galéria megtekintése

Mondjátok meg a cárnak...!

20 komment

Péterfy Gergely

Gyerekkoromban, amikor valami betegség ­miatt otthon kellett maradnom, a délelőtti matinéban többször láttam egy szovjet rajzfilmet. A balkezes ezermester volt a címe.

Arról szólt, hogy a gőgös angolok küldenek ajándékba a cárnak egy táncoló rézbolhát. Ámul a cári udvar, a nagy hasú bojárok nézik a nyugati mesterek remekét, és sápadoznak az irigységtől. Az udvari ezermestert, akit Levsának hívnak, elfogja a szakmai viszketeg és a nemzeti kivagyiság: megpatkolja a rézbolhát, és a cár így küldi vissza az angoloknak.

A február 3-i pedagógus-tüntetés a hallgatás katarzisa volt. Az általános kijelentések, amelyek diktatúráról vagy demokráciáról  beszéltek, nem találtak elevenbe
A február 13-i pedagógus-tüntetés a hallgatás katarzisa volt. Az általános kijelentések, amelyek diktatúráról vagy demokráciáról beszéltek, nem találtak elevenbe
Reviczky Zsolt / Népszabadság

Az angolok sápadozva nézik, hogy az oroszok rájuk tromfoltak, és menten látni is akarják azt a lángészt, akinek ez sikerült. Így kerül Lev­sa Angliába, ahol mindenféle tapasztalatokra tesz szert, többek között arra, hogy az angoloknál a puskát nem téglaporral tisztítják, mint odahaza a cár seregében, és ettől – most ne kérdezzétek, miért – az angol hadsereg sokkal ütőképesebb. Amikor hazamegy, boldogan rohan a cáratyuskához, hogy ezt az információt megossza vele, de a cár és a bojárok természetesen kiröhögik és elhajtják. Kitör a háború a Krímben, sorra halnak az orosz katonák, küszöbön a vereség, de Levsa – aki mellőzöttségében ivásra adja a fejét – hiába rohangál az udvarba, senki nem hallgatja meg.

 

Végül ezzel a mondattal az ajakán hal meg: Mondjátok meg a cárnak, hogy Angliában a puskát nem téglaporral tisztítják...!!!

A mese – mely egy Leszkov-novellából készült – tökéletesen leírja a kulturális javak nyugat–keleti áramlásának folyamatát. A Nyugat vívmányait valamilyen zseniális, bár lényegtelen sufnituninggal megfejelő kivagyiság; a lényegtelen átvétele és a lényegi figyelmen kívül hagyása; a külföldről újító ötletekkel hazatérő peregrinus, aki aztán otthon belefullad az értetlenségbe – ezek a paradigmák sok száz éve kísérik Kelet és Nyugat együttélését.

A kultúra, amelyben élünk, nagyrészt nyugati import. Minden kicsit topisabb, koszlottabb, de nagyjából mégiscsak hasonló, mint az Óperencián túl. (A különbség mértéke nyilván döntő abban, hogy milyen az életminőség: hogy valami elmosódott huszadik fénymásolatról van-e szó, vagy határozott vonalú kópiáról.) Még ha azt mondjuk, hogy a Kádár-korban megnőtt az orosz befolyás, az is a nyugati befolyás, archaikusabb rétegében pedig bizánci. Nemcsak azért, mert az orosz kultúra szintén a nyugati minták nyomán nőtt ki, hanem még azért is, mert a kommunizmus is nyugati találmány, a felvilágosodás (egyik) gyermeke. A magyar nyelvet ez a folyamatos interakció tette azzá, ahogy most ismerjük és használjuk. És a szocializmus évtizedei alatt sem szűnt meg a nyugati irányba tájékozódás, azt a kevéskét, amit ma fogalmi nyelven egyáltalán el tudunk mondani magyarul, a baloldali filozófiai diskurzusból tanultuk.

Most történik meg először a magyar történelemben, hogy az ország elvágja a nyugati intellektuális köldökzsinórt. Ez a fajta nemzeti elzárkózás és autarkia teljesen új jelenség. A leghibbantabb nacio­nalizmus sem állította eddig (vagyis nem lett belőle hivatalos kormányideológia), hogy egész Európánál okosabbak vagyunk, ergo mindenki tőlünk kellene tanuljon, nem pedig mi tőlük. Ez a nemzeti skizofrénia minőségileg más, mint az eddigiek. A társadalom NER-vallású része az elmúlt évek alatt rendesen beleélte magát abba a hamvasiánus-makove­cziánus zagyvalékba, amely felvilágosodás előtti és -ellenes ideológiák, imaginárius magyar ősvallás, keresztény fundamentalizmus, biologizmus, rasszizmus, meg még az ördög tudja mi minden (rovásírás, sumér–magyar kotyvalék és egyéb unortodo­xiák) mérgező keveréke. Ettől a szellemi dizájner­ drogtól nemcsak a politika, hanem a magyar nyelv is regresszív állapotba került. Az ország Zacher Gáborért kiált. És akárcsak a pszichiátriai kórképek többségénél, megbetegedésének legérzékenyebb reprezentánsa itt is a nyelv és a valóság elszakadása egymástól.

Először arról vesszük észre, hogy egy embertársunk meghibbant, hogy hülyeségeket beszél. Ma az ország nagyon nagy része beszél félre és delirál. Alternatív valóságban, a hatalom PR-kommunikációjának hamistudatában él. De nemcsak a NER nyelve szakad el a valóságtól és kezd pszichotikus gomolygásba, ugyanevvel párhuzamosan a nem NER- nyelv is elveszítette a valóság megragadásának képességét. A ballib archaikus fogalomkészlete kétségbeejtően üressé és jelentésnélkülivé vált, olyan fogalmak, mint a demokrácia, szolidaritás, önkormányzatiság, tolerancia stb. – többé magyarul gyakorlatilag semmit sem jelentenek.

A nyelvet megöli a hazugság. A társadalomban sem megy ez másképp, mint egy házasságban: már hiába mondja azt a csalfa, hogy „szeretlek", meg hogy „megígérem", a szavak mögül elillant a tartalom. És hiába jön egy másik, aki ugyanezt mondja, ráadásul komolyan is gondolná

– még hosszú idő telik el, ameddig a csalódott szív megint hinni mer, ha mer valaha egyáltalán (coelhósan szólva). Mondhatjuk úgy is, hogy bizonyos szavakat elinfláltak neki. Amikor azt mondjuk, hogy valakinek összetörték a szívét, igazából a nyelvet törték össze benne. Megnémul. A társadalom szintjén sem történik ez másképp: amikor a nyelv azt mondatja velünk, hogy a társadalom csalódott a demokráciában, a szerelem nyelvén írjuk le azt, ami történt. És a csalódott szerelmes nagy bánatában a díleréhez fordult.

A tudatos nyelvhamisítás rosszabb, mint a pénzhamisítás – a rossz pénzt be lehet vonni, ki lehet cserélni. Még rosszabb esetben új pénzt lehet bevezetni. A nyelv is afféle valuta. Addig használható, ameddig mindannyian ugyanazt az értéket tulajdonítjuk neki. Amikor felmondjuk – vagy valamelyik oldal felmondja – ezt a szerződést, a nyelvet le kellene cserélni, akárcsak a romlott pénzt. Csakhogy az nem olyan egyszerű dolog.

A nyelv ráadásul még mágikus hatalom is: ha úgy akarja, a beszélő torkára forr. Nem azt mondjuk, amit akarunk, hanem azt, amit a nyelv mondani akar. Márpedig a nyelv tudja, hogy elinflálódott. Ezért nem képződik az ellenzéki oldalon beszélők torkában (tisztelet a ritka kivételnek) hosszú évek óta egyetlen erőteljes, magabiztos hang, egyetlen ép mondat. Mindenki hebeg és habog, csuklik, makog. Keresi a szavakat, de nem találja. Kínszenvedés hallgatni – nyilván kimondani sem élvezet.

Nádas Péter beszél arról egy kitűnő esszéjében (A reflektivitás nagyszerűségéről), hogy „annak a ténynek, hogy nemcsak magyar konyha nincs, hanem magyar filozófia sincs, s így a magyar nyelvnek nincs önálló és szisztematikus fogalmi reflektivitása, amelyet minden magyar a saját individuális szintjén birtokolna, az a következménye, hogy magyarul mindenkinek, minden egyes beszélgetésben minden téma megvitatását úgy kell elölről elkezdenie, mintha magyar nyelven még soha senki nem beszélt volna meg semmit senkivel". És mivel nincs kész egy fogalmi nyelv, amely eleve adott, minden gomolygó és körvonaltalan: talán ezért is van nálunk annyi költő, mondom most már én. A fogalmak gyengék és bizonytalanok, beágyazódottságuk laza és hézagos. Mára a demokrácia és a felvilágosodás nyelve, fogalmai inflálódtak el: éspedig (részben) pontosan azért, mert nem bírtak elég mély gyökeret ereszteni, nem váltak szilárd elemmé a nagy intarziában, ami a magyar nyelv. Mert nincs mihez tapadni, kötődni, nincs mivel intellektuális molekulákat alkotni.

Kizötykölődtek, kilazultak, mint egy trehány tömés egy rossz állagú fogból. (A másik ok nyilván a rendszerváltás gazdasági kudarca – miközben a nyelv problémája nyilván egy gazdasági sikertörténet mellett is megmaradt volna, csak akkor másképpen jelentkezik.)

A dolog hosszú távú hatásai egyelőre felmérhetetlenek. Csak a személyes benyomásaimról beszélhetek (kettős értelemben is: csak arról szeretnék, és csak arról tudok). Most az működik a közbeszéd szintjén, ha – univerzáliák híján – az ember visszahúzódik a partikularitásba, és arról a világról beszél, amelyet közvetlenül ismer. Ez a biedermeier-effektus: a hatalom agressziójára és a világ elbizonytalanodására adott ösztönös válasz. Vagy csak teljesen kívül helyezkedni lehet – ez az irónia és a nevetés, amely az internetes újságírást uralja –, vagy visszahúzódni a magánbeszédbe: ez a hétköznapok világa. A hatalommal szembeni közbeszéd e kettőből tud táplálkozni. Vicces magánbeszéd. Fából vaskarika. (Van persze még a maroknyi vájt fülű számára követhető komoly és magas szintű társadalomtudományi beszélgetés – de ez persze lényegében, még ha magyarul is, idegen nyelven folyik.)

Nem véletlen, hogy a pedagógustüntetés legnagyobb sikerét egy stand-upot előadó apuka aratta. Pontosan látszott: azok a témák működtek és keltettek visszhangot a hallgatóságban, amelyek konkrétan és pontosan a tapasztalati valóságról szóltak. Aki a tanár sanyarúságáról, a krétahiányról, elcsigázottságról, idegőrlő bürokráciáról, vagyis a bennünket közvetlenül körbevevő tapasztalati valóságról beszélt, minél konkrétabb volt, annál nagyobb tapsot, morajt, egyetértést aratott. Hiszen a deliráló hatalmi beszéd kreálta hamis valóság helyett a hallgatóság végre felismerhette ezekben a mondatokban azt a valóságot, amit ő is ismer. Az általános kijelentések, amelyek diktatúráról vagy demokráciáról beszéltek, bár váltottak ki valamicske reakciót, nem találtak elevenbe. Ezeknek a fogalmaknak megszűnt a – mije is? erotikája? impaktfaktora? jelentéstelítettsége? Valami ilyesmi.

A hatalmi nyelven kívüli világ összezsugorodását alighanem egy olyan ábrán is be lehetne mutatni, amelyen azt jelenítjük meg, hogyan zsugorodtak össze a magyar nyelvet beszélők tudatában a politikai-társadalomelméleti fogalmak mögött álló jelentésmezők. Ahogy a demokrácia fogalmai összezsugorodtak, kisebb erejük van ellenállni a hétköznapi és politikai tahóságnak. Ha biológiai hasonlattal élek, úgy is kinézhetne a dolog, mint egy szervezetben a fehérvérsejtek és a kórokozók küzdelme: a fogalmak veszik fel a harcot a tahóság vírusával mindaddig, ameddig kellő számban képesek újratermelődni. Ha megáll a képződésük, a kórokozók akadálytalanul szaporodnak – ám közben persze ügyet sem vetnek a gazdatestre. Nem is tudnak róla. Nem is az a dolguk, hanem a szaporodás, mindenáron. A gazdatest pusztulása nem következménye, hanem véletlen mellékkörülménye a tahóság szaporodásának.

Ez a nemzethalál-vízióm: a társadalmat végül az ostobaság pusztítja el, szándékán kívül. Ma ott tartunk – és ez aztán regresszió a javából –, hogy az ország egy része lázasan zagyvál, a másik része pedig csak a legközvetlenebb partikularitásról képes értelmesen beszélgetni. Mint az egyszeri nyugdíjasok, akik már kizárólag csak az emésztésükről és a gyógyszeradagjukról kommunikálnak.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető