el Európát: A Nihilista/Liberális/Zsidó, Aki Brüsszelben Lakik. A protagonistának szerencsére ott van segítségnek a keleti fehér ember – pont a megvetett, a lebecsült, a szegény!!! micsoda fordulat!!! –, aki élete árán is megvédi a fehér kultúrát. Ő, aki az elmúlt évszázadokban ott túrta a sarat Kelet-Európa steppéin, becsületes szegénységben őrizgetve Krisztus tanítását, ami valahogy úgy szólt, hogy… Öld meg a migráncsot! Üsd a zsidót! Vagy valami hasonló, ki a fene emlékszik rá? A becsületes ember feje nem lexikon! Lényeg, hogy Krisztus nevében cselekszünk.
A mérgezetteknek a migránsügy szemmel láthatóan élet-halál kérdése, minden vitában az életükért és a vitapartner haláláért küzdenek. Ezért töltötte be az ország köztereit ordibálás és átkozódás, vicsorgás és állkapocscsattogás – a mérgezettek számára úgy tűnik, bárki, aki ellenük érvel, végső soron a megsemmisítésükre tör. És a fene tudja, de tényleg úgy láttam a moziban, hogy a zombivadász ritkán kezdeményez beszélgetést. Mondjuk tény, hogy a zombi sem. Mindenki, aki liberális, baloldali, atlantista konzervatív, aki nem osztozik a közös látomásban, amelynek csak metonímiája a nacionalizmus, a nácizmus, a populizmus – a fehér faj életére tör, végső soron gyilkos. Megannyi nihilista Milla Jovovich.
Nem minden mérgezett érvelés jut el a végső premisszákig. Egy úri brüsszelezés, egy szakpolitikainak álcázott sorosozás a tudatmódosult közösség számára úgy is a végső érvig hatol, azt hozza rezgésbe, arra harmonizál: így mindig el lehet bújni abban a hazugságban, hogy „de mi nem mondtunk semmi olyat, a mivel ellenfeleink vádolnak”. A zombik – ezt is Hollywoodtól tudjuk – egészen sokáig képesek normális humánnak látszani. Egészen addig, amíg…
Teljesen természetes, hogy az, aki az alternatív valóságban tartózkodik, nem tűrheti el, hogy a valóságérzékelésének alapját kétségbe vonják, hiszen azzal a létezését fenyegetik. Mivel egész létének az az alapja, hogy az ő fejébe lehallgatót építettek, és/vagy a fehér ember végveszélyben van, nem lehet rámutatni arra, hogy ez nem igaz. Mihelyst a valóság-nem valóság kérdésére terelődik a szó, elveszett bármifajta párbeszéd lehetősége.
Világos, hogy itt nem konzervativizmus és baloldaliság ellentétéről beszélek, Magyarország tudatállapota már régen nem írható le politikai-világnézeti természetű különbségekkel, hiszen akkor a vita olyasmiken folyna, hogy mi a helyes nyugdíjpolitika, hogyan szervezzük át az adórendszert, az oktatást, a szociális támogatásokkal mi és hogyan legyen, hiszen ezekben a kérdésekben érvényes jobb- és baloldali, zöld, liberális meg egyéb válaszok léteznek. Kulturális kérdésekben és így tovább, a társadalmi lét minden területén bőven akadna megvitatni- és megcsinálnivaló, ahol azonban mindkét fél a valóság talaján áll, még ha az érvrendszerek legalján, struktúrájuk mélyén megbújik is valami nehezen igazolható, hittételszerű axióma. De hát a világnézetek már csak ilyenek.
Mint egy terápián, itt sem lehet másképp kezdeni a beszélgetést, mint bizonyos – nem jelentéktelen – kompromisszumok megtétele után. Lényegében csak akkor lehetne beszélgetést folytatni, ha elfogadnánk azt az alternatív valóságot közös kiindulási alapnak, amelyben megkergült embertársunk tartózkodik. „Oké, én mélységesen megértem, miről beszél, az én fejembe is lehallgatót épített a kormány. Engem hajnalban támadtak meg és rózsaszín fúróval ütöttek lyukat a halántékomnál. És Önnel, hogy történt?” – és akkor derék embertársunk ugráló arcizmokkal, nagy átéléssel elmeséli, neki hogy csempészték be az agyvelejébe a lehallgatót és hogy cserélnek benne éjszakánként olajat. Ugyanaz az orgazmikus delírium fűti át ezt a bolond beszédet, mint amikor az ideggáz mérgezettje a nőket fogdosó, robbanóövvel szaladgáló, a kereszténység ellen fenekedő migráncsokról vagy a rohadó Nyugatról, a gonosz bankokról vagy a no-go zónák császáráról, Soros György fődémonról beszél. Az egész teljesen logikus, koherens elbeszélés, amint elfogadjuk a kiindulópontot valóságnak. De ha elfogadtuk, mi is osztozunk a megbolondulásban.
Számos elemzés született arról az elmúlt hónapokban, hogy a legújabb keletű árokbetemetési, szekértábor-fölszámolási és népfrontos összeborulási iniciatívák, amelyek a NER-ből vagy ellenzékinek álcázott szatellitszervezeteitől származnak, a rendszer kádárizálódásának és bebetonozásának egyértelmű jelei. A fikció ismét fel akarja falni a valóságot, a lázálom a józan tapasztalat helyét követeli. Az infekciónak, ez mindinkább látható, nehéz ellenállni. A rendszerbe – akárcsak a Kádár-korban – már csak a huligánok és az elmebetegek, megrögzött munkakerülők és marginális szektácskák tagjai – és hát persze a nihilisták – nem hajlandók betagozódni. Aki nem szippantott a gázból vagy akin nem fogott a méreg, azt elmeháborodottnak tekintik – mert hát hogy is lehetne másként…? Egyik mesére mondunk egy másik mesét, ráolvasásra átoklevevő mondókát. A fehér ember evangéliumára zombimesét. Csak épp az értelmes párbeszéd lehetetlen.
A verbális őrület eljutott a végső határáig. Vagy kijózanodás következik, vagy őrült tettek.
