Agresszív az angol nyelv, nem mondom, hogy nagyon kell szenvedni tőle, de néha csak bámul az ember, hogy ha valaki intelligensen akar beszélni, kénytelen angol szakszavakat belekeverni a szövegébe. Nem is ez a baj, a nyelvtudás és hiánya régi magyar betegség, még mindig nehezen találunk meggyőzőbb bizonyítékot egy ember kiemelkedő intelligenciájára annál, hogy „négy nyelven beszél”.

Lassan kezdi az ember kiismerni magát a Jakobi László rendezte A zongora sorozatban. Vannak a megbízható, visszatérő emberek, akiket alig győzünk kivárni, hogy legközelebb újra találkozhassunk, és vannak a próbálkozások, évenként egy vagy kettő, akiről a világban beszélnek, akik futnak, akiknek még vannak lemezei, akiket akkor is jó megnézni, ha esetleg csak egyszeri az alkalom.

Biztosan ott van a szemem előtt, de nem látom. Vagyis látok ezt-azt a Messzi dél vadjaiban, leginkább a kislányt, Quvenzhané Wallist, aki hiába kicsike, betölti az egész estét, elfoglalja az egész vásznat, dacos kis vadember, tökéletesen illeszkedik a nagy amerikai gyerekszínészek sorába, Shirley Temple, Jackie Coogan, Macaulay Caulkin, sorolhatnánk tovább.

Kivel is kezdené az ember a 2013-as évet, mint a nagy ünnepelttel, a kétszáz éves Richard Wagnerrel? Kivel? Természetesen Verdivel, aki szintén kétszáz éves, és ugyanúgy nem szorul rá a bicentenáriumi ünneplésre, mint a német kolléga.Mert elég vicces, amikor a Metropolitan Opera azt mondja, hogy a Verdi-év örömére előadják a Rigolettót, de ha nem lenne Verdi-év, akkor vajon mit adnának elő? Az Ördög Róbertet?

A XIX. század nagy mulasztása talán, hogy nem készült A nyomorultakból opera. Mert akkor még voltak zeneszerzők, akiknek a szaktudása, hevülete, zenekara méltó lehetett volna ehhez a hihetetlen történethez. Van benne egy óriási basszbariton szerep, lenne dolga tenoroknak, basszusoknak, szopránoknak, és nem lenne kötelező egyetlen estébe sűríteni a cselekményt, lehetett volna trilógia.

Akármilyen nemzetközi műfaj is az opera, az ember nem bújhat ki a hazafias bőréből, és csak azt nézi, csak azt várja, mikor lesz valaki ismerős is ott, a világ színpadán. A Metropolitan-közvetítésekben volt már Miklósa Erika, de azt az előadást nálunk még nem játszották, volt Komlósi Ildikó a Saloméban, aztán jött a nagy üresség, várakozás, ki lesz vajon a következő magyar. Mert szeretünk úgy gondolni magunkra, mint muzikális nemzetre, akik mindenütt jelen vannak, ahol két cintányért összecsapnak, világhírű énekeseink… Hol vannak a világhírű énekeseink?

Tudom, hogy nem érdemes a filmek címén bosszankodni, hiszen nem a mű, hanem a marketing részét képezik, és egyébként is: sokszor még nem is látták a filmet azok, akik a címet adják, aztán hiába derül ki, hogy jobb lett volna várni egy kicsit, már kényelmesebb ragaszkodni az egyszer leírt hülyeséghez. Ennek ellenére egy kicsit túlzás ez a Börni, az eszelős temetős, és nem is az ö betű miatt, hanem a többiért.

Súlyos vétkeket követnek el Debrecenben Puccini kisasszonyával szemben. Vétkesek és cinkosok között van, aki nem néma, ő a főszereplő. Bár, ami azt illeti, Kovács Évának a harmadik felvonásra már nem sok hangja marad, így aztán végképp talányos a felkérése. Eleinte csak az tűnik föl, hogy egy póznalány kényszeresen vigyorog, miközben neki kellene lenni a gyönyörűszép, megilletődött menyasszonynak.

Kosztolányi a halálos ágyon. Mond mindenfélét, szóviccet ír, rendelkezik, érzi, hogy rajta az utókor szeme, és még az utókorból nézve van valami szörnyűséges abban, hogy ilyenkor is pózol, azt írja: hiszek az életben, remélve, hogy ezt majd éppen olyan jelentős utolsó mondatként tartják majd számon, mint azt, hogy mehr Licht. Voltaképpen szép tőle, hogy tud még pózolni, hogy van a rettegésen kívül legalább pillanatokra más gondolata is; ettől félt már kisgyerek kora óta, és most eljött, még reménykedni sincs miben, mert a másik lehetőség a kibírhatatlan fájás

Rob Reiner valaha olyan filmeket rendezett, mint a Harry és Sally, vagy a Bakancslista. Utóbbiban volt szépség, tehetség meg persze érzelgősség és giccs is, de a vásznon nem kell félni egyiktől sem. Abból a filmből csak Morgan Freeman maradt a Monte Wildhorn csodálatos nyarára, és mindösszesen kevésnek bizonyul. Tudom, hogy nem nagy bölcsesség, és a mindenkiben persze belefoglaltatik a kedves olvasó kedvenc kritikusa is, de a tanulság sajnos túlságosan is kézenfekvő.

Biztosan hibás a rendezés is, biztos, hogy a Rigoletto leggyengébb pontja a színpad, ami önmagában jó hír, nem ment a zenei oldal Szinetár Miklós rendezésének színvonala alá. A rendezés nem olyan rossz, mint amilyen csúnya, kellemetlen nézni, és valahogy menet közben elakad az okossága. Nem feltétlenül rossz ötlet a színház a színházban, hogy a Rigolettóban mindenki vagy majdnem mindenki szerepet játszik, álöltözik Rigoletto és a lánya, Sparafucile sem kocsmáros, hanem bérgyilkos, és ez a történet tükörbenézős lehetőség a sanda bohócnak: kit szolgálok, és vajon megéri-e.

Gondolkodnom kellett, miért is utáltam annyira ezt az Otello-rendezést, hiszen nincs vele semmi baj. A színpadot alaposan beépítette Csikós Attila, körbástya, velencei oroszlán, de így szokott lenni a világban mindenütt, az Otello nem sok lehetőséget ad a rendezői agymenésre, fülbevalós, besuvikszolt tenor, szőke nő, gonosz bariton. A zenekar most nagyon megszólal Héja Domonkos vezényletével, úgy dúl a vihar, ahogy illik, a hangsúlyos és meglepően csiszolt hangszeres jelenlét végig megmarad. Már a nagybőgő kitartott hangjába is bele lehet borzongani a nyitókórus után, később szép a csellószóló a szerelmi kettős előtt, a Fűzfadalnál pedig a fafúvók hozzák a fűzfasíphatást. Azt nem értem, miért engedi a karmester, hogy viszonylag sokáig keresgélje Anatolij Fokanov az énekszólam helyét a második felvonás elején. Pont látom, hogy Héja Domonkos inkább a partitúrát bújja, nem ad jeleket a színpadra, lehet, hogy ez valami ifjúkori bölcsesség: mire elkezdődik az ária, úgyis megtalálják egymást, addig meg majd csak lesz valami.

Nem látom pontosan a racionalitást a 3D-s változatú Némó mögött, de majd kiderül, igazuk volt-e a forgalmazóknak. A Némóval persze semmi baj nincsen, mi az, hogy baj, filmtörténeti klasszikus, a komputeranimációk királya, az aranykorból maradt velünk, amikor még annyira kockázatos volt halacskákkal filmet készíteni, hogy kénytelenek voltak bombabiztos forgatókönyvvel támogatni meg magukat az alkotók. A bombabiztosba sok minden belefér, a történet fordulatossága, a csúcspontra fölhúzott következő csúcspont, a humor, a paradox pillanatok folyamatos megalkotása és föloldása.

Mire megismertem, vagy legalábbis köszönő viszonyba keveredtem vele, már túl volt…, bizonyos értelemben túl volt mindenen. Már nem volt az a jóképű fiú, akibe szerelmesek voltak a lányok, csak egy kalapos, érzékeny arcú, okos szemű férfi. Már nem volt ifjú színész a Macskakőben, már lehetett sejteni, hogy leforgatta az egész estés filmjeit, elkészült az életműve, összecsomagolta a hagyatékot, amit ránk örökít.

A parkolóban épp egy cseh autó hátrál ki a helyéről, a sofőr meglát, elmosolyodik, én is mosolygok, és mintha valahogy ez sem volna elég, a cseh lehúzza az ablakát, úgy kiabál ki: auf Wiedersehn. Tudom, mit érez. Találkoztunk akkor is, amikor jött, egy helyre mentünk, és most neki is túl van csordulva a szíve. Ezt okozza Plácido Domingo Bécsben, a Boccanegrában.

Rostock, 15 óra 5 perc. Aki ismeri a Dániába induló komp menetrendjét, együtt érez velem. Öt perce ment el az előző, majdnem két órát kell várni a következőre, és nincs itt mit csinálni.

A Chicago onnét indul, hogy Roxy karrierre vágyik, ezért fűvel, fával és a bútorszállítóval is lefekszik, csak hogy nagy betűkkel kerüljön a címlapra. Igen. Na most, és minden tisztelet mellett: Szinetár Dóra úgy ránézésre a tánckarba nem férne be, ehhez képest mégis vele kezdődik a színlap. És nem kell hozzá se fű, se fa, se bútorszállító. A CHICAGO MISKOLCON

Miként Churchill, én sem ígérhetek mást, csak vért… Csak vért, a többi testnedvet most megtakaríthatjuk magunknak. Skandináv krimi a Jackpot, de olyan, mintha a Coen testvéreket néznénk. Olyan, amilyenek mostanában a sikerre ácsingózó magyar filmek, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a norvégoknak sikerült élethű másolatot készíteni az amerikai eredetiről.