Lassan az idők homályába vész, hogy miért is hívják Madagaszkárnak ezt a filmet, amikor semmi nincs ma már benne, ami Madagaszkáron játszódna, de ez nem panasz. Egyáltalán: nincs panasz.

Még a betűtípus is ugyanaz. Ilyenkor érezni, hogy talán tényleg túltermelési válság érte a hanglemezipart, ebből nem tud kilábalni. Stravinsky-balettok, újrakiadások, két hónapja nézegetem Boulez felvételeit, két hete Bernsteint, Boulez hármat vezényel két lemezen, Bernstein kettőt egyen, a legmenőbbeket, Sacre és Petruska, hallgatom egyiket, hallgatom másikat, de ez persze nem elég, hiszen mindkettőnek van előzetese is, dolgoztak ők a CBS-nek is, már négy lemez között ingázok, nem is tudom, miféle tanulságokkal.

Persze könnyű volna azon keseregni, hogy idejutottunk: igazán jó előadásért nem a színházba kell menni, hanem a koncertterembe, vessük csak össze… Mit is? Tannhäusert nem lehet Tannhäuserrel, mert épp nem volt repertoáron, nem is volna tisztességes a saját erőket a nemzetközi sztárcsapathoz mérni, egyébként pedig: a saját erők nem szerepeltek rosszul a hírességek mellett sem.

Van egy felfoghatatlan eleme ennek a régi Cetra-lemeznek, a szinte teljes olasz szereposztás. Mintha csak szóltak volna Francónak, Giuliónak és a ragazzáknak, hogy jöjjenek már le egy kicsit énekelni, fizetnek is kicsit érte, jó szórakozás lesz. Némileg ennek megfelelő a zenekari színvonal, paródiának még elmegy, hogy a nyitány öt perce alatt végig nem sikerül belőni valami tempót, meglódul, elakad, mintha nyolc fröccs után a Juventus csatársora danolászná a szép és nemes muzsikát. A hallgató előre dörzsöli a markát és a füle cimpáját, lesz nagy összeomlás a bevonulási induló alatt – és tényleg. Mondanám, hogy utoljára az Erkel Színházban hallottam ilyen döbbenetes trombitálást, de előbb renoválják az épületet, majd utána szellemeskedünk az ott szolgáltatott művészi produkciókon.

Az utak királynője, mondták régen Appius Claudius Caecus censor főművére, a Via Appiára, mert annyira széles volt, hogy két szekér is elfért egymás mellett. És annyira tartós is volt, hogy ma sincs rosszabb állapotban, mint a régi 7-es út, ráz, ahogy nyüstölöm a kerékpárt rajta, de nem is kerékpárra tervezték.

Van, mindig is volt a Men in Blackben legendateremtő kedv és szándék, csak egy kicsit minden félrement. A szerelést elvitte a Blues Brothers, hiába öltözöm fekete öltönybe, napszemüvegbe, soha nem azt kérdezték eleddig, hogy K ügynök vagyok-e, csak dalra fakadtak, hogy Going Back to Miami. KRITIKA

Tudom, hogy óriási a választék, az élménymennyiség, megőrülök tőle, hogy nem mesélhetek a kétesti kétféle Brahmsról, amelyek a MüPában hangzottak el, nem tehetem szóvá, hogy Kocsis Zoltán is átgondolhatná ezt az oboahangzást, mert egészen olyan volt a 2. szimfónia harmadik tételében, mintha valami vadkacsavadászaton lennénk, és ezzel csalogatnák a gyanútlan récéket – de meg kell állni egy pillanatra. Meghalt Dietrich Fischer-Dieskau.

Valami talán nincs rendben ezzel a filmmel, mert Chris Rock alapvetően idegesítő humorista, ha az ember belebotlik, most meg kiragyog a szereplők között az árnyalt emberábrázolással, a pontos karakterizálással és az idétlen túlkarikírozás elkerülésével.

Kezdek lemondani Keller Andrásról, eddig mindig valami csillant, amikor már nagyon rossz volt egy koncert, akkor kiderült, hogy talán mégsem annyira az, türelem, Rómát se egy nap alatt építették. Kétség nem fér a zeneiségéhez, zenészségéhez, a múltja ragyog, szólistaként, koncertmesterként, vonósnégyes-vezetőként, de a karmesteri pályafutása egyre megrázóbb élményekkel teli.

Nem panaszkodhat a pesti közönségre: ahhoz képest, hogy mennyire rosszul játszott, Pinchas Zukerman igazán szép sikert aratott a Beethoven Hegedűversennyel. Annyira, hogy előadhatta azt a régi humorát, amit vagy tíz évvel ezelőtt is, amikor felszólította a közönséget, hogy énekeljen vele, és elbazseválta Brahms Bölcsődalát. Nem akkora poén, hogy évtizedenként jónak tűnjék.

Nem panaszkodhat a pesti közönségre: ahhoz képest, hogy mennyire rosszul játszott, Pinchas Zukerman igazán szép sikert aratott a Beethoven Hegedűversennyel. Annyira, hogy előadhatta azt a régi humorát, amit vagy tíz évvel ezelőtt is, amikor felszólította a közönséget, hogy énekeljen vele, és elbazseválta Brahms Bölcsődalát. Nem akkora poén, hogy évtizedenként jónak tűnjék.

Csupán az nem derül ki a filmből, hogy miért 21 Jump Street a címe, és hogy mit keres benne Johnny Depp. De csak azért nem derül ki, mert ezt úgyis mindenki tudja. Legalábbis Amerikában. Meg azok is, akik itthon követik a tévésorozatokat.

Ha nem hálálkodtam volna eleget azoknak, akik föltalálták a hangrögzítést, üzletté fejlesztették és tették a dolgukat évtizedeken át, akkor most újra megteszem, csordultig teli szívvel Kathleen Ferrier miatt, akiről előbb olvastam, mint a hangját hallottam volna, Bruno Walter könyvében. Aztán hallottam a rádióban a hangot, és nem kellett nagyon erőltetnem magam, hogy el tudjam képzelni az arcot hozzá. FÁY MIKLÓS ÍRÁSA

MINDENESETRE NEMMOND HATOM ELMAGAMRÓL, HOGY TÚLBECSÜLTEM VOLNA HAZAI ATTILAMŰVÉSZETÉT. VAGY HOGY EGYÁLTALÁN BECSÜLTEM VOLNA. HELYES, SZŐKE, TÉTOVA,MOSOLYGÓS FIÚ, AKI VALA MIÉRT KERGETI AZ ÍRÓSÁG KÁ BA ÁLMÁT, ÉS OLYAN LELKESEN KERGETI, HOGY A VILÁGMEG HAJOLT ELŐTTE, HA ENNYIRE AKARJA, HÁT LEGYEN.

Szeretem a tiszta helyzeteket. És a péntek este tiszta volt. Ha megkérdezték volna, ki az az ember a világon, akit a legesleginkább gyűlölök, akkor tétovázás nélkül válaszoltam volna: Lovro Pogorelich.

Egy ember előhúz madzagon a végbeléből egy mobiltelefont, amelyet előzőleg nem csomagolt be külön, így aztán bélsárral van borítva, de valakinek mégis telefonálni kell rajta. Most ha nem nevetek, akkor velem van a baj? És ha nevetek, akkor is velem?

Kivételes pillanat volt az opera történetében, amikor Puccini megírta a Manon Lescau-t. Volt ilyesmire már példa, Rossini sem elsőként foglalkozott A sevillai borbéllyal, de ott az új mű kiütötte a régit, elvesztek Paisiello vidám, zenés jelenetei, cserébe viszont Figaro itt, Figaro ott. Puccininak talán eszébe jutott fiatal versenyzőként, hogy földbe döngöli az idősebb kollégát, és hogy amit Massenet finom erotikának gondol, az silány vakarózás, semmi köze nincs a zenével kifejezhető szenvedélyhez. Lehet, hogy emiatt sietett is a cselekménnyel, az ő operája történetként enyhén szólva is hiányos, még csak kísérletet sem tesznek rá, hogy megmagyarázzák, mit keresnek a szerelmesek a negyedik felvonásban a sivatagban, és igazuk van. Egyrészt úgyis tudja mindenki (ma már persze nem tudja), másrészt teljesen mindegy (ma is mindegy).

Nem kételkedve senki szándékainak tisztaságában: az emberben van egy kis szorongás. A megtépázott hírű Magyarország megint egy nemzetközileg sikeres filmet jegyez. Arról, hogy itt nem lehet élni.

Értett Richard Strauss a színházhoz. Néha azt hiszem, túlságosan is értett, vérévé vált az az egyszerű igazság, hogy aminek sikere van, azt meg kell ismételni. Ezért írt a Salome után Elektrát, ezért írt A rózsalovag után Arabellát, és persze nagy a hajlandóság, hogy mindezt átlátva az ember csak az első változatokhoz ragaszkodjon. Akkora, hogy az Arabellát csaknem nyolcvan évig pihentették Budapesten, és még ma is meg lehet érteni, hogy miért.