Több volt az öröm a Rádiózenekar koncertjének első részében, mint a másodikban. Félreértés ne essék, sok boldogságot így sem kívántak a nézőknek, de legalább valami történt. Valami, akit úgy hívnak: Szakcsi Lakatos Róbert, aki elzongorázta a d-moll zongoraversenyt. Mérsékelten jól, de elfogadható pontossággal, nem is ez volt az érdekes.

Mint a KGST-időkben. Ők gyártják a motorbiciklit, mi meg az autóbuszt. Ők készítenek filmeket, mi meg a halászlét, vagy nem is tudom, mit. Biztosan így van jól, ha lemondunk a speciálisan nekünk szóló speciálisan magyar filmről. Mindenki a mennybe megy - KRITIKA

Lehet ennek örülni, kell is: Jean Guillou 82 éves, és még járja a világot, még Pestre is eljön, noha Pest nem nagyon volt kíváncsi rá, ijesztően kongott a MüPa, mikor a sovány, atomtudós külsejű ember gyors léptekkel színpadra lépett. Ha már jött, orgonált is, az elvárhatónál vagy reméltnél valamivel rosszabbul, pontatlanul és főleg ritmustalanul, mint aki nem tudja még pontosan, hogy hová is nyúljon ezen a hatalmas szerkezeten.

Hiszel a szerelem utáni életben? – kérdezte Cher izgatottan egy tegnapelőtti slágerben. Ez maradt hátra a Molnár Gál-történetből is. Élet a szerelem után. A színház után, az élet után.

Cecilia Bartoli az éneklés, az emberi hang egyszeri, megismételhetetlen csodája, lángelméje, hősnője. Akik nem hallhatták, mert túl korán születtek, nagyon pechesek. Akik hallhatnák, de nem teszik, sült bolondok.

Mikor az emlékezetesen rosszul sikerült Nagy Sándor, a hódítót kellett valahogy menteni, Oliver Stone végignyilatkozta a világot, hogy milyen csodálatos filmet készített, először van szó nyíltan arról, hogy a makedón Alexandrosz a férfiak iránt is vonzódott. Ami akkor szánalmas badarságnak látszott – vagy húsz évvel korábban volt egy angol tévésorozat, abban már nyíltan beszéltek Nagy Sándor és Héphaisztion szerelméről, de hát valamit ki kell találni, hogy bekönyörögjék az embereket egy elrontott filmre.

Tudom, hogy mindent meg kell érteni. Az elmúlt negyven évet, ötven évet, húsz évet, egy évet. Hogy a Hunyadi László nagyon nehéz darab, elénekelni is nehéz, színre vinni még nehezebb, valami kijáratot kell találni bajszos domborítás és belcanto között, vagy legalább kitalálni, hogy mit érdemes játszani, ősváltozatot vagy átdolgozást. Hogy ellenséges a világ az Operaház körül, versenyt fognak szellemeskedni a kritikusok a hollón, akinek kiénekelték a gyűrűt a szájából. De mindent beszámítva sem értem, hogy lehet ilyen előadással nyitni az évadot. Egyáltalán: mi volt ez?

Tudom, hogy mindent meg kell érteni. Az elmúlt negyven évet, ötven évet, húsz évet, egy évet. Hogy a Hunyadi László nagyon nehéz darab, elénekelni is nehéz, színre vinni még nehezebb, valami kijáratot kell találni bajszos domborítás és belcanto között, vagy legalább kitalálni, hogy mit érdemes játszani, ősváltozatot vagy átdolgozást.

Még közel volt Verdi az utókorhoz, még Toscanini aktív volt, pedig ő csellózott az Otello bemutatóján. 1951-ben volt Verdi halálának ötvenedik évfordulója, akkor vettek az olaszok föl egy szinte összkiadást. FÁY MIKLÓS ÍRÁSA

Ha az emberi faj váratlanul eltűnne, és csak a filmjeit hagyná maga után, vakarhatná a fejét az idetévedő távoli intelligencia. A filmek szerint a jóslatok mindig beigazolódnak, a gonoszok mindig elnyerik méltó büntetésüket, a jó tanárokat pedig folyton eltávolítják a tantestületekből. Érdekes lehetett így élni.

Nem egész három perccel késtem le a Fischer Ádám által vezényelt Fideliót Drezdában, ami most nem egyszerűen balszerencse, hanem csak jobban mardos utána az opera utáni éhség, ami szeptemberben már időszerű, mert amit nyáron nálunk játszottak operaként, az, sajnos… A világ kedvenc operája pedig jelenleg meglepő módon A két Foscari. Meglepő, ha arra gondolunk, hogy soha nem volt a darab senkinek sem a kedvence, nem meglepő, ha a baritonná váló Domingo van a jelenség mögött, még egy szerep a Boccanegra után, ahol súlyos köpönyeg és cukorsüveg kalpag alatt nyöghet a hatalom súlya alatt.

Színész volt, hisztis, érzékeny színész, annyira elit színész, hogy még a színpadot, kamerát sem bírta, csak a kiválasztottaknak játszott? Lehet. Emlékszem, ahogy panaszkodott, hogy jaj, csak színházba ne kellene járni.

Nem lehet eleget beszélni a zenéről, nem mintha esély volna rá, hogy akárhány szóval megsejteni, megmagyarázni, megértetni lehet egy akkord vagy egy futam hatását, de éppen ezért.

Ha tényleg lesz áldás az idei hangversenyévadon, tudom, kinek kell köszönni: Philipp Györgynek és a rengeteg gyereknek, meg a néhány felnőttnek, akik előadták Britten művét, a Noé bárkáját a Fesztivál Színházban. A néhány felnőttbe az ember magát is besorolhatja, hiszen ez a darab lényege, a közönségnek is énekelnie kell.Nyilvánvalónak látszott, hogy itt fog bukni a koncepció, Britten azt akarta, hogy szűnjék meg a különbség a pódium két oldalán, a nézők érezzék maguknak a darabot, hiszen ők adják elő, de mi biztos nem fogjuk előadni. Még ha akadnak is lelkes lények, akik örömmel csettintgetnek, tapsolnak, dobognak a lábukkal, amikor kitör a vihar, a legjobb indulattal sem fogunk angol egyházi énekeket zengeni, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem ismerjük őket.

Ha tényleg lesz áldás az idei hangversenyévadon, tudom, kinek kell köszönni: Philipp Györgynek és a rengeteg gyereknek, meg a néhány felnőttnek, akik előadták Britten művét, a Noé bárkáját a Fesztivál Színházban. A néhány felnőttbe az ember magát is besorolhatja, hiszen ez a darab lényege, a közönségnek is énekelnie kell.

Biztosan mérlegeltek, hogy megéri, nem éri, mi a veszteség, mi a nyereség, mielőtt Bourne név alatt indították el a filmet. Az emberek fele azt fogja mondani, hogy ha nincs benne a lófogú színművész, akkor ez nem Bourne. A másik fele azt fogja mondani, hogy Sean Connery már régóta nem Bond, mégis kibírta a sorozat. Jeremy Renner sem Bourne, de ez nem a nagy leleplezés pillanata, nem is kell annak lennie.

Egyértelmű, hogy az új salzburgi vezetés elszántan és elvi alapon Bartoli-barát, ami érthető is, kényszerű is. Cecilia Bartoli ettől az évtől a pünkösdi előadások művészeti vezetője. Gyanús, hogy baráti alapon nem lehet művészeti vezetőnek lenni, vagy legalábbis könnyű csapdába lépni – írja kritikusunk, Fáy Miklós.

Készült egy interjú Benjamin Brittennel, amelyben arról mesél, hogy láttaStravinsky operáját, Az áradást Hamburgban. Szörnyű nehéz darab, csak nagy operaház engedheti meg magának, és a világ legnagyszerűbb énekesei kellenek hozzá. Ő igazán nem féltékeny Stravinskyra, de a saját operájával, a Noé bárkájával sokkal elégedettebb, mint Stravinsky nagyszerű zenés játékával.

Mohikánok mohikánja vagyunk, az utolsókat hallgatjuk, vagy legalábbis ezzel hízelgünk magunknak. Nem minden ok nélkül, a hétmilliárdból feltehetően igen kis százalék foglalkozik azzal, hogy mi is volt az ötvenes években, amikor a nagy, klasszikus Scala-előadások alapján a nagy, klasszikus operafelvételek készültek. Maria Callas a főszerepben, és vele volt az azóta is tartó futkosás a tökéletes után. A tökéletes hangok után, ami Callas esetében azt jelentette, hogy minden egyes hangjában benne volt a teljes Trubadúr. Olyan, mint valami frázis, de van alapja: Callas egy semlegesnek látszó pillanatban is olyan hangon és olyan hangot énekelt, nagyszabásút, kétségbeesettet, tragikusat, amely az életben a boldogságot tökéletesen reménytelennek nyilvánította.