És akkor az ember valahogy rögtön, hát, hogy is mondjam, lealacsonyodik. Végignéz magán és észreveszi, hogy meztelen. Ott áll egy ótvaros kocsmában valami idiótával, és meztelenül érvelget. Most épp Tertullianus vagyok, és a bálványimádó pogányokat gyalázom ripityára az érveimmel, most meg Pázmány Péter, és körmondatokkal savazom a protestánsok ostobaságait, vagy éppen Alvinczi, és akkor jaj a kutya katolikusoknak – és akkor most nekem tényleg kereszténynek, protestásnak vagy katolikusnak kell lennem? Ez olyan igazságtalan. Nem mintha pogány vagy (protestáns őseim most ne figyeljenek ide) protestáns, pláne katolikus szeretnék lenni, de hát azért mégiscsak borzasztó, hogy ennyi a választék. Már ha az ember van olyan ostoba, és beáll vitázni, ahelyett, hogy lelőné a netet, kihúzódna a méhesbe és Horatiust olvasgatna. Ehelyett kiáll ágálni és meztelenkedni, mert... és itt a merteknek hosszú soruk van. Mert rosszkor volt rossz időben rossz helyen, rossz kocsmába tért be, beszóltak neki, amire mondania kellett valamit, és aztán onnantól nem volt megállás. Vagy mert nem volt más, aki szóljon. Vagy mert mások gyengén érveltek, és ezen az ember felhúzta magát. Vagy mert annyira elöntötte az – egyébként teljesen jogos – düh a katolikusok, a protestánsok vagy a pogányok ellen, hogy nem bírta befogni a száját. De legesleginkább azért – és itt jön az Elbeszélés –, mert őseit a katolikusok gályára küldték vagy a protestánsok megsütötték, a pogányok megnyúzták, a komcsik pedig elvették a szőlejét.
Vagy valami.
Az a baj ezzel – és itt megint csak a saját nevemben tudok beszélni –, hogy ezek a dolgok félelmetesen avulékonyak. Durván leegyszerűsítve úgy lehetne mondani, hogy Pázmány felől olvasva nem lehet felfogni, hogy végül is mi a baj a protestánsokkal, sem Alvinczi felől nem lesz érthető, hogy mi a probléma a katolikusokkal, és Tertullianus sem győz meg a pogányok bálványimádásának fertelmességéről. Az ember jól szórakozik, ha valamelyik szerző történetesen kellő nyelvi erővel rendelkezik – akkor megcsodáljuk kifejezőkészsége pompás izomzatát –, vagy jó mesélő, és beiktat néhány élvezetes anekdotát vagy – és ez a dologban a legmegalázóbb – kellően értékes kortörténeti adalékokkal szolgál. Tertullianust már csak régészek és vallástörténészek olvassák, hogy kisüssék belőle, hány csapóajtó volt a Colosseumban, vagy Galliában akkoriban hány sestertius volt egy hajórakomány olívaolaj.
Tojnak ők a pogányokra meg a keresztényekre is. Pázmányt és Alvinczit sem az igazságkeresés vágyától hajtva üti fel az olvasó, hanem dörgedelmes nyelvéért, retorikájának fenségéért, bőséges humoráért és azért a szép, archaikus magyar nyelvért. Adódik a következtetés, hogy korunk hitvitázó irodalmában az utókor szaktudósai divattörténeti adalékok vagy technikatörténetei adatok után fognak kutatni. Csak a nyelv elevensége, csak a mesélés dinamikája képes virulensen fennmaradni. Az érvek szövedéke megtartja struktúráját mint virtuális tervet, de az elbeszélés anyaga, amely tartást adott neki, láthatatlanná foszlik. Maradnak a szaktudományi részletek.
Lengyel Lászlóban mondjuk a magyar tárgyas ragozás statisztikusai fognak búvárkodni, Tamás Gáspár Miklós jelentős forrás lesz a sétapálcák huszonegyedik századi morfológiájának kutatásában, én pedig e helyütt hadd kedveskedjek az utókornak egy divattörténeti érdekességgel: épp piros, frottír fürdőköpeny van rajtam, miközben ezeket a sorokat írom.
Egyszer csak ez lesz ebben a szövegben a legfontosabb mondat.
Ugyanakkor mégiscsak nyilvánvaló, hogy az igazságérzet, a jó avagy rossz oldalhoz tartozás, az igazságért folytatott harc, az ész világossága melletti kiállás az összes szép és nemes erény ezekben a kor meghatározta sémákban jut kifejeződésre. Mind a sötét, mind a világos ösztönök, a becsvágy, az irigység, a harag, a szenvedély ezekben a mintázatokban képes csak elrendeződni, ezeken kívül nincs élet, űr van, hideg, csend, hó és halál vagy csendes motyogás egy távoli szanatóriumban. Egykor a boszorkányok léte egész jogrendszereket mozgatott, a legnagyobb komolysággal ítélkeztek e perekben, az egyetemek vaskos jogi értekezéseket termeltek a témában, nemzedékek tudása épült a boszorkányok és a sátán létezésének evidenciájára. Az emberről nem lehetett ezeken a kereteken kívül gondolkodni, mert ezeken a kereteken kívül nem volt nyelv, és valóság sem volt. Ha, teszem azt, az a valami, ami ma migráció névre hallgat, a lét természetes része lesz, vagy nem lesz, nem lehet majd megérteni, mi volt vele a baj. Ha az lesz a természetes, hogy aki bajba jut, azt mindenkinek, akinek kevesebb baja van, kötelessége megsegítenie, etetnie, elszállásolnia, védenie a gonosztól – akkor hová lesznek az érvek? És akkor még nem is tettük fel a kérdést, hogy mindez morálisan hogyan áll, mit is csinál legyőzhetetlen viszketegünk az iránt, hogy rögtön mesét faragjunk a dologból, és leosszuk a good guy és a bad guy szerepét, felöltöztessük, láthatóvá tegyük az egészet a császár új ruhájával, az Elbeszéléssel, amely megnyugtatóan elhelyez bennünket a jók, ellenfeleinket a rossz oldalán. A jövő egészen biztosan valami olyasmin fog múlni, amit még nem tudok, vagy tudok, de nem tulajdonítok jelentőséget neki. Olyan szempont fog uralkodni, amely értelmetlenné teszi a mai dilemmákat.
De mivel ezen a kereten kívül – a jövő ittlétének híján –, azonkívül, amiben most vagyunk, nincsen világ, vagyis van, de az a méhes, bőrkötéses Horatiussal a szófán, egy zöld szigeten a Solarison, maradnak az érvek, ahogy adva vannak, maradnak a németek – most végre, ahogy régóta vágynak már rá – a történelem jó oldalán, és akár saját kárukra is befogadják a menekülteket, a rossz fiúk pedig kerítést építenek, és görcsösen kapaszkodnak a fehér, keresztény ember mítoszába. Ki a rossz fiú, ki a jó, számomra evidencia.
Pontosabban: érvekkel alátámasztott és körülbástyázott vélemény, melyhez morális belátás társul, melyet az Elbeszélés érvényesít bennem.
De azért, biztos, ami biztos, még egyszer, az utókor kedvéért: középhosszú, piros frottír fürdőköpeny, két pántbujtatóval (melyek szintén pirosak).
