Lehet, hogy minden ember zseni. És akkor hozzá szokás tenni, hogy zseni, csak nem találja meg feltétlenül a zsenialitásához a formát.

Miért, mire számítottál?, érdeklődöm magamtól, amikor a csalódások rovatba jegyeztem be fekete irónnal az I Musici di Roma hangversenyét. Tényleg, mire. Körülbelül azt hozták, amit pályafutásuk során mindig, amivel sikeresek lettek, sok Vivaldit, egy gondolattal kevésbé jelentős hangversenymesterrel, mint volt, a nagyobb korszakokban Felix Ayo, Roberto Micheluzzi, Pina Carmirelli, akit a régi rádióújságban szemérmesen mindig Giuseppina Carmirelliként emlegettek. A mostani első ember Antonio Anselmi azért kitűnő hegedűs, még ifjú, úgyhogy talán még kitűnőbbé válik az idők során, nem vele van a baj.

Hiszen értem én, hogy egy nagy szimbólum az egész Fehér pokol, még ha pont a fehér meg a pokol éppen nem, mert a címet most tényleg elkapkodták. The Grey angolul, vagyis A szürke, és nem a hómező szürkeségére vagy a köd gerleszínére gondoltak az alkotók, hanem a szürke farkasra. Nyilván a forgalmazó előbb adott magyar címet a filmnek, mint hogy látta volna, mi is történik a vásznon, különben feltűnt volna, hogy Liam Neeson a nagy gyürkőzésében elveszítette a kabátját, szürke pulóverben várja a véget, és hogy a vég is várja-e őt, azt nem mondhatom meg, mert erről szól a film.

A valóság teszi a dolgát: legendátlanít. Ha Grigorij Szokolov élete során csak egyszer látogat el Budapestre, akkor a jelenlévők máig mesélhetnék, hogy volt itt egyszer egy orosz zongorista, aki úgy játszott, olyan tökéletesen, elmélyülten, álomszerűen és hihetetlen pontossággal, ahogy nem is lehet. De Szokolov, hála Jakobi László koncertszervező áldásos tevékenységének, éves vendég, jön A zongorabérlet fellépőjeként megbízhatóan, és a megbízhatóság alaposan kikezdte a legendáját.Már a harmadik alkalommal az értők unalomról panaszkodtak, kiismerték Szokolov trükkjeit, hiányolták a precizitás mellett a zenei nagyságot, az aprólékosság ellentételeként a nagyszabású koncepciót.

A hét végén belebotlottam abba a videóba, amelyen Chick Corea Mozartot játszik Japánban, és eszembe jutott az a kaland, amikor még a nyolcvanas években kazettán hallgattuk a Nicolas Economouval készített közös lemezüket. Improvizációk, az egyik a klasszikusból ment a dzsessz felé, a másik meg épp ellenkezőleg, félúton találkoztak. Nemcsak nekem jutott eszembe a lemez, de a kiadónak is, újra a boltokban van.

Van egy sóhaj Az ajtóban, Szabó István filmjében, az írónő férje sóhajtja, hogy másunk sincs, mint a szavak, próbáljuk meg megfelelően használni őket.

Nem akarok különösebben nagy szavakat használni, de tény, ami tény: a Szegeden játszott West Side Story nem egyszerűen a darab, hanem a műfaj meggyalázása, súlyosan kártékony előadás, amelyet ha megnéz egy fiatal, csak egyetlen helyes reakció várható tőle: soha többet. Sem ezt, sem hozzá hasonlót. Ha tényleg a West Side Story a musicalek csúcsa, az operához legközelebb álló mű, akkor itt nincs miben reménykedni.

Sok mindennel lehet vádolni Keller Andrást, de tény, hogy ő legalább tudja, mi van a világban. Kikre kell figyelni, kiket érdemes meghívni – illetve a helyzet ennyire nem egyszerű, mert hiába sztár valaki, ha idehaza nem tudnak róla, hiába remélnek tőle diadalt, ha nincs elég nézője. Meg hát: ér-e még valamit a sztárság, ha klasszikus zenéről van szó?

Ki tudja, miért, Görgey Artúr jutott eszembe, amikor elmeséli, hogy egy lovasszázadot ott hagyott egyszer valami dombtetőn az ellenség pergőtüzében, mert imponálni akart a császáriaknak, mi nem futunk meg. A derék fiatalemberek meg csak haltak, haltak, míg nem maradt senki, és, ahogy Görgey bevallja: rossz döntés volt. Szóval megesik az ilyen, a hősök hősök lesznek, de sok teteje nincs a hősiességnek.

Minden operarajongónak úgy kellene kelni vagy feküdni, hogy hálát ad a technikának: együtt és jelen időben nézhetjük, hogy mi történik a Metropolitanben, ami mégis az egyik csúcs a világon. Ami a Metben van, az a mi ügyünk, valószínűleg mindig is az volt, de láthatatlanul, most meg láthatóan, hallhatóan.

Szereti ön Jandó Jenőt, Prunyi Ilonát? Szereti Jandó Jenő Prunyi Ilonát? Csak próbálok ötleteket adni Emmanuel Mouret-nak, aki a nagyszerű magyar zongoristák felvételeit használja kedves kis filmjében, A szerelem művészetében.

Ha nem lesz jó, bevallanám? Ez az egyik kérdés, ami izgatott Bryn Terfel koncertje előtt, a másik pedig az, hogy vajon hány recenzióban nevezik majd Terfelt walesi bárdnak. Hiszen egyébként is kiderült a hangversenyen egy érdekes hasonlóság a walesiek és a magyarok között: a ráadásnak énekelt népdal egészen döbbenetesen hasonlított Máté Péter Egyszer véget ér című számához, bár nem azt mondom, hogy ez volt a koncert legnagyobb tanulsága.

A fair play díj vagy a dicsőség Debrecené, ahol A halott várost legalább ismerték, tudták, hogy létező opera, amelyet elő lehet adni. Nyilván oka van, hogy eddig nem játszották nálunk, és meglepődnék, ha a bemutató áttörést hozna, a Korngold-reneszánsz nem fog Magyarországig hatolni, érthető okokból.

Pastiche – írták műfajként a Metropolitan színlapjára, amivel nincs is semmi baj, körülbelül lehet tudni, miről van szó. Pástétom, beledobálják, ami maradt, összedarálják, megfőzik, megetetik velünk. KRITIKA

Mindig elhatározom, hogy óvatos leszek Vashegyi Györggyel, nem szaladgálok a koncertjeire, aztán mindig elfelejtem. Vagy talán mindig közbejön valami, ami reményt ad, újragondoltat. Most a műsor volt a csalétek, négy Bach-kantáta, mind az újévi ünnepekre készült, helyükön vannak, éppen csak túlszaladunk a nyolc napon. Le lehet róla mondani, csak nem lehet pótolni. A nagyobb szabású régi hangszeres produkciókat ma csak Vashegyi és társulatai képesek egyáltalán megszólaltatni Magyarországon, ha nem hallgatom meg most ezeket a kantátákat, maradhatok a lemezeknél, és nemcsak idén, lehet, hogy öt-tíz évre vagy mindörökre. A négy közül az egyik ebben a formájában ráadásul lemezen sem elérhető, az első tétel szólamai elvesztek, erre az alkalomra Gyöngyösi Levente rekonstruálta a darabot, Bach-bemutató, azért ez sem gyakori élmény, és talán végképp nem pótolható.

A zenekritikusok már akkor sem tartoztak az emberiség hálásabb feléhez.

Lehet, hogy egy szép pálya kezdete a Martha Marcy May Marlene című film, sőt lehet, hogy mindjárt két szép pálya kezdete, mert a főhősnő, Elisabeth Olsen igazán vászonra való jelenség, még ha az orráról egy kicsit megfeledkezett is a Teremtő, és a rendező, Sean Durkin biztos kézzel rendez, flashbackezik, hűt, hibernál és ravaszul fejezi be a történetét, hajrá mindkettőnek.

Lehet, hogy egy szép pálya kezdete a Martha Marcy May Marlene című film, sőt lehet, hogy mindjárt két szép pálya kezdete, mert a főhősnő, Elisabeth Olsen igazán vászonra való jelenség, még ha az orráról egy kicsit megfeledkezett is a Teremtő, és a rendező, Sean Durkin biztos kézzel rendez, flashbackezik, hűt, hibernál és ravaszul fejezi be a történetét, hajrá mindkettőnek. Lehet, hogy egyszer filmtörténeti adalék lesz a sok M betűt felsoroló film, és akkor majd felhőtlenebb lesz a kapcsolata a nézővel. Mert most még felhős.