Kleón állandó ellenségkeresésével és harciasságával, amellyel saját és környezete korrupciós ügyeiről akarta elterelni a figyelmet, végül végső vereségbe taszította Athént. A helyzet ismerős? Ismerős. Putyin, Erdogan, Orbán, (felkészül: Donald Trump), akikben ismét teljes pompájában áll előttünk az archaikus világ törzsi szellemének, valamint a törzsi típusú szerveződések, a bandák és a maffiák vezetőinek „riszpekt” igénye. Ahol a legfontosabb tulajdonság a nyers erő és az erőszakra való hajlandóság, ott a társadalmat szervező érték a tekintély és a félelem. A demokráciában és a kapitalizmusban a bizalom. A törzsben a félelem. A tisztelet, a tekintély iránti hisztérikus igény, amely a törzsi-nemzetségi társadalmak és minden erre épülő feudalizmus alapköve. A lehajtott fej törvénye: lehajtott fej az isten, a király, a nemes, az apa, az idősebb előtt.
A törzsek vezetői, akiket a nyugati sajtó populistáknak nevez, személyükben, öltözködésükben, habitusukban nagy igyekezettel szimbolizálják a törzs egészét: Orbán kolbászt tölt és Brüsszel ellen hőbörög, Donald Trump niggerezik és mexikóizik, Erdogan pedig jóravaló muszlim családfő módjára becsületgyilkosságra készül. Ha pedig a tekintélyüket kezdi ki valaki (lásd az Erdogan kontra Böhmermann-ügyet, de millió mást is hozhatnék), azonnal beperelnek. Putyin meg egyszerűen megveret, vagy megetet plutóniummal. És eközben mindannyian, akárcsak az athéni Kleón, saját zsebre dolgoznak, és a harcos retorika semmi egyebet nem szolgál, mint a piszkos ügyek elfedését. A vég minden esetben bukás lesz – a személyeké és az általuk taccsra tett országoké: egyszerre vagy laza egymásutánban.
 |
| Kortárs Kleónok II: Recep Tayyip Erdogan |
Milyen érdekes továbbá, hogy az a konglomerátum, amellyé a munkásosztály átalakult – akiket ma jobb híján a nyugati demokráciák „veszteseinek” neveznek, mivel a hagyományos leíró keretekbe nem nagyon férnek bele (lévén többek között maguk is a dél-ázsiai és távol-keleti munkásosztály kizsákmányolói) –, tehát a „vesztesek”, anélkül, hogy tudnának róla, a saját világukat törzsi és feudális logika mentén szervezik. Vagy abban maradtak, vagy abba csúsznak vissza, mindegy. Mintha a törzsi életmód lenne az ember default beállítása, és minden magasabb rendű struktúra csak tanulással lenne megtartható. Talán ezért van az is, hogy a brit EU-népszavazásnál a tanulatlanok, a „vesztesek” szavaztak a kilépésre (akik többnyire még vidékiek/külvárosiak és többnyire öregek is).
Sokan elemzik úgy a brit népszavazás eredményét és az orbáni politika vagy a többi európai szélsőjobb/populista politika társadalmi bázisának érzelemvilágát, hogy az egyetlen, ami ezeket az embereket vezérli, az a rombolás – az establishment megbüntetésének vágya. Azaz nem valami mellett, hanem valami ellen cselekszenek. Hogy ebből gazdasági összeomlás, háború, zűrzavar, végeredményben annak a civilizációnak a bukása lesz, amelynek ők a haszonélvezői? Kit érdekel, mikor szerintük ők nem a haszonélvezői, hanem éppenséggel a vesztesei. Bukjon az egész, mi akkor is elélünk szép csendben úgy, ahogy dédapáink. Aki csak az ellenség bukására vágyik, nem törődik a jövővel, és azt hiszi, hogy visszaállítható a múlt: barbár viselkedés.
Hiszen ahol törzs van, ott barbárok is vannak, és ahol barbárok vannak, ott megbukik a birodalom.
És akkor most jön az idevágó másik szórakoztató, ugyanakkor plasztikus párhuzam, a Római Birodalom bukásával. Se szeri, se száma a birodalom bukásának okait taglaló elméleteknek az ólomedények használatától a beltenyészeten keresztül a hibás közjogi rendszerig és a kereszténységig – az viszont konszenzusos, hogy végül persze a barbárok fejezik be a munkát. Általánosságban mégis van egy olyan közvélekedés, hogy a birodalmat belülről a keresztények züllesztették szét – a keresztények, akik a társadalom vesztesei közül kerültek ki. (Igaz, hogy csak eleinte, mert később a gazdagok is keresztényekké lettek, a keresztények pedig gazdagokká.) Kívülről érkeztek aztán a barbárok, és szétzúzták Rómát.
És itt kínálkozik egy tetszetős párhuzam. Első pillantásra úgy tűnik, hogy bár „vesztesek” vannak, „keresztények”, azaz a mainstreammel szemben új, saját ideológiát képviselő belső idegenek nincsenek. Elvégre a kommunizmus, a nácizmus és az összes többi „-izmus” mind csak a régi, megszokott vallási szinkretizmus részei. Felrajzolható azonban úgy is a dolog, hogy a nyugati kapitalizmus és globalizáció veszteseinek is kialakult a saját vallásuk, mégpedig az összeesküvés-elméletek igencsak bozontos hagyománya, amely minden országban más-más nacionalista ágendával és ősnemzeteredet-mítosszal keveredik. És ugyanúgy, ahogy a korabeli pogány, a szinkretizmusba belekényelmesedett római értelmiség fintorogva olvasta a suksükölő, rosszul fogalmazott, görögtelen evangéliumokat, a mai értelmiség borzadva olvassa a ma lelki szegényeinek magyartalan/némettelen/franciátlan/ésatöbbitlen suksükölő hablatyolását. Az már csak érdektelen részletkülönbség, hogy az előbbi papiruszon és pergamenen, ez a mostani digitális felületen terjed: mindkettő az Ő nyelvükön, az Ő gondolataikat jeleníti meg azon a szinten, amit Ők fel tudnak fogni. És azon a szinten teljes világmagyarázatot kínál. És minden ponton ellentmond a birodalmi ideológiának.
 |
| Kortárs Kleónok III: Orbán Viktor |
Attól csak még szórakoztatóbb a dolog, hogy a szélsőjobb populizmus is Róma bukása-narratívában képzeli el a jelenkor történetét, ott már mindjárt 476 van, a kereszténység – azaz a ballib szekuláris szellem, a Felvilágosodás fertőzete – már majdnem megfojtotta a Birodalmat, most meg jön a népvándorlás. Fogjanak össze a maradék rómaiak, ameddig még nem késő! Az utolsó légiók készülődnek a végső harcra. Ebben a szélsőjobboldali (populista) narratívában, új evangéliumban a barbárok az arabok, a keresztények pedig a balliberálisok, s Róma szelleme már csak köztük, „vesztesek” közt él. A ballibek züllesztik szét Róma erkölcsét, megnyitják a kapukat a barbárok előtt. Liberales ad leonem!
Az establishment számára ellenben – lényegében tekintet nélkül arra, hogy konzervatív, zöld, liberális vagy baloldali közegről van-e a szó – a barbár, aki egyszersmind a „keresztény”, nem más, mint a white trash, az alacsony képzettségű, vidéki vagy külvárosi, idősödő lakosság, a vesztesek, a maguk suksükölő evangéliumaival. A menedékkérők (az arabok, a muszlimok, akárki) nem illeszkednek a barbár párhuzamba, elvégre ők nem hódítók, hanem ártatlan sorsüldözöttek, akiknek eszük ágában sincs fenyegetni a „Birodalmat”.
A hasonlathoz tartozik még, hogy úgy néz ki, mintha a barbárság által szétforgácsolt, miniállamokra hullott Európa igénye mélyen bele lenne kódolva a Rómát egykor szétzúzó barbár népek identitásába. Talán ezért is nem véletlen, hogy ezerötszázvalahány év után, ahogy Európa megint egységes próbál lenni, amilyen Róma alatt volt (persze, az sem volt homogenitás, de fiskális és monetáris, közigazgatási és jogi szempontból az volt), azonnal megindulnak ezek a barbárok Róma ellen. A lázadó piktek és kelták, gallok és germánok, longobárdok, vizigótok, hunok és szkíták, gepidák, markomannok, kvádok. A mai népek tudatalattijában dörömbölő barbárok.
De ha a barbárok itt vannak, Róma is itt van valahol. Hátha ebből a második küzdelemből a Birodalom kerül ki győztesen – mondatja egy ilyen irodalmi dolgozat végén a hasonlat kényszere.
