Sejtelmes fények, lágy zene, a közelgő éjfél csendjében úszó park. Mindez lehetne közhelyes randevú is, ha nem a száz éve született Weöres Sándorral találkoznánk a Károlyi-kertben, hogy a teljességről elmélkedjünk félórás könnyed séta keretében.

Kulturális kegy – így értékelte Györffy Miklós, hogy egy évvel a forradalom után, 1957-ben megjelenhettek Franz Kafka elbeszélései Magyarországon. Afféle kárpótlás volt tehát ’56-ért, hogy a korábban sem teljesen ismeretlen, ám jórészt lefordítatlan szerző elkezdhetett beszivárogni a hazai értelmiségi köztudatba.

Az idő könyörtelen kritikus, de nem tudunk jobbat – vallja Kántor Péter. Az eddig 15 önálló verseskötetet jegyző költő-műfordító alapvetően gyanakvó az irodalmi kánonokkal szemben, de ahogy mondja, ez nem jelenti azt, hogy a fejében ne lenne egy saját, külön bejáratú kánon, amit időről időre ne korrigálna magában. Sosem akart politikai költő lenni, de úgy véli, előfordulhat olyan helyzet, amikor közös dolgainkat illetően is „muszáj megtalálni a szólás lehetőségét.” Legújabb, Köztünk maradjon című kötetében például a romák ellen irányuló sorozatgyilkosságról is ír. Az egyebek mellett József Attila-, Babérkoszorú-, Palládium- és Vas István-díjas Kántor Péterrel az elismerésekről, a versírás napi gyakorlatáról, Károlyi Mihály szobráról és az írástudók felelősségéről is beszélgettünk.

1973. szeptember 23-án, csupán tizenkét nappal a Salvador Allende baloldali kormányzatát megdöntő Pinochet-puccs után hunyt el Pablo Neruda, Chile Nobel-díjas költője. Halála azóta is találgatásokra ad okot. Ezekre próbál most választ adni az az orvos szakértőkből álló csoport, amely négy évtizeddel a temetés után, április 8-án kihantolja a költő tetemét.

A még forradalmárarcú, fiatal Illyés Gyula fényképe került egy új, képes folyóirat, az első számával január legelején jelentkező Irodalmi Magazin címlapjára. A Magyar Napló időszakos kiadványaként definiált periodika újdonság a lappiacon: színes, képes irodalomtörténeti magazin. Hasonló, mint az ismert és népszerű történelmi lapok, a Múlt-Kor, a Rubicon. Csak ez irodalom.

„Szeretnék eloszlatni egy téveszmét. Sokan azt hiszik, hogy Ady a skorpió jegyében született, hiszen november 22-én látta meg a napvilágot. Mivel azonban a költő délután született, a Nap már a nyilasba lépett, Ady aszcendense pedig rák volt” – mondja Végh Nóra asztrológus, megjegyzése nyomán döbbenet fodrozza a klubterem víztükrét. Hiszen az itt összegyűltek eddig jobb híján tényleg abban a hitben éltek, hogy hát igen, van nekünk egy nagy skorpió költőnk, Ady Endrének hívják.

Egy unokaöcs keres vevőt Sütő András pusztakamarási szülőházára - ha emlékhely lesz, ha nem.

Borbély Szilárd költő Kazinczy Ferencet idézve azt mondta: Debrecenben az az igazi cívis, aki "köztünk lett, köztünk nőtt, s köztünk maradt". Keresztury Tibor pont nem ilyen. De jobb is neki.

Az istengyalázásért perbe fogott József Attila történetét meséli el a Page Not Found új része.

Bár sokan úgy vélték, hogy a 40. Tokaji Írótábor egy újabb lépés lesz afelé, hogy meglovagolva a közhangulatot néhányan újraírják a magyar irodalom történetét, erőszakkal hoznak vissza elfeledett szerzőket és életműveket, nyugodtan jelenthetjük: az erőszak elmaradt. Senki nem forgatta fel a világ rendjét és senkit nem taszítottak le a trónjáról.

Van-e annak reális esélye, hogy a nagyváradi püspökség hivatalosan bocsánatot kérjen amiatt, mert több mint száz évvel ezelőtt a főpapjai egy róluk szóló újságcikk miatt beperelték Ady Endrét?

James Joyce nagyregénye tipikusan az a könyv, amelyiket mindenki ismer, mindenki tudja, hogy fontos, megkerülhetetlen alkotás, mégis maroknyi azok száma, akik végigrágták magukat rajta. Eddig.

Az ELTE bölcsészkarára jártam, amikor egy verseny szünetében összeszedtem a bátorságomat, és odamentem hozzá. – Cipi bácsi, eljönne az egyetemre beszélgetni a diákokkal? – Felcsillant a szeme. – Bridzs? – Nem, nem, irodalom. Már fordult is el: – Akkor nem.

Igazságtalanságok vették körül életében, s veszik körül halálában is. Igazságtalanságok ellene, mellette is. Mert nem túl igazságos a mindig egyszerűsíteni szerető utókortól, hogy vele azonosítja a magyar avantgárd mozgalmát (A magyar irodalom történetei a ’21-ben megjelent Világ anyám kapcsán meséli el a korszakot), mert így ismét a feledésbe löki a nemrégiben újrafelfedezett Palasovszky Ödönt vagy Tamkó Sirató Károlyt. Annyi igazság persze van az egyszerűsítésben, hogy az előőrs tagjai közül egyedül ő lett nemzetközileg is jegyzett, és ő hozott létre önálló életművet. Ő tartott ki a sokszor kigúnyolt, nevetség tárgyává tett elvei mellett.

– A dédapámról beszélni nagyon nehéz, mert senki olyat nem ismertem a családból, aki közvetlen kapcsolatban lett volna vele. Hogy milyen ember lehetett, azt jól jellemzi titkos naplójának egyik mondata: „A világ szemében én csak kép vagyok, egyiknek színes, másiknak csak árnyék, mindenképp csak annyira fontos, amennyire az ő életének érdekeit szolgálom. Mint a citrom vagy a szőnyeg, vagy gyertya vagy egyéb tárgyak, amelyek a boltban megvehetők, s használat után elveszthetők…” – idézi híres ősét Keller Péter.

Kilencven éve, 1921. szeptember 12-én született Lwówban (ma Lviv, Ukrajna) Stanislaw Lem lengyel író, a tudományos-fantasztikus irodalom klasszikusa, korának egyik legnagyobb koponyája.

Az irónia nagymestere, a saját érdemeit rendre minimalizáló irodalomtörténész, esztéta, s ha valamikor, most minősítésként is hangsúlyosan elegáns européer, Poszler György, ma nyolcvan éves. Születésnapi interjúnkban arról kérdeztük: ugyan mi lehet a szellemtörténet szerepe a mai, meglehetősen racionális tematikájú világban, és vajon hogyan tükrözi – vagy épp határozza meg – irodalmunk az európai lét változásait.

A nagybácsija jól kiosztotta, hogy az a tacskó nem is volt olyan kövér. Annak a bizonyos nagynéninek pedig sosem volt lila óriáskalapja.