Csak egy percre
Most választották be a hangrögzítés történetének legfontosabb ötven embere közé, de valószínűleg a legfontosabb tízben is helye volna, páratlan, amit véghezvitt. Meghatározta zenehallgatási szokásainkat, igényeinket, formáinkat. 1925-ben született, ami nem éppen a legjobban megválasztott időpont Európában, és különösen nem Németországban. Épp elkezdett felsőfokon énekelni tanulni, amikor besorozták, és csak annyi szerencséje volt, hogy az orosz frontról idővel átvezényelték Olaszországba, életben maradt, nem fázott meg úgy, hogy soha többet egészséges hangot ne tudjon kiadni.
Ami a katonaság okozta lemaradást illeti, gyors léptekkel érte utol magát, huszonéves volt, amikor beugrott egy Német requiem-előadásba, és attól kezdve kész művész, keresik, hívják, szerződtetik. Hogy körülbelül hogy énekelt, arról lehet elképzelésünk a Klemperer vezényelte lemez alapján, máig borzongok a diákkori emléktől, amikor énekórán föltették a lemezt, és az ember megértette, hogy mennyi mindent lehet kifejezni a dallammal. Uram, taníts meg arra, hogy életem véges. Komor, szép szónoklat, nem éneklés, hanem prédikáció, dörgedelem és nyugalom egyszerre.
Az utókor már régen készen van az ítélettel: Fischer-Dieskau zseniális a dalok terén, felülmúlhatatlan és egyszeri, de az operai eredményei vitathatók. Számomra ez mindig is ostobaságnak tűnt, ugyanaz az ember, ugyanaz a hang, ugyanazt teszi, ugyanaz vitatható, ugyanúgy zseniális. Egyszerűen ő más énekestípus, mint az olaszok, nem a hanggal dolgozik, vagy inkább: nem a hangért dolgozik.
Világos bariton, nem indít el mindenféle zsigeri rezonanciákat a hallgatóban, nem a szívünk, gyomrunk és egyéb szerveink dús rezgései útján akar megnyerni magának. De ez érvényes a dalokra is, mások Schubert-interpretációi esetleg zeneibb közelítésnek, közvetlenebbnek, szebbnek hathatnak. Annak ellenére, hogy Fischer-Dieskau zeneiségét elég buta dolog volna kétségbe vonni: soha nem hallottam hamis hangot tőle, okosan és értőn írt és beszélt a komponistákról, vezényelni is elfogadhatóan tudott, vagy talán annál is jobban. A neve is zenei, igaziból Fischernek hívták, anyja után lett Dieskau is, a kettős név zenéje az, ami tökéletes, és egyébként is: a Dieskau maga is zenei képzeteket kelt, a Parasztkantátában énekelnek róla.
Dietrich Fischer-Dieskau volt az éneklésben Steve Jobs, a közönség előtt járt egy lépéssel, felébresztette az igényeket, majd gondoskodott a megoldásról. Átlátta, hogy az éneklés a kifinomult rétegeknek is élmény lehet, olyanoknak, akik számára nevetséges, hogy púposnak álcázott hátak, kikent pofák, ragasztott szakállas álsuszterek szenvednek a színpadokon. A kifinomultabb élvezetekre vágyóknak fedezte föl újra a dalokat, az irodalom felől közelítő zenebarátságot, a szövegalapú éneklést. A szavak imádatát a zenében. Aztán ugyanezt vitte vissza az operába, a színpadra. Nem érzem a különbséget a Mozart- és a Schubert-felfogása között, és ha nem elég érzéki valakinek Fischer-Dieskau Don Giovannija, lehet, hogy csak eltévesztette a házszámot: nagy véres húsokat (hősöket) akar venni a könyvesboltban.
A fölébresztett igények aztán alapos és bőséges kielégítésben részesültek. Fischer-Dieskau élete az új felfedezések és a visszatérések sorozata volt, folyamatos keresés, a meghódíthatók hódítása és a meghódítottak újrahódítása. Nem tud ma egy férfi énekes olyan dalokon dolgozni, hogy kikerülhetné a nagy embert. Ő énekelt először teljes Mahler-programot. Winterreiséből jelenleg kilenc változat van forgalomban – ha nem számítjuk a kalózfelvételeket. Nem is tudom, mi ez pontosan: a művészi kudarcok sorozata, mindig van valami, amit nem mondott el? Vagy a végtelen boldogsága: mindig marad, amit még nem értettünk meg?
Ha már a boldogságnál tartunk: milyen volt először hallani a Don Giovannit csehszlovák licencről? Milyen volt Papageno Hungaroton-kiadásról? Milyen volt úgy utazni a metrón, hogy a fülemben Schubert-dalok szóltak, ins Grüne, ins Grüne, boldogságbuborékban a szomorú emberek között. Nem is tudom elmondani, mennyire hálás vagyok neki.
