Hét éve kockázott a Halállal. A könnyedség, a laza csukló, a komoly tudóshoz nem illő kópés csalás együttesen mindig legyőzte a Halált. Bár minden éjszaka, amikor a sötétbe nézett, tudta, hogy vesztésre van ítélve. Pénteken ugyanolyan felszabadultan dobott. Oda se nézett. A Halál finoman hosszú ujjai közé vette a kockát, csavarosan megpörgette.

Nincs-e okunk háborúk, holokauszt után mizantrópoknak lenni, és a reménytelenség professzoraitól – Beckett, Bernhard, Cioran, Kertész, Kundera – tanulni? Vagy van-e a világ horizontális terében, két gyűlölködő fél között a zéró összegű játékban kölcsönös odaadásra, egy lehetséges vertikális térre, ahol létezik emelkedés, bizalom és megbékélés? Ferenc pápa erre a fordulópontra állt.

Huszonöt éves eldöntetlen politikai élet-halál harc – állítja a rendszerváltás rendszeréről a jobboldal egyik fő ideológusa. „Már itt a szörnyeteg. Utálod? / Vele vagy ellene!Magányod / barlangját kard kutatja át. / Lemondás? Nincs! Az üldöző / nem mond le rólad! s a jövő / azé lesz, aki bestiább” – írta Szabó Lőrinc a Politikában.

„Elkezdte: – Semmi ok az aggodalomra, sir. Komoly jelentősége nincs az intézkedésnek... – De amint fölnéz, kék szeme találkozik az idegen pillantásával, mely kissé fáradtan és szomorúan, enyhe megvetéssel szegeződött az ajkaira. Ettől elpirult az angol. – Ez a hivatalos magyarázat – folytatta csendben s kissé fölindultan –, amihez itt jónak látják ragaszkodni. Én megmondom önnek, hogy mi rejlik még mögötte. – Azután egyenes és tempós nyelvén megmondta az igazságot.” (Thomas Mann: Halál Velencében)

Csak olyan gazdaságpolitikával van esélyünk, amelynek meggyőződése, hogy Magyarország egyetlen útja Európa, ha gazdasága mélyen beágyazódik a világgazdaság, mindenekelőtt az Európai Unió és a szomszédok világába.

Ahol gyalázat van, ott gyalázat van. Egy példaértékű, hiteles életet, Hagelmayer István pénzügyi közgazdász, egyetemi tanár, kutatóintézeti igazgató, az Állami Számvevőszék elnöke életét halálában meggyalázták.

„nincsen idő – minden ráér / ami van itt – a királyé! / csak az az egy bökkenő / hogy a király az idő!” – énekli Szilágyi Ákos A kiskakas félkrajcárját.

„A szabadság olyan, mint a pestis. Amíg tengerbe nem dobták az utolsó pestisest, semmire se mentek.” - Stendhal: Napló, 1817. június 1.

Suttogó remény. Sikoltozó reménytelenség. Minden lehetséges. Semmi se lehetséges. Nincs miért izgulni. Minden okunk megvan a félelemre. Az idő nekünk dolgozik. Az idő elúszott, itthagyott minket. Már csak egy nekirugaszkodás. Nincs tovább. Mindenkinek igaza van. Senkinek sincs igaza. Megjött az ősz.