Azt kapod jutalmul, amit mások büntetésként
Erőszakos volt. Arrogáns. Parancsoló. Bárkit kirúgott. Nem tért el a vonaltól. Pedig a hungarocentrikus nézet és főleg tevékenység nem volt a kenyere. A határon túli magyarok érzelemmentes karámba kényszerítése még kevésbé. A főnök először személyiségének autonómiáját és szuverenitását semmisítette meg: nálunk, köztünk, senkinek se lehet autonómiája és szuverenitása!
– Add át a kapcsolataidat! – Nem akarom. – Ide a telefonkönyveddel! Nincs önálló hálószövés! Csak rajtam, rajtunk keresztül lehet kapcsolat. Nyers, egyértelmű, öt perc alatt megkötött alkuk vannak: ha én eltakarítom Tőkést és pártját, ti rám szavaztok a magyar választásokon! Ha felszámolom az összes pártot és mozgalmat a Vajdaságban rajtatok, a VMSZ-en kívül, ti lojálisak lesztek hozzám! Köszönöm, ennyi! Ehhez nem kell se történeti, se szociológiai, se néprajzi vagy diplomáciai tudás, csak neomachiavelliánus hatalmi logika. És te sem kellesz, barátom! Mehetsz! És szolgálhatsz tovább,megalázva, politikai halottként.
Azt kapod jutalmul, amit mások büntetésként. Nem vagy senki a pártban. Nem vagy senki a kormányban. Nem vagy senki. Nem érdemes felhívni téged. Nem kell udvarolni neked a repülőgépen. Csak a tájékozatlanok kérnek tőled valamit – nem tudod elintézni. Nem vagy többé személyiség. Csak személy. Lesz szép szobád. Titkárnőd. Üresedő naptárad. Depressziód. Elvesztett barátok. Kínzó kérdés: miért éltem? Elvesztett világok. Leszel az élő múlt. Nem leszel. Jobban járt a politikai halállal? Meglehet.
Vesztett ügy, elveszett személyiség
Volt Ügye. Hite. Tudása. Hitele. Az első zöldpolitikusok egyike volt. Reménykedett és ezért dolgozott a pártban és a pártért. Az első években, tán évtizedben, az Ügyért. Sokszor naivan. Politikusként ügyetlenül és ezért vonzón. Rokonszenves, barátságos fiú volt. Őszinte. Nem tudta, hogy nem szabad ellentmondani. Vitatkozott. Hibázott. – Nálunk egyszer lehet hibázni! – hangzott a fensőbbséges ítélet. Megértette, hogy nem szabad a partvonalra kerülni, mert az élete megy rá. Élni kell. Az Ügy már csak ügy volt, az élni kell lett a nagybetűs Élni Kell. Sőt: Jól Élni. Egyikévé vált a leggazdagabb képviselőknek.
Nem a hatalomba őrült bele. A félelembe. Még egyszer nem hibázhat. Természetesen az egyik hibát követte el amásik után. No nem azokat, amelyek engem, minket jobb érzésű embereket töltenek el viszolygással, mert azokért dicséret járt, hanem az erő(szak), a rendfenntartás hibáit. – Tartsd rendben a rád bízott területet! – Próbálom.
– Nem próbálni kell, csinálni! Nem akarok onnan egy pisszenést se hallani! Kisebb pénzből, nagyobb állami erővel! – Ennyiből nem lehet. – Még egy szó, és húsz százalékkal kevesebbet kaptok! – De a környezetvé... – Harminc százalék! Tőlem egyszer lehet segítséget kérni, de többször nem!
Karrierista gyilkosnak, gyilkos karrieristának születni kell
Az erő(szak) nem hisztérikus sikoltozás. A rendteremtés nem ordítás a beosztottakkal, hanem hideg kivégzés, mindenkit eltöltő rettegtetés. Lehetsz halk és mosolygós. Udvarias.Mégis el kell érned, hogy a tőled húsz szobára vagy száz kilométerre lévők is összeszarják magukat, amikor rád gondolnak. A titkárnők összeszorult gyomorral jöjjenek be. A sofőr egy vakkantásodra elvigyen a világ végére. A tizedrangú beosztottad, nevedben és képedben olyan fenyegetően közölje az érintettekkel, hogy ide tegyék le a mobiltelefonjukat, a kulcsaikat, és már ne is menjenek vissza az irodájukba, hogy tudják, nem tréfálsz.
Egy szavadba kerül, és bárkinek, sőt bárki fiának, lányának, testvérének a nyakára küldöd a mozaikszavakat: megy rájuk a NAV, a Kehi, az ÁSZ, a BRFK, az ügyészség. Csakhogy saját rettegése és valami titkos, puha belső humánus mag nem tette igazi hatalomgépezetté. Lelkiismerete van. Szégyenérzete. Emlékezetfoszlányai egy régi, hatalom nélküli világról. És persze tudatlan is: egy igazi inkvizítor 142 kínzási és kivégzési módszert ismer, emberünknek alig 11 jut eszébe, és legfeljebb ötöt tud kivitelezni. Nem tehetséges kezdő, hanem tehetségtelen végzős.
Karrierista gyilkosnak, gyilkos karrieristának születni kell. Korábbi énjének szelleme minden éjjel visszajárt. Gyakran gondolhatta: mennyivel könnyebb Lázárnak és Rogánnak, Szijjártónak és Rétvárinak! Ők a főnöknek, a főnökért, a főnöktől születtek. A főnök valamennyi csavarjukat meghúzatta. Adatbázisaikat, programjaikat ellenőrizte. Szívesen tesz fel rájuk újabb és újabb játékprogramokat. Billentyűiken könnyen fut a keze. Soha nem volt Ügyük. Nem volt korábbi énjük. Nem volt énjük. A főnök az egyetlen nem-gép. Bár ez se biztos.
Vajon nem főnöki tréfa-e a mondás: – Énjeim között akad néhány olyan is, akivel meglehetősen régóta nem találkoztam. Szeretett volna kezet fogni olyanokkal, akiket húsz éve ismert. Meg akart ölelni olyanokat, akikkel manapság nem szabad, nem tanácsos találkozni. Korábbi önmagát. Már kirúgták, amikor végre egyszer, utoljára, a szíve szerint szavazott. Ember szeretett volna lenni. „Ha merő kín az élet, felpillanthat-e / Az ember és mondhatja-e: én / Is ilyen akarok lenni? Igen.” Felpillanthat-e még saját magából? Ne sajnáld! Sajnálom.
A tisztviselő halála
Végigcsinálták a négy évet. Tisztviselték a közt. Reszketve várták, mikor mennek ők is, akár barátaik és ellenfeleik a szomszéd szobákból.Maradtak. A politikai hűség fölötte áll mindennek. Tudomásul vették. Egy létezően nem létező Igazságügyben eltűrték a jogállam felszántását. Egy nem létező Pénzügyminisztériumban belementek az „unortodox politikába”. Egy jobb sorsra érdemes Külügyminisztériumban szemérmesen takargatták az ördög farkát, és durván kioktatták azokat, akik megkérdezték, miért teszik.
Belátták, hogy se előkészítésre, se számításokra, se hatástanulmányokra nem tartanak főnökeik igényt. Hogy nem kell egyeztetni. Hogy semmilyen törvényt, előírást, szabályt nem kell betartani és betartatni, kivéve a személyes parancsot. Az európaiakat nem kell, nem szabad komolyan venni – csak azért vannak, hogy akadályozzanak. Az igazgatási tapasztalat káros és gyanús. A tudás veszélyes. Csak a legszükségesebbről szabad tudni, és azt is azonnal elfelejteni, mihelyt a politika az ellenkezőjébe fordul. Fogalmam sincs, hogy mivel jár, ha egy Apparátus emlékezete nem őrzi, hogyan kell kiszámolni a legfontosabb adatokat, hogyan kell döntést előkészíteni.
Én egy olyan Apparátusba érkeztem a hetvenes évek közepén, amelyik éppen kezdte újra megtanulni, mi miért, hogyan és meddig működik, és a rendszerváltás idejére éppen megtanulta nemcsak a rendszer, de a rendszer megváltoztatásának is a mikéntjét. Az elmúlt másfél évtizedben, kormányról kormányra roncsolták, butították le az Apparátus tudását, emlékezetét. Mára nem ellenséges vagy jó szándékú, hanem amnéziás, Alzheimer-kóros. Alkalmatlan.
Megérte hülyeségeket ismételgetni vagy kussolni?
„Megyek megvédeni a megvédhetetlent, megmagyarázni a megmagyarázhatatlant” – államtitkári szarkazmus. – A politika az ellenkezőjét teszi, de én nem mondhatok mást, mint... – Na mit? – Nem az én feladatom, hogy őket megítéljem! – főosztályvezetői önirónia. Ültek magukba zárva. A szakmai kapcsolattartás tilos. Idegenekkel történő egyeztetés tilos. Önálló gondolkodás tilos. Sajnálták magukat. Sajnáltatták magukat. – Könnyű neked! Te azt mondhatsz, amit akarsz. De én?! Most kihajítják őket. Lázár megtisztítja a központi apparátust – utolsó kutyamosóig mehetnek. Szijjártó a külügyet.
A második ciklus megint új emberekkel indul. Már régen nemcsak a „nyolcesztendő” tisztségviselőit, túlélőit távolítják el, hanem a sajátjaikat is. Együtt mehetnek le a lépcsőn azok, akik még látták a Horn- és az első Orbán-kormányt, azokkal, akik a második Orbán-kormánnyal jöttek. Kérdik tőlem: mi a pretoriánus rendszer, amelyet előszeretettel alkalmazok az Orbán-rezsimre? A pretoriánus rendszerben, klasszikusan ilyenek volt a latin-amerikai és az orosz, ukrán és balkáni politikai rendszerek, a hárompólusú – parlament/duma, király/elnök/vezér, bürokrácia – hatalom két- vagy egypólusúvá válik.
Vagy az oligarchikus parlament/duma fog össze a bürokráciával a király/cár/elnök ellen, vagy a király/cár/elnök a bürokráciával az oligarchákkal szemben. Nálunk a vezér a parlamenten és ügyvédi irodákon keresztül egy pólusból kormányoz, a bürokrácia teljes negligálásával. A kormány és a köztisztviselő fölösleges látszat. Lecserélhető tömegtermék. Legó darabok, amelyeket a politikai játékban nem vagy utoljára raknak össze, és a sarokba állítanak.
Érdemes volt gerincet hajlítani? Megérte hülyeségeket ismételgetni vagy kussolni? Négy nyomorult évvel évtizedek munkáját lerontani? – Mit tehettem volna? – Én még ismertem a bürokrácia, az Apparátusok ellenállóit a nyolcvanas években. – Nem vagyok hős! – De legalább jelzést küldtél volna a külvilágnak, hogy másként gondolod. – Nem tehettem, azonnal kirúgtak volna! – És most mi lesz veled? – És most mi lesz velem? Nem tudom.
