Harminchat országból hívtak küldöttséget Vlagyimir Putyin miniszterelnök pártja, az Egységes Oroszország szentpétervári konferenciájára. Magyarországról valamiért a Fideszt, nem az MSZP-t, pedig Orbán Viktor azt nyilatkozta, "az embernek időnként az az érzése, hogy néhány gyanús szocialista alak területe és fennhatósága alatt áll az orosz-magyar ügy". Úgy látszik, mégsem.

Civilizált országok diplomatái udvariasan fogalmaznak, főleg, ha baráti államról van szó. Engedjék meg, hogy lefordítsam kilenc nagykövetség szerdai tapintatos, visszafogott, a diplomácia nyelvén megfogalmazott üzenetét hétköznapi magyarra: Ne bolonduljatok meg!

Ahogy a dolgok ma Magyarországon zajlanak, érdemes felidézni egy néhány évvel ezelőtti tudományos történetet, amelynek természetesen semmi köze semmihez, még csak nem is aesopusi, egyszerűen csak érdekes.

Könnyű lenne, de nem érdemes triumfálni. Akit illet, annak a fejére olvasni, amit vélt politikai érdekeinek megfelelően láttatni próbált: zavarosban halászó külföldi titkosszolgálatok állnak a gyilkosságok mögött; valaki a hatalomból, sőt netán maga a kormány egyenruhásai lövetik le a romákat; a rendőrség direkt nem találja a tetteseket, mert a kormányon lévőknek a félelem légköre kedvez; uzsorások, cigány bűnözők gyilkolják renitens adósaikat, csak hogy a többi fizessen, és így tovább.

"Oroszországnak örülnie kellene, hogy a NATO és az Európai Unió kibővítésének is köszönhetően nyugati határain virágzó, stabil demokráciák vannak, ami megakadályozta a térség politikájának nacionalizálódását. A magyarok tudják, milyenek voltak a múlt század harmincas évei.

Bocsánatot kérünk Romániától és a románoktól a magyar futballszurkolók egy csoportjának a két Steaua-Újpest mérkőzésen tanúsított viselkedéséért. A bajkeverők nem beszélnek a magyarság nevében. A magyarok zöme nem osztja nézeteiket, éppen ezért, a feltűnést keresve folyamodnak erőszakhoz, a minél visszataszítóbb sértegetésekhez. Szégyelljük magunkat miattuk.

Az amerikai kormány által erősen, olykor erőszakosan szorgalmazott Nabucco gázvezeték megépítésének az Egyesült Államok előző elnöke által folytatott politika volt a fő akadálya. A váddal Vladimir Socor román származású amerikai energiapolitikai szakértő lepte meg tavaly egy washingtoni konferencia főként Bush-párti hallgatóságát.

A fekete Ferrari gázt adott az Árpád híd felhajtóján, sportosan fémes hangon elhúzott, besorolt a többiek közé, és ment a dolgára. Magyar volt a rendszáma, igazi hungaricum, mondhatnánk. Merthogy az előző napokban is összefutottam Ferrarikkal, az egyik piros volt, nyitott, nagyon dögös, a másik éjfekete, kifejezetten szexi, de mindkettőn liechtensteini rendszám volt.

Vegyünk egy jó példát, egy politikust, akiben hazájában a válság idején is bíznak! Van ilyen. Barack Obama a "Változás, amelyben hihetünk" jelmondattal, meg persze a "remény" gyakori emlegetésével nyerte meg a tavalyi elnökválasztást. Mi történt vele, amikor az ellenzéki szerepből átkerült a tényleges felelősséggel járó hatalomba? Először is megpróbálta teljesíteni választási ígéreteit: bejelentette az iraki csapatkivonás megkezdését, a guantánamói fogolytábor bezárását, és átfogó állami beavatkozást hirdetett az országot-világot válságba sodró pénzügyi szektorban.

Voltaképpen mit akarnak tőlünk? - fordult felém az amerikai diplomata annak biztos tudatában, hogy Amerikától mindig akarnak valamit. - Voltaképpen semmit - vágtam rá, mivel már túl voltunk a vízummentesség megadásán, Barack Obama kormányzásának első heteit éltük, az FBI még nem próbálta összerakni a faluvégi sorozatgyilkosok profilját, és hivatalosan semmi különösebb magyar kérés nem volt a napirenden.

Utolsó nyilvános beszédében a vízummentességet, a Táncsics-ház 2011-re tervezett (és szigorúan ellentételezett) visszaadását, illetve a pápai repülőtérre érkező NATO-repülőgépeket sorolta fel hároméves nagyköveti munkája fő eredményei között a Budapestről a napokban hazautazó April H. Foley.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, ilyesmi csak velünk, magyarokkal fordul elő. A többi nemzet normális, csak mi nem. Pedig frászt.

Minden érettségi előtt álló középiskolásnak kötelező olvasmányként el kellene olvasnia egy ilyen könyvet, hogy amikor először választhat, már tudja, miként beszélnek lyukat a hasába a politikusok, és fel legyen vértezve a kampánypraktikák ellen. Speciel nem ezt a könyvet, mert Geoffrey Nunberg nem középiskolás fokon foglalkozik a témával.

Intelligens, tájékozott, Amerikát jól ismerő (sőt, amerikai) fiataloknak semmit sem mond a neve. Pedig egykor John Lennon és a Rolling Stones foglalta dalba, Herbie Hancock és Sun Ra komponált tiszteletére zenét, kollégiumi szobák falát díszítették az őt ábrázoló plakátok, divatos frizurát neveztek el róla, szerepelt a világlapok címoldalán, és kétszer még az Egyesült Államok alelnökségéért is indult.

Hát ezért nem mindegy, hogy ki nyeri az amerikai elnökválasztást. Alig két nappal Barack Obama beiktatása előtt mintegy varázsütésre látszik rendeződni mindkét, a világsajtó címlapjait az év végétől uraló nemzetközi konfliktus. Nehéz nem gondolni arra, hogy az egybeesés nem véletlen, sőt, az sem volt az, hogy az évek óta húzódó kérdéseket éppen január 20-a előtt próbálták kenyértörésre vinni.

Beleülni nem szabad, de akár egy méterre is megközelíthető az amerikai elnöki autó. Már amelyiket kiszuperáltak, és amelyiket a titkosszolgálat parancsára nem zúztak be.

Fiatalabb olvasóinknak talán meglepő, de az úttörőtáborokban a hetvenes években nemcsak a Bunkócska vagy a Moszkva-parti esték számított slágernek, hanem egy csomó amerikai dal is. Köztük az, amely a Joe Hill néven ismertté vált hobó, a Világ Ipari Munkásai (IWW) baloldali szakszervezet néhai tagja szellemének visszatérését idézi fel: "Egy éjjel Joe Hill megjelent az ágyam szélinél, és szólt: Ne mondd, hogy nem lehet, mert Joe Hill mindig él!"

A távoli, gazdag, demokratikus, és általában is irigylésre méltó Kanadában Stephen Harper miniszterelnök csak úgy tudta elkerülni a bukást, hogy kérésére a formális államfőt, II. Erzsébet királynőt képviselő Michaelle Jean felfüggesztette a parlament működését. A nemrégiben Budapesten járt főkormányzó asszony döntése adott néhány hetet a kisebbségben lévő jobboldali kormánynak, hogy megpróbáljon kidolgozni egy válságellenes, gazdaságélénkítő csomagot.

Öt-tízezer emberre számítottak, de csak autóból volt 11 ezer. Joe és Chris Miller Denvertől északra, Coloradóban 242 hektáron gazdálkodik, és máskor is megengedte, hogy iskolák, egyházi közösségek összeszedjék a földjeiken maradt termést.