Nagy öröm, hogy kis hazánkban mindenik tévéállomás tisztában van azzal a széles körben ismert ténnyel, amely szerint 1989 és 2009 között pontosan húsz év telt el; az már kevésbé, miért üresek, kötelezőkűr-jellegűek, kvázi megúszósak a rendszerváltást - amennyiben, persze, volt ilyen (...) - taglaló műsorok úgy közszolgálatilag, mint kereskedelmileg.

Most éppen az a nagy problémájuk a ferencvárosi szurkolók meztelen felsőtestű hangadóinak, hogy nem játszik a Lipcsei Peti, s hogy ez a Bobby Davison nevű akárki nem hallgat senkire se.

Klasszikus szerkesztői közlés szerint a Háború és békét is meg lehet húzni két sorra: „Harc, család, szerelem, aztán lényegében nyugalom.” Ha ebből az alapállásból nézzük a Hőmérőt, az ATV közéleti vitaműsorát, akkor az kiváló program, mert az adást vezetni próbáló egykori újságíró magánszámaitól parádésan egyszerűsödnek a legösszetettebb kérdések is.

Akár arra is lehetne műsort építeni, hogy az óvodai akváriumban - vigyázat! - halak úszkálnak, a Piros csoportosok pedig elbűvölve nézik őket kézmosás előtt. Vagy arra, hogy a nyugdíjasklubban minden délután négytől fél hatig kanasztáznak, esetleg arra, hogy a Tulipán házaspár minden szombaton fehér zokniban indul a piacra, és ott - most kapaszkodjanak meg! - megveszi az ebéd hozzávalóit.

"Hétről hétre új ruhákat kapunk, és kiöltözünk, és ünnepi a hangulat" - összegez Katus Attila, hogy tudniillik miért is fantasztikus élmény föllépni a Szombat esti lázban; a produkció lényegét egy Barbie-rajongó óvodás se ragadhatta volna meg jobban.

Játékos kedvünk van, tessék megmondani, melyik futballnemzet elöljárója nyilatkozta e mondatokat: „Ez a siker hab a tortán, nagy öröm volt látni a szerdai játékot, amellyel a fiúk megkoronázták az idei remek szereplést! A válogatott 2008-as szereplése is kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy a szövetség egész tevékenysége, a mi elképzeléseink, amelyekkel a fejlődés útjára akarjuk állítani a labdarúgást, megalapozottak és helyesek.”

"Nem örülnék én sem, ha bárkinek bántódása esne, de bevallom, kíváncsi vagyok ezekre a gyökerekre."

Halló, kit köszönthetek? Margit vagyok. Üdvözlöm, Margit; nos, mi a megfejtés?

- Most milyen? - Jó. - Kütyü? - Az itt nekem nincs. - Akkor most te mondjál valamit, de ne számolj! - Értem, hangmérnök úr. Az emberélet útjának felén pisi, kaki, sz..., jaj, bocs, ne röhögjetek... Kell még mondani valamit?- Kell!

Tudják-e, hogy olyan Európában élünk, amelyben "homoszexuális diplomaták határozzák meg, mi történjen"? Ha nem, akkor tessék figyelni az Echo tévé A nép hangja című műsorát, megannyi titokra derül még fény. Amúgy az iménti kijelentés a műsorvezetők egyikétől származik; szemével elégedetten nyugtázta a stúdióban ülő két civil vendég helyeslését.

"Mindenki rajtunk röhög, hagyd már abba!" - kérleli Balázs Klári urát, Korda Gyurit, ám a 69 évesen is aktív énekes makacsul tekeri tovább a biciklit az esős amszterdami utcán.

Megújult a Mokka, a TV 2 reggeli magazinja: jelenleg Jakupcsek Gabriella az egyetlen olyan szereplője e műsornak, aki miatt nem gyújtjuk meg a gyufát, amelyet benzin- ben úszó tévénkre kívántunk dobni.

Ha a kocsmai verekedésnek létezik verbális megfelelője, akkor az A la Carte című MTV-műsor alighanem az. Pedig külalakra minden oly' csodálatos: Duna-parti elitétkezde, gondosan terített asztal, kulturált moderátor, miként a vendégekről is azt gondolná az ember, hogy időnként megpróbálnak tűnődni a világ dolgain, de legalábbis kinőttek már abból a korból, amelyet az "ad vissza a szitámat, mer' a' apukám megver" lényegű közléstípus jellemez.

- Ideguggolhatok? - Jó. - Egy éve figyelem magát, és megrendít, hogy mindig itt látom... - Ez van. - Ráadásul ugyanabban a pozícióban, a posta ablakának támaszkodva, félig kinyújtott, félig behajtott lábbal. - Azért fölkelek néha. - És akkor mit csinál? - Elmegyek a Mekiig meg vissza.

- Csináljak egy képet magukról? A kérdést - ízes magyarsággal - a kiotói császári palota udvarán tette fel egy középkorúnak tetsző hölgy. Kollégáimmal - mivel az alkalmi nemzetközi turistacsoport vezetőnője szünetet tartott szövegében - éppen arról diskuráltunk, hogy akármerre is járunk a világban, "életveszély" magyarul, khm, keményen megszólalni, tudniillik mindig akad egy (kettő, három...) idegenbe szakadt honfitársunk, aki. Mármost nem azért, de mi a kertben nagyon szépen beszéltünk.

Elvileg ennek a dolgozatnak most nem kellene megíródnia, mert a témát tekintve minden szép és jó: noha az Európai Uniónak nincs sportpolitikája, a szabály, amely rögzíti az unión belüli korlátlan munkavállalást, tiszta sor minden munkaadó, funkcionárius és autóstáskás intéző számára. Ehhez képest... Némely elöljáró - többnyire jó szándékú - helyzetelemzésében a sportnemzethalál víziója jelenik meg, különös tekintettel a "külföldi" játékosok itthoni dömpingjére. Kell nekünk ennyi "nem magyar"? S mi lesz így véreinkkel, a jövő bajnokaival? - mutat az ég felé a mutatóujj, és igen: az élet gyakran rákényszeríti az embert (a sportvezért) arra, hogy a maga eszközeivel felülírja az éppen aktuális paragrafust.

Töröcskei bácsit már semmi nem tudta kihozni a sodrából. Legutóbb szimplán leköpte egy ideges öregember, amikor a simogató délutáni napfényben a Szabadságot olvasta a parkban, megelőzően pedig az SZTK tömött folyosóján ordított utána egy fehér köpenyes asszony, hogy hé, fater, maga szerint ennyi pisából mit tudnak kihozni a laborban. Az előbbi esetnél Töröcskei bácsi kockás zsebkendőt húzott elő, s miközben végighallgatta, hogy aki Szabadságot olvas, azt agyon kell verni, nyugodtan letörölte a halántékáról a zakója felé csorgó váladékot; a rendelőben pedig azt mondta, jó, akkor most lemegyek a büfébe szénsavmentes ásványvízért, aztán széthúgyozok akár három ibriket is.

Mi lenne akkor, ha az emberek születés- és névnap, továbbá évforduló alkalmával felhívnák egymást telefonon, képeslapot (e-mailt) küldenének, netán asztalt foglalnának valami gyertyafényes étteremben? Hát, az lenne, hogy a közszolgálati televíziókból kikopna a kívánságműsor, mi pedig szegényebbek lennénk néhány csodálatos élménnyel.

Összeült az MLSZ elnöksége, miután a válogatott vb-selejtezőn 2-1-re kikapott Albánia otthonában, így elszállt az esély, hogy a csapat megcsípje a hatodik helyet a csoportban.

Mondok valamit, bökte meg János vállát Miklós a kirakat előtt, ezek a cipők nem tudnak semmit. De semmit!