Ma már elég világosan látszanak a gazdasági kibontakozás körvonalai, bár a jövő nem lebecsülhető kockázatokkal terhes. A válságra adott pragmatikus válasz, a keynesi és monetarista keveréket bátran felhasználó heterodox politika, elsősorban a pénz-, tőke- és bankpiacok működésébe számos ponton ésszerűen és szükségszerűen beavatkozó állam érzékelhetően eredményes. Ez a még törékeny eredmény sem jöhetett volna létre a világgazdaság legfontosabb szereplőinek – kormányok és nemzetközi intézmények – súrlódásmentesnek aligha nevezhető, de mégis összehangolt együttes cselekvése nélkül.
A válságkezelésben a gyakorlat és az elmélet terén is a legmesszebb az angolszász országok jutottak – elsősorban az USA. Amerika bátor, rövid és középtávú fiskális lazítással, a hosszabb – öt-hat éven túli – költségvetési fenntarthatóságra koncentrálva, strukturális reformokat is véghezvitt. Ezzel és a monetáris politikában korábban szinte tabunak számító folyamatos és példátlan lazítással megteremtette a lehetőségét világgazdasági szinten az USA külső, háztartási, magángazdasági és pénzügyi rendszere összehangolt, fokozatos és ezért sikeres alkalmazkodásának. Bár a konzervatív és liberális ortodox közgazdászok jósolták, az infláció felgyorsulásának réme nem került elő. Az Egyesült Államok komoly versenyelőnyt remélhet a palagáz kitermelésétől, amely nemcsak önellátóvá teszi a hazai piacon, de exportképességét is folyamatosan javítja. Az informatikai és energetikai, továbbá a pénzügyi szolgáltatói versenyelőny Amerika fölényét jelenti európai és ázsiai versenytársaival szemben.
Az euróövezeti országok ha lassan, vitákkal és vonakodva is, de a válság nyomására többé-kevésbé követni kezdték az angolszász mintát. A Draghi-féle ECB 2011–12 után új monetáris politikai eszköztárat kezdett alkalmazni, ami fordulatot hozott a válságkezelésben. A fiskális koordináció terén Európa még mindig ortodox, és sokszor az események után kullog. De azért – különösen, ahol rugalmasabbak, így például Írországban – már látszanak a kedvező változás első jelei. Északnyugat-Európában, a Brit-szigetektől Skandinávián és Németországon át Ausztriáig megalapozott a gazdasági növekedés. Az e térségben végbemenő energetikai és újító szolgáltatói, munkaerő-piaci „összenyitások” igazi perspektívát nyújtanak.
|
Lengyel László
Móricz Simon |
Ha Európának sikerülne bank- és pénzügyi rendszerét konszolidálnia, ellépnie a bankunió és a fiskális integráció irányába, továbbá Északnyugat-Európa piacainak, fogyasztásának megnyílásával integrálnia Dél- és Kelet-Európát, akkor a közösség élet- és jövőképesen kerülne ki a válságból. Összességében, a fejlett világ, a fejlett demokráciák és jóléti piacgazdaságok növekedése megindult: Amerika növekedése már két-három éve 2,5-3% körüli, míg Európa mostanában kezd elindulni az évi 1,5-2% növekedés felé. Már a dél-európai válsággal sújtott Spanyolország, Portugália, sőt talán Görögország is – úgy tűnik – elérte vagy/és túljutott a mélyponton, noha még nagyon keserves az útjuk a konszolidáció eléréséig. Ez igaz mindenekelőtt a szörnyű munkanélküliségre, de a felhalmozott adósságra is.
Rend a káoszban, káosz a rendben
A nyugati demokráciák megerősödése vagy szétesése következik? A gazdaságok válsága a diktatúráknak kedvez, vagy elbírnak a demokráciák a válságokkal? Leépülnek a demokratikus intézmények a világban Amerikától Európáig, Ázsiától Latin-Amerikáig, vagy ellenkezőleg, kiépülnek? A magyar demokrácia korlátozása és az antidemokratikus, jogon kívüli rendszerek felépülése a jövő útja az Európai Unióban, Kelet-Európában, vagy ellenkezőleg, Magyarország a kivétel?
2001. szeptember 11-e hatására a nyugati demokráciákban általánossá vált az a felfogás, hogy a világ a káosz felé tart, és a demokráciák feladata, hogy e káoszban, a rendkívüli helyzetben rendet teremtsenek. A demokrácia érdekében maga a demokrácia is korlátozható. A demokrácia kiterjesztése, a szociális intervenció a káoszban a demokratikus nagyhatalmak kötelessége. Valamennyi konfliktusban rendet kell teremtenünk, és a káosz erőinek behatolását saját társadalmaink emberi jogainak korlátozása árán is meg kell akadályoznunk. A 2008-as válság megrendítő csapást mért a demokratikus világra. A liberális demokráciák korábban már meggyengült intézményei és politikusai a gazdasági kényszerek és a választói dühök, sérelmek, vágyak nyomása közé kerültek. Mind a hagyományos pártok politikái, mind a vezér-, konfliktus- és médiaelvű Bushtól Blairig, Sarkozytől Berlusconiig kialakított politikusi szerepek használhatatlanoknak bizonyultak a válsággal szemben.
A demokráciák rendkívüli állapotának felfogásával szemben fokozatosan kialakult a káosz elvetésének teóriája, amely realista módon a világ konfliktusainak többségét történeti hagyományokra és érdekekre vezeti vissza, és nem ruházza a demokratikus világra valamennyi konfliktus megoldását, a demokrácia terjesztését. Megkísérli békés, egyezkedéses, intézményi alapon kezelni a gazdasági válságot, amelyet éppen az előző korszak háborús pazarlásának is tulajdonít. Már felejtjük, hogy a 2008-as amerikai válságkezelés a kiélezett elnökválasztási harc csúcspontján, a két elnökjelölt megállapodásával kezdődött.
Ciklusa elején Obama kétpárti együttműködéssel kísérletezett, majd azóta is demokratikus alkut folytat kérlelhetetlen kongresszusi ellenfeleivel. Az amerikai demokrácia erejét mutatja, hogy a válságkezelés idején képes volt nemcsak fenntartani a demokratikus és jogállami kereteket, hanem ki is terjeszteni azokat. Ugyanakkor gyengeségét, hogy megtartotta a korábbiakban kialakított, az emberi jogokat sértő, „nagy testvéri” intézményes rendszereket. De a válságból Amerika alkotmányos demokráciaként és nem diktatúraként emelkedik ki.
A demokrácia lassúságát, és a lemondást a „demokrácia világméretű terjesztéséről” az afgán és az iraki fiaskók után, nem Amerika hátrányára, hanem előnyére írjuk. Nincs kezelhetetlen káosz a világban, és különösen nem a demokratikus világban. A nem demokratikus világban rendszerszerű a konfliktus – a szíriai polgárháború nem a világméretű káosz, hanem az 1948 óta ismétlődő háborúk része, az ukrán összeütközés évtizedes konfliktusok eredménye stb. Ezeket a demokratikus világ mérsékelheti vagy elszigetelheti, de meg nem oldhatja. A politikai, gazdasági és jogi nyomás vált a demokráciák fő eszközévé a diktatúrákkal szemben – elválik, hogy sikeres-e.
Európa nemzetállami demokráciái és az európai demokratikus integráció súlyos belső feszültségekkel terhesek. 2008 és 2012 között komolyan tartani kellett attól, hogy az euróövezet széthullik, és ezzel az Európai Unió egésze megkérdőjeleződik, hogy a déli és a kelet-európai országokban politikai káosz következik, végül az északnyugati fejlett régión úrrá lesz az idegenellenes, nemzeti düh. Szélsőséges pártok és mozgalmak nyertek teret. Európa technokratikus vezetése és az egyes országok szakértő kormányokkal történő válságkezelése nem, vagy csak átmenetileg vált be. Ám 2013–2014-ben a kontinensen végighúzódó elnök- és parlamenti választások eredményeként stabil és legitim többségű, többnyire nagykoalíciós kormányzatok jöttek létre Németországtól Hollandiáig, Ausztriától Franciaországig, Itáliától Görögországig.
Európában sehol se kerültek a kormányzás közelébe szélsőséges pártok, és már látszik, hogy az Európa Parlament választásán a három nagy pártcsalád, a szocialista, a konzervatív és a liberális szerzi együttesen a legtöbb szavazatot. Annak van nagyobb esélye, hogy a szélsőjobboldal nem tör át. A súlyos társadalmi válságban lévő – magas munkanélküliséggel, szociális egyenlőtlenséggel, elszegényedéssel küszködő – országokban se fordulnak diktatórikus megoldások felé. Ha az 1929–33-as válságnak egyenes következménye volt a jobb- és baloldali diktatúrák születése Európában, most ez csak kivétel. A demokráciát és jogállamot korlátozó magyar út nem példa Európa számára.
Törékeny kelet
A feltörekvő országok nagy része lényegesen kisebb áldozatokra kényszerült a válság első éveiben. A növekedés ugyan átmenetileg lassult, de a fejlett világból szemlélve irigylésreméltó volt. Ebből nem kevesen arra következtettek, hogy a féldemokráciák, a jóléti elemeket alig-alig alkalmazó, és sokszor demokráciadeficites országok átveszik a világgazdasági lokomotív szerepét. Fontos és jelentőségét tekintve hosszú távon is meghatározó, kiegyensúlyozó szerepük van ezeknek az országoknak a világgazdaságban. A Nyugat kibontakozó stabilizálódásának fényében, és a feltörekvő országok belső, szerkezeti problémáinak, az új növekedési modell keresésének tükrében azonban aligha állítható, hogy a közeli jövőben átvennék a fejlett országok szerepét, vagy hamarosan megelőznék őket.
A vezető feltörekvő BRICS-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika) a válság előtti évi átlagos növekedése 8%-ról napjainkra 4%-ra mérséklődött. A kínai, még mindig imponáló, de 10,5%-ról 7%-ra lassuló növekedés, és a mögötte meghúzódó egyensúlytalanság, mindenekelőtt a pénzügyi szektorban, illetve az állami vállalatok és tartományok eladósodásában, törékennyé teszi a kínai gazdaságot. Ma már Kína stabilitását nemcsak tartalékai, hanem az Egyesült Államokkal összehangolt G2-együttműködés is biztosítja. A feltörekvő piaci gazdaságok megrendülése mögött növekvő fizetésimérleg-hiányok, vagy/és a végtelenül laza amerikai monetáris politika kezdődő szigorítása következtében kialakuló feszültségek állnak, Brazília, Törökország, Indonézia, Dél-Afrika esetében például a kínai felvevő piac csökkenése.
A palagáz megjelenésével leértékelődő, zsarolási potenciáljukat jelentősen veszítő Oroszország, Venezuela, és a Közel-Kelet számos olajtermelője komoly növekedési stratégiai problémákkal néz szembe. Valutáik piaci viharba kerültek. Nem igazolódott, hogy a diktatúrák és féldiktatúrák jobban kezelik a válságot, mint a demokráciák. Az emelkedő piaci országok gazdasági megtorpanásában a gazdasági okok mellett legalább akkora szerepe van a demokrácia és a jogállamiság hiányának. Az ellenőrizetlen, ellensúlyok nélküli hatalmak a növekedés, a polgárosodás és középosztályosodás egy szakaszán beleütköznek a társadalmi és gazdasági szereplők autonómiatörekvéseibe. A modernizációs kisebbségek Ukrajnától Oroszországig, Törökországtól Venezueláig jogokat, szabadabb világot, színesebb életformát követelnek.
Ha a világgazdasági erőviszonyok módosultak is a válság alatt a feltörekvő országok javára, mégis fennmarad a fejlett országok korábbi innovációs, termelékenységi és infrastrukturális versenyelőnye. Fennmaradt az életforma, a civilizációs keret, a szabadságjogok utolérhetetlen előnye: az a puha hatalom, amely egészség, oktatás, szociális háló, kultúra révén irigylésre méltóvá teszi Amerikát és Európát.
Peremen: a magyar gazdaság kiszorulása
A magyar gazdaság 2001-ig középre és fölfelé tartott. Vezető reformországként élen járt az európai beilleszkedésben. Az 1995–1996 után kibontakozó fenntartható, regionálisan is a leggyorsabbak közé tartozó, export, beruházás és külföldi tőke támogatta növekedési modellt 2001-től felváltotta az első Orbán-kormány kezdeményezte, költségvetési kiadásokon és a fogyasztás fenntarthatatlan növekedésén alapuló, nacionalista-populista modell. Ezt követte a „jóléti rendszerváltás” szociálispopulista modellje. A Medgyessy-, majd az első Gyurcsány-kormány gazdaságpolitikái hiteltelenek és fenntarthatatlanok voltak: az első betartotta betarthatatlan ígéreteit, és abba, a második nem, és abba bukott bele. Ha 1996 és 2001 között a magángazdaság növekedése kezdte meghatározni a polgárosodó életpályákat, ez után a politikai akarat járadékaitól függő állami polgárosítás vált uralkodóvá.
A 2006 utáni költségvetési kiigazítás az összehangolatlan ortodox és hibás monetáris politikával keverve tovább gyengítette a magyar gazdaság ellenálló, sokktűrő képességét. Az infláció voluntarista lassítását a monetáris kondíciók szigorításával, egyoldalú kamatemelésekkel és az árfolyamnak a versenyképességét egyáltalán nem tükröző felértékelésével a jegybank, szándékai ellenére, fűtötte a belföldi keresletet és így az inflációt is. A költségvetés még mindig jelentős hiánya egyfelől, a hibás monetáris politika másfelől, párosulva a jegybank, a bankfelügyelet szabályozási gyengeségével, a kereskedelmi bankok üzletpolitikai hibáival, a hitelek – elsősorban a devizahitelek – fenntarthatatlan gyors növekedését eredményezte.
Mindez az ország ugrásszerű külföldi bruttó – és valamivel kevésbé a nettó – eladósodásához vezetett. Ezért, illetve a hibásan, szándékosan alacsonyan tartott devizatartalék-szint és a 2006 előtti évek felelőtlen költségvetési politikája miatt a gazdaságpolitika nem tudta mérsékelni a világgazdasági válság szörnyű hatásait. A 2008. őszi bizalmi válság megmutatta a gazdaság törékenységét. A kormányzat gazdaságpolitikai hiteltelensége 2006-tól párosult az ellenzék és a kormánypártok hideg polgárháborújával, az utca bevetésével, a magyar politika nyers brutalizálódásával és felelőtlenségével. A választók becsapása, megvásárlása, megfenyegetése mindennapos gyakorlattá vált.
A 2008-as válságot képtelen volt kormány és ellenzék együtt kezelni. Végig koordinálatlan maradt a fiskális és monetáris politika. A mennyiségileg elégséges fiskális kiigazítás után sem tett igazán kísérletet a monetáris politika arra, hogy az IMF és az EU hiteleinek támogatásával megemelkedett devizatartalékok birtokában tompítani próbálja a válság mélységét. Erre akkor sem került sor, amikor a válság hatására fájdalmasan visszaeső beruházás és fogyasztás nyomán látványosan javult a külső egyensúly. 2013-ig ellenállt minden olyan javaslatnak, amely ha meg nem fordíthatta is, de mérsékelhette volna a hitelek, elsősorban a beruházási hitelek visszaesését. A 2009–10-es Bajnai-kormányzás átmenetileg stabilizálta a magyar gazdaságot, de a 2010-től követett unortodox gazdaságpolitika és a jogállami rendszer korlátozása továbblökte a leszakadás, a peremre szorulás pályáján.
Szemben az árral
Az elmúlt négy év alatt kiépült egy új politikai, társadalmi és gazdasági rendszer. Akár a cezarizmus-bonapartizmus, Führerdemokratie, akár a maffiaállam, magyar polip vagy a klientelista állam, netán a pretoriánus állam fogalmaival írjuk le ezt a rendszert, bizonyosak lehetünk benne, hogy az európai liberális demokratikus, jogállami, ellensúlyokkal ellenőrzött, tulajdont és személyi autonómiát tisztelő, ennek megfelelően felelős és hiteles vezetésű rendszerrel a magyar szemben áll. Orbán Viktor először a pártján belül épített le minden ellensúlyt, majd a többpártrendszert változtatta kváziegypártrendszerré a parlamenti ellenzék teljes kizárásával a döntések ellenőrzéséből. Ezt követte az alkotmányos intézmények és ezzel párhuzamosan a bürokratikus szakértelem ellenőrző, ellensúlyi szerepének csökkentése vagy megszüntetése.
A jogi felhatalmazás nélküli megbízottakon és a parlamenti képviselők törvénytervezetein keresztüli vezérelvű kormányzás egyetlen szerződést, megállapodást sem tart magára nézve kötelezőnek, aláássa a tulajdon és a jövedelem biztonságát. Helyreállt az úrszolga, patrónus-kliens, egyenlők-egyenlőbbek Horthy- és Kádár-korszakból ismert viszonyrendszere. Ez a politikai rendszer könyörtelen, szociáldarwinista elven alapuló társadalompolitikát folytat: a felső, „erős” 15-20 százaléknak jár jövedelem, vagyon, privilégium, minőségi oktatás, egészségügy, a többi, alsó, „gyenge” maga tehet róla, hogy nem jutott a felső 15-20 százalékba. A bárány és a kecske arra született, hogy megegye a tigris és a hiéna.
A magyar miniszterelnök határozott nézete, hogy a Nyugatnak bealkonyult, Európa képtelen kezelni saját válságát. Felfogása szerint a válságban legjobb kormányozni, a szükségállapot teremt igazi manőverezési lehetőséget. A káosz feltételei között kizárólag konfliktusos politikával lehet eredményt elérni – a tárgyalás a gyengeség jele. E politikai elképzelés hatására Magyarország mintha határozottan irányt váltott volna a Nyugat és Európa felől Kelet és az Euró pán kívüli világ felé. A rendszer anyagi forrása egyrészt a pénzügyi, kereskedelmi, energia- és telefóniaszolgáltatók jövedelmeinek és vagyonának kisajátítása, a magán-nyugdíjpénztári vagyon elkobzása, másrészt a reálbérek és jövedelmek befagyasztása, harmadrészt a szociális, egészségügyi, oktatási és kulturális rendszerek lepusztítása. Felélte a beruházás, a hitelezés, fogyasztás tartalékait – felélte a gazdasági növekedés forrásait. A kérdés az, hogy felélte-e a társadalmi tűrőképesség tartalékait is, vagy sem?
Az úgynevezett fundamentumok egy része, így a fizetési mérleg egyensúlya 2009 óta erőteljesen javul. A költségvetés egyenlege 2007 óta, ha nem vesszük figyelembe a 2011-es évet, amikor 6 százalék volt a deficit, és a magán-nyugdíjpénztári befizetések hatását, nagyjából évi 4 százalékon stagnál. Ennek ellenére a bel- és külföldi beruházási és a fogyasztói bizalom nem állt helyre. Ezért az elmúlt három év növekedési, foglalkoztatási szintje – elsősorban a magánszektoré –, nemcsak a vágyainktól vagy a kormány 2010–11-es céljaitól (ami minimum évi 3 százalék növekedést irányzott elő), de a V4-ek többi tagjáétól is elmaradt.
Az adóreform – az egykulcsos adó, a családi jövedelemadó és a társasági adó csökkentése, a szektoradók kiterjesztése és felemelése, az áfa, a társadalombiztosítási járulék emelése, a tranzakciós adó vagy a vezetékes adó – hibás keveréke, vagyis az adók egy részének mérséklése, amit újak bevezetésével vagy meglévők felemelésével kompenzált, gazdaságilag stagnálást, társadalmilag súlyos egyenlőtlenséget, összességében fenntarthatatlan pályát eredményezett.
Az unortodox politika másik ártalmas, fertőző mixtúrája a szolgáltatók, mindenekelőtt a nemzetközi szolgáltatók elleni különadós háború, vegyítve az árellenőrzés, a rezsiharc és az államosítások elemeivel, ami szükségképpen csökkentette a beruházást és a foglalkoztatást. A gazdaságpolitika kiszámíthatatlansága, a kormányzati szavahihetőség és a jogállami keretek erodálódása elbizonytalanította a befektetőket. Gazdaságunk 2011 és 2013 között lényegében stagnált (kiváltképp, ha kiszűrjük a mezőgazdaságnak az időjárástól függő hatását).
Az évi átlagos növekedés nem haladta meg a fél százalékot. Ennél Lengyelország, Szlovákia, Románia – nem is beszélve a balti államokról – lényegesen jobban teljesített. Csehország hozzánk hasonlóan, és csak Horvátország, valamint a válságban lévő Szlovénia teljesítettek nálunk rosszabbul. Így nem csoda, hogy a foglalkoztatásban a magánszektor nem tudott eredményt felmutatni, a növekedés elsősorban a közmunka bővüléséből, illetve a külföldön munkát vállalók számának növekedéséből jön össze. Ezzel együtt még az átlagos reálbér és a fogyasztás is elmarad a 2010-es értéktől.
Középtávú kilátásaink se igazán fényesek. Az elmúlt évek 16-17 százalékra lecsökkent, az amortizációt éppen csak meghaladó beruházási rátája az elemzők többsége szerint egy százalék körülire mérsékelte a magyar gazdaság növekedési potenciálját. De az államháztartás egyensúlya sem javult. Ellenkezőleg, az állam teljes eladósodottsága számottevően, kb. 15 százalékkal emelkedett a GDP arányában. A kimutatott nettó államadósság – ami a lényeg, és amit nehéz kozmetikázni – a KSH szerint is nőtt, kb. 60-ról 63 százalékra. Ennél fájdalmasabb, hogy a kötelezőmagánpénztári nyugdíjalapokban felhalmozott megtakarítás jó része nem fordítódott a bruttó államadósság csökkentésére.
Így az állam teljes – a nyugdíjakat is magában foglaló – adóssága jócskán, a GDP 15 százalékával, megugrott. Így hiába alakult kedvezően a külső egyensúly és csökkent 120-ról kb. 90 százalékra az ország külső adóssága (ami alapvetően az elégtelen beruházás és kisebb mértékben az alacsony fogyasztás következménye.) A mérlegalkalmazkodásban az állam nem tudott eredményt felmutatni, sőt, helyzete romlott. A pénzügyi szektor évek óta veszteséges. A háztartások pozíciója sem tudott javulni, részben az átlagban stagnáló, de a 2/3 számára csökkenő reáljövedelmek, részben a forint durva leértékelődése miatt.
|
Surányi György
Kurucz Árpád |
Ahogy 2008 őszén, 2014 tavaszán is Magyarország olyan országcsoportba került, amelynek gazdaságát a piacok törékenynek vélik, fiskális és monetáris politikáját gyanakodva szemlélik. Ahogy akkor, most sincsenek az országnak a piacok szempontjából kellően hiteles vezetői. Ezért a forint kényszerűen együtt mozog a feltörekvő és sérülékeny országok – Ukrajna, Oroszország, Törökország, Dél-Afrika stb. – valutáival. A forint iránti keresletgyengülés folytatódni fog az amerikai monetáris politika és az egyes országok gazdasági, politikai válságainak hatására. Ebből a negatív körből, leértékelődő országcsoportból csak teljesen más, hiteles gazdaságpolitikusok biztosította hiteles politikával lehet kitörni. Kérdés az, hogy a magyar politikai helyzet bizonytalansága, a gazdaságpolitika kérdőjelei a választások előtt, alatt és után milyen hatással lesznek a forintra, képes lesz-e külső segítség nélkül stabilizálni egy új kormány az ország helyzetét?
Növekedési csapda
Az a teória, hogy a gyenge forinttal növekedés és többletexport biztosítható, éppúgy téves, mint az a hit, hogy az erős forint nem hat a növekedésre és a külkereskedelemre. Ha tragikus tévedés volt a 2008. nyári 230 Ft/ euró, ugyanígy elfogadhatatlan véglet a 310 Ft/ euró. A forint leértékelődése egyszerre roncsolja a devizahiteles családok jövedelmi helyzetét és az állam pénzügyi pozícióját (az államadósság 40-42 százaléka devizában van), gyengíti és fékezi a hitelezést. Az MNB legalábbis elérte kamatcsökkentési lehetőségei határát. A kamatcsökkentés sokáig indokolt sorozata alatt nem vették figyelembe, hogy a belföldi infláció valószínűleg nem fenntartható folyamat eredményeként, hanem állami kényszereszközökkel alakult kedvezően.
A rezsicsökkentéssel kikényszerített, zéró körüli infláció meglepetésdezinflációs, deflációs veszélyt és növekedési csapdát jelent, ugyanakkor 3,4 százalékos maginflációt takar. Ez a meglepetésdezinfláció tovább súlyosbítja az államháztartás eladósodottságát (az államadósság reálkamata súlyosan és váratlanul megemelkedett, és fenntarthatatlanul nőtt a nyugdíjak reálértéke), mérhetetlenül nehezíti a devizaadósok helyzetét, rontja a bankok hitelezőképességét, megnöveli az üzleti szektor hitelterheit, végső soron gyengíti a hazai és külföldi befektetői és fogyasztói bizalmat. 2013 előtt a monetáris hatóság feltétel nélkül bízott a pénz- és tőkepiacok szinte tökéletes önszabályozásában; most mintha ennek az ellenkezőjét látnánk.
Ellentétes előjellel mindkét politika lebecsülte a maginfláció jelentőségét. A szakmai tévedések mellett az egyik határozottan alá-, a másik súlyosan túlbecsüli a monetáris hatóság lehetőségeit és korlátait a folyamatok, a várakozások alakításában. A piac felől érkező minden jelzést – a kockázati felár emelkedése, az árfolyam leértékelődése, a hitelkereslet lanyhasága stb. – a kormány és az MNB egyszerűen ellenséges összeesküvésnek vél. Az öncélú gazdasági függetlenségi harc a világgal szemben nem Magyarország függőségének csökkenését, hanem fokozódását eredményezte.
Ha..., akkor
A magyar társadalom végletes megosztottságát, a súlyosbodó társadalmi egyenlőtlenség mérséklését, az életkörülmények indokolt és szükséges érzékelhető javítását 1-2 százalékos növekedés mentén bizonyosan nem lehet elérni. Ennél gyorsabb növekedés – legalább 3-4 százalék hosszabb távon – csak akkor lehetséges, ha visszatér a gazdaság szereplőinek a bizalma. Jelenleg a javuló külső egyensúlymutatók ellenére még mindig lényegesen kockázatosabbnak lát minket a világ, mint 2010 tavaszán (a CDS kamatfelár 2010-ben 170 bázispont volt; 2014-ben 230-250 bázispont, ehhez jön a bóvli besorolás). Ezen és ezzel a növekedési lehetőségeinken úgy lehet változtatni, ha a fiskális, a jövedelem- és a monetáris politikákat összehangoljuk, és heterodox módon az összes, többek között nem konvencionális eszközöket is igénybe vesszük.
Ha közben kiszámíthatóvá válik a kormányzati és jegybanki politika. Ha politikájával maga iránt bizalmat teremtő miniszterelnök, pénzügyminiszter, jegybankelnök képviseli Magyarország nemzeti érdekeit. Ha helyreáll a jogbiztonság, és egy új kormányzat elindul az alkotmányos rendszer megszilárdításának irányába. Ha kormány és ellenzék képes lesz eredményes tárgyalásokra a válság kezelése érdekében. Ha a hazai és külföldi befektetők, a fogyasztók széles körének érdekeit tekintetbe vevő, bizalmat megalapozó, partneri viszonyt épít ki a kormány a munka és a tőke képviselőivel. Ha fenntartható növekedés és konszolidációs irányú a gazdaságpolitika. Olyan, amelynek meggyőződése, hogy Magyarország egyetlen útja Európa, ha gazdasága mélyen beágyazódik a világgazdaság, mindenekelőtt az Európai Unió és a szomszédok világába.
