Orbán Viktor életében először kényszerül arra, hogy politikusként valami nagy, országos kellemetlenséget okozzon.

Nem mindegy, hogy kötél vagy golyó által végeznek ki valakit, Batthyány Lajos például mindent megtett a megalázó akasztás elkerülése érdekében, és meg is kapta a sortüzet. Az Alkotmánybíróság tegnapi döntése is visszaadhatja egy megsemmisített törvény áldozatainak méltóságát, de az állásukat, megélhetésüket már nem.

Egy rossz szót nem lehet szólni arról, amit Orbán Viktor tegnap évértékelésként mondott. De jót sem, mert szinte semmit sem mondott. Akárha playback-koncerten lettünk volna. Hang van, élet nincs.

Egy rossz szót nem lehet szólni arról, amit Orbán Viktor tegnap évértékelésként mondott. De jót sem, mert szinte semmit sem mondott. Akárha play back koncerten lettünk volna. Hang van, élet nincs. Pedig „régi vágya Magyarország polgárainak, hogy mindarról, amit a kormány tagjai egy-egy évben megvalósítanak, arról, amit az elkövetkezőkben terveznek és arról, hogy mindezt milyen megfontolásból teszik, mihamarabb – és lehetőleg minél pontosabban – az ország polgárai első kézből értesüljenek”. Ezt így mondta Orbán Viktor az első évértékelésén 1999-ben. Most korrigálta az állítást, kimondatlanul is.

A kormányfő példátlan összefogásnak minősítette, hogy a magánnyugdíjpénztári tagok 97 százaléka választotta az állami nyugdíjrendszert.

A Titanic szeli a hatalmas vizeket, a tamáskodók, a vészt kiáltók pedig mintha süllyednének. Hogy van ez?

Ahogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve, úgy hátsó szándékoktól sem mentes kerülőkkel viszont a mennyországhoz lehet közelíteni?

Uniós elnökség még nem keveredett bele forradalomba. Most legalább látják, milyen az. Egy átlagos modern revolúció csúcspontja – bár nem a lényege – a tévé vagy a rádió elfoglalása szokott lenni, és nálunk sincs ez másként most, kiegészítve újságokkal, internettel.

Isten, álld meg – szó nélkül, ha tudod! Érzékeny a helyesírás, egy-egy betű is végzetes lehet, bonyolult az államfői hivatal ellátása is, a kettő együtt pedig mostanában túl gyakran nem hozható össze hiba nélkül.

Nincs éppen karácsonyi hangulat. Az ország egyébként sem egy kimondott hahota klub, de most csak úgy vagdossák be mindenfelől a fánk alá a kínos pakkokat. Csak tegnap: a Fitch leminősítette az országot, a maga módján a német külügyminiszter, majd tárcája államminisztere is, plusz a nem elhanyagolható tekintélyű The Times. Nem vagyunk épp szaloncukor Európa karácsonyfáján.

A Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát – áll az alkotmányban. Mostantól törvény írja felül e paragrafust. A köztársaság továbbra is elismeri, de már nem védi a sajtószabadságot. A kormánypártok megszavazták a törvényt, amely politikusok megbízottjait hatalmazza fel arra, hogy a média bármely szereplőjének sorsa felől döntsön.

Még a pecsét sem tudja, hol a helye a magyar államigazgatásban. Valószínűleg felül, ha egyszer minden a feje tetején. Egyszerű a képlet: a sok minisztériumból lett kevés, a sok munkából még több. Eközben például maga az egészségügyi államtitkár sem tudta, hogy személyzeti és költségvetési kérdésekben nem az ő apparátusa dönt, hanem a felette csúcsosodó minisztérium egysége.

A miniszterelnöki szóvivő nem hazudik, mert a hazugság karakteres állítás, maga az igazság ellenkezője. Amit a miniszterelnöki szóvivő tesz, az rosszabb, az összevissza beszéd, amiben általában van némi igazság is, de mélyen alárendelve a politikai önérdeknek.

A XXI. század első évtizedének végén, negyvenhat év megszállás, diktatúra és az átmenet két zavaros évtizede után Magyarország visszaszerezte az önrendelkezés jogát és képességét – így kezdődik e ciklus parlamentjének első politikai nyilatkozata. Most készülnek a másodikra, de előbb az elsőt módosítani kellene. Azóta kiderült ugyanis, hogy nem mindenki szerezte vissza az önrendelkezési jogát. A kötelező magán-nyugdíjpénztári tagok történetesen éppen elveszítették.

Vajon miért emelnék be a KDNP és a Fidesz politikusai az új alkotmányba a magzat fogalmát? És miért akarja a kormányközeli Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal újraíratni az abortuszszabályozást?

Meglehet, hogy ez a forradalom – de miért olyan ismerős? Tudatos életemben nem éltem forradalmat, legfeljebb csak rendszerváltást, amelynek minden szereplője kerülte azonban ezt a szót. Éppen arra voltak büszkék, hogy nem forradalmian, hanem mint egy zseniális matador, egyetlen szűk és elegáns mozdulattal döfték le a bikát. A közönség tapsolt, a bika máig nem érti. És ha ez nem volt forradalom, miért érzem úgy sokszor, mintha mostanában mégis az emlékképeimmel találkoznék? Igaz, a forradalom fogalma maga is rejt kétértelműséget. Revolutio? Mi ez a re? A vissza latin megfelelője? És valóban, a szó eredetileg „visszafordulást” jelentett, visszatérést egy korábbi állapothoz.

A beteg olyan magányos ma Magyarországon, amilyen csak a műtőasztalon lehetne.

A beteg olyan magányos ma Magyarországon, amilyen csak a műtőasztalon lehetne. Évek óta kétségbeesett kiáltványok figyelmeztetnek az egészségügy vészhelyzetére. Az ember nem tudja eldönteni, melyik kezével üt nagyobbakat a sors: azzal, amelyik betegséggel veri, vagy azzal, amelyik emiatt rendelőbe, kórházba kényszeríti. Már-már ez utóbbi tűnt a súlyosabb kihívásnak a szakmai fájdalomkiáltások ismeretében. Gyógyszer, vatta, tisztítószer, WC-papír a kórházban nincs, ha a beteg nem visz.

Mi a jogállam? Kevés embernek van rá válasza. Miért lenne? Amíg megvan, észrevehetetlen. Közeg, amelyben zavartalanul mozoghatok. Szabályok, amelyeket, ha betartok, békém van.

A népszuverenitás intézményei állnak, abszolutizmusról nem beszélhetünk, de minden engedetlenséget azonnal politikai megtorlás követ.