Orbán Viktor „ki kapja félre előbb a kormányt” játszott az európai kamionnal. Pénteken hajnalban ütközött. Kibújva a roncsok közül, időt kért. Idő nincs.

„Nem értem, minek üti a döglött lovat, nem fog attól vágtatni” – mondja a benzinkutas. „Ha egyszer, szerinte, tíz évig válság lesz, akkor mi a fenének erősködik?” „Attól, mert nekik, a bankoknak rossz, nekem még nem lesz jobb.” Ennyi rövid kommentárja a miniszterelnök beszédéről.

1985 júniusában, a monori kempingben gyűlésező ellenzékiek mindaddig békésen beszélgettek, amíg föl nem merült a cigánykérdés. Ordítozni kezdtek a felhevült értelmiségiek között: hogyan kezeljük a cigánykérdést? Én már akkor is azt gondoltam, hogy a megoldás az amerikai feketék kérdéséhez hasonlít legjobban.

Évtizedes szívós munkával, mintegy a történelem ellenében írta Standeisky Éva mérvadó könyvét az 1956-os forradalomról.

Kísértet járja be a Magyarországot – az alkotmányozás kísértete. Ezzel vezeti be hétvégi mellékletünkben írását Lengyel László. Aki szerint "az alkotmány szelleme ott lopózkodik éjszakánként a parlamenti folyosón. Ijesztget."

A Fidesz 2010-es túlgyőzelme, amelynek révén a magyar társadalom valamennyi rétegének többségi szavazatait begyűjtötte, lehetetlen feladatokat rótt az Orbán kormányra. Választóinak igénye volt arra, hogy a válságot ne az ő hátrányukra, ne rajtuk keresztül oldja meg, hanem találjon olyan megoldást, amivel javítható a helyzetük.

„Cicero is (Octavianus) Caesart támogatta Antonius iránti gyűlöletében. Brutus emiatt szigorúan megrótta, s azt írta neki, hogy Cicerónak nem a zsarnokok ellen van kifogása, hanem csak attól a zsarnoktól fél, aki őt gyűlöli, s politikájával az emberségesebbnek látszó szolgaságot segíti elő, amikor leveleiben és beszédeiben Caesart derék embernek nevezi. 'Őseink – mondta Brutus – nem tűrték a jóságos kényurakat sem'” – írta Plutarkhosz a Párhuzamos életrajzokban. Majd értően hozzáteszi: „Brutus a zsarnokságot utálta, Cassius pedig a zsarnokot gyűlölte.”

A nemzetközi elemzők a legújabb magyar fejleményeket egy általános európai, sőt világhullám részeként kezelik. Európában újnacionalista, populista, antiliberális és antimodernizációs hullámok csapkodnak – a magyar változások ebbe illeszkednek bele. És mivel e hullám, először a 2004–2005-ös „színes forradalmakkal” és a Kaczynski fivérek lengyel szuverenitási mozgalmával, majd Fico szociálpopulista kísérletével tarajozott végig, többé-kevésbé tudottak és elemzettek az okok, amelyek ilyen neonacionalista és szociálpopulista kormányzati/ellenzéki magatartásokhoz vezetnek.

Kérded, barátom, hová tűnt az a Magyarország, amelyről példát vettetek? Szomorúan jegyzed meg dunaszerdahelyi, kolozsvári, újvidéki magyarként, hogy ’82-ben vagy ’95-ben magyarnak lenni jó volt, ha az ember Pestre, Kecskemétre vagy Etyekre gondolt, ma szégyen. S hallom a sajnálat mázával leöntött káröröm hangsúlyát a szlovák, a román, a szerb, a lengyel vagy a cseh mondatokban: igen, igen, valaha, egykor, de mi maradt mindebből.

Ha egy felzárkózó országban intézményesül a vezér – király, elnök –, a parlament és a bürokrácia közötti konfliktus, mert az elitcsoportok kibékíthetetlen érdekellentétei miatt nem jöhet létre stabilitás, akkor a pretorianizmus rendszere következik – állítja Huntington a Political Order in Changing Society című 1968-as munkájában. A Balkánon, Latin-Amerikában, Afrikában ez a történelem természetes menete. A magyar, a lengyel, a cseh, a horvát fejlődés eltér(t) ettől.

Első kérdés: tartja magát a Bajnai-kormány vonalához? Válasz: nem, olyanok vagyunk, mint a görögök. Következmény: forintválság, tőzsde beomlása, nemzetközi botrány. Három nappal később. Elfogadom a Bajnai-kormány hiányszámát, adósságcsökkentő politikáját. Nem vagyunk görögök. Megnyugvás a piacon.

Az új rendszer előbb hirdette ki a társadalmi szerződés megkötését, mint mielőtt a felek leülhettek volna. A társadalmi és gazdasági szereplők arról értesültek, hogy szándékuk már megvalósult a választásokkal. A társadalmi konzultáción kifejezhetik egyetértésüket. Már sorban várakoznak a törvénytervezetek a benyújtásra. A harmónia és a társadalmi béke megvalósult.

A közvélemény-kutatók adataihoz képest alacsonyabb lesz a választási részvétel, a Fidesz kétharmada korántsem biztos, a szocialisták pedig nem tudják kampánytémává tenni nyolc évi kormányzásuk eredményeit - nyilatkozta a Duna Televízió Heti Hírmondó című műsorának Lengyel László politológus.

Három öreg című igen régi cikkemben írtam, hogy a magyar társadalom hosszú politikai és társadalmi ciklusokhoz szokott az elmúlt százötven évben. I. Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János hozzászoktatták nemcsak a tartós tekintélyelvűséghez, hanem ahhoz a ciklushoz is, ami véres megtorlással, az egész nép bűnösként, rebellisként való megbélyegzésével kezdődik, majd a fenséges megbocsátással, a társadalmi karaktert formáló kisebb-nagyobb kiegyezésekkel, alkukkal, intézményes konszolidációval folytatódik, a gyilkosból jó királlyá válással tetőződik, hogy azután külső behatásra megsemmisüljön és mégis tovább éljen.

Előttünk a jelenet. A győztes bejön a tapsoló és ünneplő hívek között. Kiáll az újságírók elé. A BBC vagy a FT tudósítója kérdi: – Elnök úr, folytatják az előző kormány, az IMF és az EU által elfogadott növekedési pályáját vagy sem? A teremben néma csend. A válasz nemcsak az elkövetkező hetek, de az egész ciklus sorsát eldönti. Magyarország sorsát. Nem lehet nem válaszolni. Nem lehet „igen, de”, „nem, de” választ adni. És az ország szempontjából van, a győztes politikus szempontjából nincs jó válasz.

„A történelem úgy néz ránk, mint a postamester, amint épp kijelenti: »Nincs ló«.” Nyikolaj Gogol: Holt lelkek

„Sztravinszkij jól tette, hogy visszament Nyugatra, nem járt úgy, mint Prokofjev, aki itt maradt csirkének a levesben” – írta Sosztakovics az emlékirataiban. Manapság, amikor politikusok élvezettel lapozgatják a csirkelevesrecepteket, és nézegetik a nyakunkat, érdemes elgondolkodni a sorsokon.

A balti, a magyar, a cseh kormányválságok után, bekövetkezett a román is. A kelet-európai rendszerváltó modell került válságba. Életmód, fogyasztási és megtakarítási szokások, a gazdasági és a politikai szerkezet, a növekedési pálya, a gazdaság külső és belső egyensúlya, a társadalom biztonsága megroppantak.

Ilyenkor, egy kor kihaltán, erők elszivárgásakor, amikor végleg kicsúszik kezünk közül a sorsunk, szokás számot vetni, leltárt készíteni: mi maradt, mit érdemes még magunkkal vinni a ki tudja hovába. Csak a legfontosabb, legszükségesebb kerülhet be: tudja, én magammal vittem a vagonba az érettségi bizonyítványomat, hogy hátha kell a munkahelyhez; az ókortudós a munkaszolgálatra a görög Homéroszát. A leltárba fölvesszük, hogy az eddig rossz irányba vezetők után, most jönnek a roszszabb irányba irányítók, hogy életünk, munkánk kicsúsztak kezünk közül, ellenőrzésünk alól.

Első fejezetecske, melyben a szerző levelet ír moszkvai utazásáról Mária-Klára klarissza apácának Champfromier-ba, akivel már évtizede levelez. Kedves Mária-Klára, megint megjártuk Moszkvát zarándokcsapatunkkal, ahogy Asztrik főapát szokta nevezni. Amikor két éve odahagytuk Oroszországot, Putyin és a birodalmi Moszkva fennen tündökölt. A mából visszatekintve alighanem a csúcson volt az olaj- és a gázárak dagályán úszó, "nyájas" diktatúra. Láttuk megszilárdulását és felemelkedését az ezredforduló óta. A külvilághoz való alkalmazkodás, és a saját úton futó nemzeti birodalmi dinamika orosz dilemmája minden ízében érződött Putyin világában.