galéria megtekintése

A vidék lázadása

48 komment

Péterfy Gergely

Ezek egy töprengés részei – nem válaszok, csak felvetések. Olykor kimondottan irodalmiak és játsziak – önironikusan szólva tehát a valóságra semmilyen hatást nem akarnak gyakorolni, és nem is vállalnak érte semmilyen felelősséget. 

A magyarországi helyzet legkülönösebb sajátossága mind kívülről, mind belülről nézve az, hogy a társadalom semmilyen érdemi ellenállást nem fejt ki a NER ellen.

Két okot szokás felhozni a magyarázatára, az egyetértést és/vagy az apátiát. A társadalom egyik része apatikus, a másik része egyetért (de lehet, hogy már az is csak apatikus), egy töredék pedig ellenáll (apatikusan). Abból szokás kiindulni, hogy a társadalom konstans ebben a képletben, tehát hogy a széles körű ellenállás előbb-utóbb kialakul. De mi van akkor, ha valami olyasmitől várunk ellenállást, ami valójában nem is létezik?

 

A magyar társadalom az identitását eddig – Mohács óta legalábbis – döntő részben az ellenállásból merítette; vagy legalábbis túlsúlyban voltak a csoportidentitásban a negatív elemek. Protesztidentitás:

többet tudtunk beszélni ellenségeink hibáiról, mint a magunk erényeiről.

Ez az ellenállás összekovácsolta a nemzetet. A NER spindoctorai ezt a magyar tradíciót igyekeznek kiaknázni, amikor azt feltételezik, hogy amint ellenséget mutatnak a magyarnak, az takkra nekilát kifejteni ezt az összekovácsoló ellenállást.

Olyan fantomellenségek belengetésével, mint az EU, az IMF vagy a bankok, nem sikerült igazi ellenállást, sem ebből következő identitást kitenyészteni – a menekültek identitásgeneráló hatása viszont elsöprő volt.

A rendszerváltás óta először, 2015-ben valóban generált az országban egyfajta csoportidentitást, ami szélesebb körű, mint a korábban kipróbált Európa-ellenesség, liberálisgyűlölet, elmúltnyolcév és cigányellenesség. Szinte csak a náci idők antiszemitizmusával mérhető össze. Ebben az értelemben ma csak az a magyar, aki fél a menekültektől és gyűlöli őket. Aki nem fél és nem gyűlöl, az nem része a nemzetnek. Aki nem vesz részt a félelem/gyűlölet narratívában, aki nem lép be terjesztői szinten az identitásbizniszbe, az ellenség.

A Fidesz által generált nemzeti identitás (hibrid identitás) legnagyobb baja azonban az, hogy paranoid.

Míg a török-, osztrák- és szovjetellenes identitás aktív és reális volt, tényleges agresszió ellenében feszült, most az ellenség mégiscsak imaginárius. A paranoiával az a baj, hogy előbb-utóbb összeütközésbe kerül a valósággal, és akkor még nagyobb lesz a galiba. Ahogy elmúlik a migráncsok identitásképző hatása, szétpereg a magyar megint, mint a marokkó. És ez mindaddig így lesz, ameddig az ország nem tesz szert korszerű és felnőtt, felelős önképre. (Felteszem, egy jövőbeli ellenzéknek valami ilyesmivel kellene házalnia.)

Az identitásválság szorongásban jelentkezik, bizonytalanságban, és az ebből fakadó ingerlékenységben. Érthető, hogy az ilyen ember minden olyan narratíván kapni fog, amely identitást kínál. A Fidesz sikere alapvetően a magyarok identitásválságának köszönhető. Ahogy megszűnt az idegen elnyomás, az identitás lassan elkezdett szétmorzsolódni. A rendszerváltás után nem sikerült megragadni a lehetőséget, hogy új elbeszélést kínáljanak az ország identitásának korszerűsítésére.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Lagymatag optimizmussal azt lehetett gondolni, hogy a globalizáció és az egyesült Európa simán megoldja ezt a gondot, és kézenfekvő volt az a feltételezés is, hogy a nemzeti identitás merőben idejétmúlt dolog. A felvilágosodott humanizmus, az európai kulturális identitásba illeszkedő magyar kulturális identitás evidenciának tűnt – azonban csak kevesek számára adatott meg.

Az információs proletariátus, a digitális analfabéták és az ­európai kulturális és szellemi javakat nélkülözni kénytelen vagy azt szánt szándékkal eltaszító rétegek identitásvágya a gazdasági kudarcokkal egyenes arányban vált egyre mardosóbb éhséggé. Ezt a keresletet találta meg az identitásbiznisz szélhámosrétege, az atlantista konzervatívoktól jobbra álló szcéna.

A biznisz, amelyet a jól bevált multilevel-marketinggel pörgettek, olyan jól sikerült, hogy már európai szinten is igény jelentkezett rá.

A biznisz terjeszkedésének ezen a szintjén azonban az áru, üzenet tartalmának egy másik fontos sajátossága is kirajzolódik. A NER által kínált hibrid identitás többféle forrásból táplálkozik. A szakrálist és az ősit mitizáló hamvasiánus-makovecziánus világképből, délibábos magyar mítoszokból, a sumerológiából, a világkultúrát a rovásírásból levezető agyalágyult tömegpszichózisból, a horthys-feudális nosztalgiákból, a náci erőkultuszból, a Trianon-szindrómából, a fehér szupremácia mítoszából – és még valamiből, amit talán úgy lehetne leginkább nevezni, hogy „a vidék lázadása”.

A vidék (amelyet metaforaként használok, tehát nem a vidéken élő embereket értem alatta, hanem egy világképet és mentalitást) mint a nemzeti identitás őrzője lép fel a többnyelvű, kevert kultúrájú, divatmajom, festett körmű, epilált, újító, ősei hitétől elfordult, képmutató, melegházas, elfajzott és idegenek szokásait átvevő város ellen. A vidék őszinte és romlatlan, a város színlel és romlott. A vidéki egészséges, a városi satnya. A vidéki becsületes, a városi csal. A vidéki heteroszexuális, a városi homár. Bla-bla-bla satöbbi, satöbbi, satöbbi. Ez a szánalmas zsémbelés a görög városállamok létrejötte óta kíséri Európa történetét, mindenki unalomig ismeri, ha száz kilométert elkocsiztál Rómától, már ezt hallgattad, bármelyik helyközi buszjáraton vagy vasúti szárnyvonalon ugyanezt a verklit tekerik Észak-Írországtól Moszkván át Görögországig, komikumával tele van az irodalom Arisztophanésztól Horatiuson és Shakespeare-en át Krúdyig és Cserna-Szabóig.

Ez a lázongás folyamatosan és eredménytelenül zajlik, és különösebben senkit sem érdekel. Viszont időről időre belekapcsolódik egy-egy nagyobb ideológiai őrületbe: a nácizmus és a szovjet ideológia is bőven merített belőle,

és hű Sancho Panzája minden vérreakciós, fundamentalista hablatyolásnak. Ebből az idegesítő röfögésből akar most exportképes filozófiát kovácsolni a Fidesz. A város és vidék ősi ellentétében Kelet és Nyugat proxy-kultúrháborúja van kibontakozóban: a vidéki, rasszista, tudatlan, szűk látókörű (azaz becsületes, őszinte, a realitás talaján álló) Kelet támad az urbánus, liberális, toleráns (azaz gyökértelen, zsidó-szabadkőműves, identitását vesztett) Nyugatra. Fogalmak csatája. Ahogy egyszer már leírtam: az új forradalmi osztály ebben a tervben a nacionalista.

A „Kelet” a vidék szimbóluma, a patriarchális családmodell, hímsovinizmus, rasszizmus, nacionalizmus, az állítólagos kereszténység (amiről már senki nem nagyon tudja, hogy mit is takar, azonkívül, hogy nem zsidó, nem liberális és/vagy baloldali és nem muzulmán – egyszerű protesztkereszténység); a modernitásellenesség, ­feudális nosztalgiák, disznóölés és pálinkás nótázás cigánnyal, csendőrpertu, csicskalángos, parasztlengő  – nagyjából minden, amit az Orbán-karakter megtestesít. Kelet értelemszerűen nem csak Keleten van, vidék nem csak vidéken. Kelet van/van kelet Brandenburgban és Szászországban, Londonban és Zürichben is. Vidék a Pasaréten és város Öcsödön. Bárhol lehetsz keleti.

A vidék lázadása nyilván más és más Lengyelországban, az USA-ban, a franciáknál vagy Angliában, nem mindenhol kell hozzá disznó és pálinka – egy viszont nélkülözhetetlen: a tahó.

Az identitásbiznisz nemzetközi terjesztésre szánt verziójában értelemszerűen nem a suméroktól eredő magyar nép nagyszerű erényei szerepelnek, hanem ez az univerzális forradalmi érvelés: az „elitek” és az „emberek” egymás ellen hangolásában, a baloldal- és liberálisellenes (és persze antiszemita) szövegekben ennek a forradalomnak a tradicionális érvrendszere a csontozat. És ez az, amelyben ez a hibrid identitás lényegesen különbözik a magyar történelem korábbi identitásnarratíváitól.

Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság/archív

Akár a török-, akár az osztrák-, akár a szovjetellenes identitást nézzük, csak részben és változó arányban van bennük a vidék örök zsémbelése a város ellen. A „haza vagy haladás” XIX. századi identitásában nagyon, a (török- és) szovjetellenes identitásverzió­ban viszont többnyire alig. Sőt. A szovjetellenes verzióban egy polgári, európai, urbanizált magyar öntudat fordult szembe az elmaradott, primitív és barbár Kelettel. Se szeri, se száma nem volt azoknak a toposzoknak, amelyek a magyar kultúrfölény kidomborítását szolgálták. Aki előbb még a pestieken köszörülte a nyelvét, az a következő mondatban az európai kultúra teljes birtokába helyezve magát fitymálta a szovjet emberek elmaradottságát. Bátonyterenyéről nézve Vlagyivosztok volt a vidék, ahol a büdös lábú tahók élnek.

Kereslet mindig van a vidék lázadására, de ez a kereslet igencsak korlátozott. Mint afféle szatellitideológia, önállóan működésképtelen, és ahogy hanyatlik a migránsügy motiváló hatása, lassan elfogy belőle a kraft.

A modernitás és a fejlődés, a társadalmak és a gazdaság gigászi folyamatai ellen vidéki közhelyszótárral, kannán és vasfedőn zörgetett rasszista, illiberális rigmusokkal, a falusi vőfély ragrímeivel nem lehet eredményesen lázadni. A „nemzet” hívószavára ma már nem nagyon ugrik senki. Míg a romantika korában egész generációk találták meg Európa nemzetállamaiban identitásuk és orientációjuk lényegét a saját „nemzetük” konstrukciójában, mára a „magyar” ugyanolyan instabil és diffúz kategóriává vált, mint a „francia” vagy a „keresztény”. De erről majd legközelebb. Bis dann!

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető