A minap a szaúdi olajcsúcson Abdallah király, a világ első számú kőolajexportőre kijelentette, hogy az olaj árának mai ugrásszerű növekedésére nincs racionális gazdasági magyarázat. Ő legalábbis nem talál rá ilyet. Egyetlen magyarázatot talált csak, és ez a spekuláció. A lelkiismeretlen, önző, mohó, vad spekuláció. Ámde rosszul spekulálnak a spekulánsok - mondotta a király -, mert bőségesen van még neki olaja a világ számára, és még több is lesz, ha a világ úgy akarja, és kész kicsit körmére nézni e sok sehonnai spekulánsnak.

Írásom címe Arisztophanész a Lovagok című komédiájából származik. Ha igaz, a 88-ik olümpiász 4. évében (Kr. e. 424-ben) adták elő. A magyar fordítás Arany János remeklése. A "Démike" - a "Démosz" kicsinyítőképzős alakja - is aranyi lelemény.

Talán van más sors is, mint kényszersors? Nem úgy ugrálunk-e mindannyian, ahogy a sors fütyül? A régi görögök valóban így értelmezték a sorsot - kényszerként. Szondi Lipót az anankológia - a sorstan vagy sorsanalízis - megalapítója, aki magyar kényszersorsát elkerülendő a második világháború előtt Svájcban telepedett le és választott más sorsot magának, azt írja egyik könyvében, hogy az "ananké" szónak az ógörögben két jelentése van: "Az első: az akarat korlátozása valamilyen külső kényszer mint sorsmeghatározás által.

Az aszimmetrikus háború a gyöngék háborúja az erősek ellen. Közelebbről: a reménytelenül gyöngéké az irdatlanul erősekkel szemben. Minden módon, minden eszközzel, a legelképzelhetetlenebb módokat és legmegengedhetetlenebb eszközöket is beleértve.

Nem kívánok senkit lefasisztázni. Se kódolva, se kódolatlanul. Távol álljon tőlem. Legalább olyan távol, mint amilyen távol én állok a bennem lakó fasisztától. A "bennünk" nem azt jelenti, hogy személy szerint "bennünk", hiszen személy szerint senki sem lehet fasiszta, még a fasiszta sem. Nem is azt jelenti, hogy "bennünk itt és most" vagy "bennünk magyarokban", hanem azt jelenti, hogy "bennünk polgárokban" - kétszáz éve egyfolytában, lokálisan és globálisan, Európai Unión innen és túl.

Bárki készíthet közös fényképet Vlagyimir Putyin orosz államfővel az oroszországi Jekatyerinburgban, ha hajlandó 170 rubelt, alig 1200 forintot fizetni az emlékezetes fotóért.

Nem kenyerem a hápogás. Az igazat megvallva, ki nem állhatom a politikai hápogókat. A fizetett hápogókat és az önkénteseket, az ügyeletes hápogókat és a hivatásosakat, a hisztérikus hápogókat és a kérlelhetetleneket egyaránt. A hápogó politikai hanghordozásban van valami színlelt, valami mélységesen őszintétlen. Talán az egyetlen, ami nem az: a hápogó gyámoltalansága és tehetetlensége.

"Mi" vagyunk-e mi? Mármint mi, mai magyarok. A kérdésben, mint talán feltevésének módjából és az idézőjelekből is kitűnik, a két "mi" egy és ugyanaz. Nemcsak szófaját, hanem jelentését tekintve is: a többes szám első személyű névmás. A magyar társadalom, a magyar nép, a magyar nemzet nevének mása. A kérdés tehát nem a magyar lét mikéntjére, nem múltbeli-jelenbeli tartalmának meghatározására vagy tisztázására irányul (ez úgyis reménytelen, hisz annyi lehet belőle, ahány magyar csak él ezen a földön), hanem valami másra: a puszta létre ugyanis. Azt is mondhatnám: a meglétre. Meglétünkre.

Senki nem ugorhatja át saját árnyékát. Senki és semmi. Sem személyek, sem intézmények; sem államok, sem országok. Mert nemcsak személyeknek, de intézményeknek, társadalmaknak, kormányoknak, országoknak is lehet árnyékuk. Árnyéktársadalom, árnyékgazdaság, árnyékkormány. Az árnyékot az igazi társadalom, a reális gazdaság, a tényleges kormány veti.

A populizmust manapság leggyakrabban szitokszóként használják, politikai vagy ideológiai bélyegként sütögetik egymásra úton-útfélen, jobbról is, balról is a politikai elit csoportjai: ádáz populisták és szelíd, növényevő demokraták egyaránt. Olykor az is előfordul, hogy az érintett politikus vakmerőn kiragadja ellenfele kezéből a tüzes billogot ("populista vagy!") és sistergő vasát büszkén, emelt fővel ennen kebelére nyomja: "Igen, az vagyok, populista! Hát aztán! Szeretem a népet! A népemet! Olyan nagy baj az?

A modern politikai közösség egyetlen egészet alkot. Hétköznapokon államnak, ünnepnapokon nemzetnek nevezik. A modern egész azonban jelentősen különbözik az archaikus egésztől: nem örök állapot, nem változtathatatlan adottság, és izgő-mozgó részekből tevődik össze. Minden egész darabokban. Az egész helyett - pars pro toto -, de az egész nevében és képviseletében fellépő részek a pártok, híveik pedig partizánok. Már ahol. Németül mindenki partizán, aki egy párttal tart, franciául pedig már az is "partisan", aki kitart valamilyen vélemény mellett.

Az erőszakos halál képe - mint arra még a múlt század derekán mutatott rá Philippe Ariés, a nagy francia tanatológus - a hétköznapi halál, a természetes halál látványától betegesen irtózó modern társadalom kedvenc néznivalója: "Az erőszakos halálra, az országúti szerencsétlenségre nem érvényes a halál tabuja. Erről lehet beszélni, ezt nézni is lehet, hiszen bennünket személy szerint úgysem fenyeget ez a vég.

Pascal szerint az emberek minden baja abból származik, hogy folyton kimászkálnak a szobáikból. Nem mintha a baj nem mászhatna be szobáikba, de erre kétségkívül ritkábban kerül sor. Aki nem megy ki megnézni a tűzijátékot, annak nem szakad fejére az ég.

Clausewitz Károly nevezi a háborút a "véletlen országának". Nevezi továbbá "a veszélyek hazájának" és "a bizonytalanságok birodalmának" is. Ezek szerint elmondhatjuk, hogy megérkeztünk az Országba, Szeretett Hazánkba - Véletlen Földjére, ebbe a mi utolsó birodalmunkba ezen a földön. Az egyetemes világpolgári köztársaság vagy a globális birodalom felé haladó emberiség minden jel szerint a folytonos háborúk új korszakába lépett. Korunk ebből a szempontból a középkor végét idézi: a feudális anarchia, a magánháborúk világát, amelyből a központi hatalom megerősödésével fokozatosan kiemelkednek az abszolút államok: az első szuverének. Ma ezeket az államokat szuperszuveréneknek nevezik.

Úgy döntöttem, reakciós leszek. Új reakciós, mert a régi reakció csak a régi akció - a haladás - tükörképe, negatív lenyomata, másik oldala, olykor talán ellensúlya is volt. Új lapot szeretnék nyitni a hazai reakció történetében. Tiszta lapot, természetesen. Szembe kívánok menni a trenddel, legalábbis addig, amíg e szembemenés nem lesz maga is trendi. Akkor majd megállok, mert teljesülnek újreakciós álmaim, és itten lesz a Kánaán. A Kánaán az lesz ugyanis, ha a Pokol felé tartó menetelés véget ér. Ámde mi ez a túlfeszített lényeglátás? Mi ez az apokaliptikus hanghordozás? Ki mondja meg, mi a Kánaán és mi a Pokol? Mivel senki nincs abban a helyzetben többé, hogy megmondhassa, semmiféle tanítóhivatal vagy kiválasztott - a pap, filozófus, írástudó, értelmiségi, szakértő -, azért bárki megmondhatja. Itt speciel én vagyok a bárki, én mondom meg. Akit érdekel, meghallgatja, akit nem, átlapoz vagy klikkel egy jó nagyot. Sebaj, találkozunk a Pokolban, találkozunk a Kánaánban. Vagy a kettő között valahol, ahol egyelőre még vagyunk.