Az egészségügy egyik rossz számaként szokás említeni a boncolási diagnóziseltérést. Ez nálunk 22,8 százalékos. Vagyis minden ötödik embert nem az adekvát betegségében kezeltek. Attól tartok, hogy a társadalmi boncolási diagnózis - legalábbis annak a nyilvánosság elé vitt része - ennél is rosszabb.

Az ember mifelénk általában többet ér, mint a sors, mi adatik neki - sokáig így éreztem. Mind gyakrabban az ellenkezője a benyomásom.

Csakhogy merjük-e már azt mondani, hogy velük aztán túljutottunk minden elképzelhető határon? Eddig, és ne tovább? Miért pont eddig? Miért pont ennél ne tovább?

Holnap sztrájkba lép az egész ország, még ha nem is nevezi így. Egyszerűen csak nem dolgozik. Történelmi értelemben ez akkor is egy kemény sztrájk, hiszen a - belátom - nem éppen közvetlen előzmény, a II. Internacionalé (ami tehát nem feltétlenül csak az olasz futballbajnokcsapat kissé elírt neve lehet értelmetlennek tetsző sorszámmal) 1904-es amszterdami kongresszusán kiadott sztrájkfelhívás. E szerint minden ország összes szociáldemokrata pártja és hasonló kötődésű bármilyen szervezete nagy erőkkel demonstráljon május elsején a nyolcórás munkaidő bevezetéséért, a proletariátus osztályszükségleteiért és az egyetemes békéért. Kihirdették, hogy a Föld összes országában kötelező minden munkás-proletár szervezetnek május elsején felfüggesztenie a munkát.

Ma egy éve még nem mondhatta Gyurcsány Ferenc, hogy ami most következik, az több mint kormányváltás, de kevesebb, mint rendszerváltás, pedig ez történt. 2006. április 23-án nyerte meg Gyurcsány a választásokat, ezen a napon derült ki, hogy nem lesz kormányváltás. És mégis: egy év múltán még akkor is minden várható mértéken felüli átalakulásról kellene beszámolni, ha a felszín a fecsegésről Őszöd után nem váltott volna frecsegésre. Így, hogy ez történt, a közpolitika végképp kormányváltáson túli mértékben változott.

Molnár Lajost értettem. Egy betegség miatt több mint tíz éve nem operálhatott, utálta a rendszert, amelyben semmi sincs úgy, ahogy mondják, miközben egyenesen kellene a betegek szemébe nézni. Hát belevágott. Mint előtte oly sok egészségügyi miniszter, megfordult az egyirányú úton, elindult a szakmával szembe, s húzott, amíg bírta. De Horváth Ágnes?

Thürmer Gyula tegnap meghirdetett El a kezekkel Belarusztól! mozgalmához – amelynek értelméről fogalmunk sincs – támasztva vállunkat követelhetnénk most, hogy hagyják már békén Szigeti Pétert, ezzel legalább mondanánk valami érthetőt is.

Thürmer Gyula tegnap meghirdetett El a kezekkel Belarusztól! mozgalmához - amelynek értelméről fogalmunk sincs - támasztva vállunkat követelhetnénk, hogy hagyják békén Szigeti Pétert, ezzel legalább mondanánk valami érthetőt is. Ok lenne rá, még ha nem is ebben a kakukkosra butított formában, de hát fogadjuk el, hogy e szinten kell ma már a politikai nyilvánosságban megszólalni.

Az egyetlen ember Közép-Európában, akinek sikerült a XIX. században: ezzel az indoklással kapta meg egy amerikai egyetem ösztöndíját Király Béla annak idején, hogy a világ nagy politikusairól szóló sorozatban monográfiát írjon Deák Ferencről.

A magyar emberek csaknem kétharmada érzelmes vallomást tett nemrég a GfK kérdezőbiztosainak: nem értik, mi történik a körülöttük lévő világban. Súlyosabb esetben ilyenkor szokás orvoshoz menni. Nálunk azonban fordult a kocka. A törvény szerint már megszüntetett Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben például a kissé sértett orvos nem volt hajlandó új időpontot adni régi páciensének, mondván, nem tudja, hogy meddig lesznek ők még egyáltalán. Pedig tudja, hogy decemberig mindenképpen, de túl szomorú ahhoz, hogy megmondja. A beteg pedig beáll abba a kétharmados sorba, amely nem érti, mi történik körülötte.

Az SZDSZ-ben az a jó, hogy nem akar mindenáron népszerű lenni. Nem is az. Így sikeres – a maga módján. Ezért aztán – Demszky szavaival élve – fölfalja az elnökeit.

Magyarok, világ, szövetség - veretes, szép fogalmak; miként a nép és a szavazás is. Ahogyan azonban Patrubány Miklós nevének ernyője alatt újra és újra csoportosulnak - furcsa kis csapatot alkotnak. Golgotára űzött megváltók.

Magyarok, világ, szövetség – veretes, szép fogalmak; miként a nép és szavazás is. Ahogyan azonban Patrubány Miklós nevének ernyője alatt újra és újra csoportosulnak – furcsa kis csapatot alkotnak. Golgotára űzött megváltók.

A fekete bőrű, baptista Edolphus Towns, New York állam képviselője aggodalmát fejezte ki, amiért Magyarországon jelentősen elszaporodtak a neonáci jelenségek. Levelet írt a magyar nagykövetnek, amit azzal zárt, hogy a múlt századi rémtettek fényében szeretné vele megvitatni, hogyan kezeli a magyar kormány az antiszemitizmus jelenségét. Persze, hogy túlzás...

Nemzeti ünnepeinken, vagy azokat közvetlenül megelőzően egy ideje az a legfontosabb kérdés, hogy a kormány ellen hevülő sokaságnak tulajdonképpen mit is üzent, mondott Orbán Viktor. Például mit kell azon értenünk, hogy a népszavazás az utolsó alkotmányos lehetősége a kormánynak a demokratikus keretek között történő távozásra? Van-e valaki, aki tudja, hogy az utolsó utáni pillanatban mi történik, ha a kormány egy (akárhány kérdéses, de elveszített) népszavazás után mégis a helyén marad?

Az 1848. március 15-én kezdődő forradalomban és az azt követő szabadságharcban több mint százezer ember halt meg. Ennek a számnak kell, hogy legyen nyomása, súlya. Annak is, ami akkor, másfél év alatt született. Utólag értelmetlen az áldozatok és az eredmények arányosítása.