Ha a magyar baloldalnak, a szocialistáknak sikerült államférfit egyáltalán kinevelnie, akkor Kiss Péter közéjük tartozott. Igaza van Bajnai Gordonnak, a sok-sok politikus közt ő volt az államférfi. Bizonyította, hogy a politika rendes és becsületes foglalkozás lehet. Nem minden kormányzás hatalommánia, önző pénzszerzés, klientúraépítés. Lehet hozzáértés, társadalmi érdekek és értékek finomkezű egyeztetése, megbízható tárgyalás, hiteles kompromisszum, hatalmas igazgatási gépezetek hatékony mozgatása. Kiss Péter fokról fokra beletanult a politikusi hivatásba. Igen a rossz oldalon: KISZ-titkárként még csak a taktikába és technikába, BIT-vezetőként a pártpolitikai szervezésbe és vezetésbe. Ha megáll a politika középiskolájánál, pontosan olyan pártpolitikus manipulátorrá válik, mint akiket bal- és jobboldal tömegesen kitenyészt. Mindenhez és semmihez se értő, felfelé üllő, lefelé kalapács karrierpolitikussá, akinek karrierútját politikai holttestek övezik. Legyártott ilyeneket a Horthy-, a Kádár- és a rendszerváltás rendszerének politikusüzeme is. Az Orbán-rendszer éppen most avatta második gyáróriását, ahonnan szalagról jönnek ki az előregyártott senkik.
De Kiss Péter szívós és kitartó továbbtanuló volt. Először meg akarta tanulni a kormányzati bürokrácia, az államgépezet működését. Beiratkozott a szakpolitikus-képző egyetemre, amely nálunk a négyéves Horn-kormányzás elméleti és gyakorlati képzését jelentette. Megtanulta nemcsak a foglalkoztatás, a munka, a szociális ügyek gazdaságpolitikai vonatkozásait, de az intézmények építésének és átépítésének, majd belakásának és működtetésének tudományát. Államhivatalnokká lett saját hivatalnoki tudással, képességgel és erkölccsel. Mire a baloldal ellenzékbe került, megtanulta, milyen az államgépezetben vezetni. Azonnal beiratkozott a mesterkurzusra. Meg akarta érteni a rendszerváltás társadalmi folyamatait, a társadalmi csoportok viselkedésének, magatartásának okait, habitusát, hogy kedvenc kifejezését használjam. Mindezt azért, hogy az államgépezet hatalmas vára és a körülötte fekvő vidék között igazi kapcsolatot teremtsen. 2002 után elnyerhette a politikus király mögött a kancellári tisztet: én uralkodom, te kormányzol. Medgyessy alatt kezdte, Gyurcsány alatt folytatta, Bajnaival együtt fejezte be.
Az elátkozott hanyatlás évei ezek. 2001-től Magyarország elkezdett csúszni lefelé, a kormányzók és kormányzottak célt és utat vesztettek. Hogyan dicsérhetem mégis e korszak mindenkori második emberét? Paradoxon: mindig menteni igyekezett a menthetőt, megoldani a zavarokat, amelyeket kormányfője, kormánya, pártja előidézett. Hivatásos válságkezelővé vált. Súlya lett szavának, a tetteinek. Ha a szocialistáknak lett volna eszük és politikai érzékük, 2004-ben őt választják miniszterelnökké, Gyurcsányt pártelnökké. Nem volt, javítgathatta, ha tudta, Gyurcsány katasztrofális kormányzati improvizációit. Nyugodt és megfontolt, hiteles és megbízható volt – a vezér-, az akarat-, az érzelemelvű politizálás idején elfogadhatatlan politikai tulajdonságok. És nincs tragikusabb, mint amikor sajátjainktól kell védeni a sáncokat.
Kérdezte (...) érdemes volt-e? Látod, mire jutottunk? Államát földig rombolták. Pártját a megsemmisülés partjára vitték. És amikor már learathatta volna élete termését: nincs termés. Igen, érdemes volt.
Kiss Péter szociálliberális politikus volt. A rendszerváltás első évtizedében lehetett még ilyen egy meghatározó politikus alkata, felfogása. Azután a szocialistáknak túl liberális, a liberálisoknak túl szociális lett – egy politikai világ, az európai szocialista-liberális demokrácia, jogállam világa kiment alóla, alólunk. Állampárti nacionalisták, fajgyűlölő Európa-ellenesek, hisztérikus politikai kalandorok és kisstílű machinátorok kora jött. Egyre kevésbé volt már itthon. Neki is be kellett húzódnia kis-Európába, a budapesti XIII. és IV. kerületi otthonos, emberi, szeretően melengető kishazába. És saját házába feleségével és lányával.
Ember volt. Kivételes egy politikusnál. A legnehezebb ilyenkor az énünk jobbik feléhez való viszony. Néhányan valósággal félnek saját eszméiktől, ideáljaiktól. „Azért rettegnek jobbik énjüktől” – mondja Nietzsche –, „mert nagyon igényesen beszél, ha megszólal. Szellemi szabadsága teszi lehetővé, hogy jöjjön-menjen kedve szerint; ezért gyakran az istenek ajándékának nevezik, pedig minden egyéb az istenek ajándéka (a véletlené), csak jobbik énünk nem, mert az maga az ember.” Kiss Péternek állandó viszonya volt a jobbik énjével. Az rótta meg gyávaságáért, engedékenységéért, figyelmeztette korlátaira. Szinte láttam, amikor átlépett, átnyúlt jobbik énjéhez és megkapaszkodott benne. Olyankor csendesen elmosolyodott, s felírta apró betűkkel egy apró papírra. Emberi gesztusokra figyelt. Apróságokra. Lássuk a tényeket – és közben a lánya gyönyörű szemére gondolt.
A magyar politikus nem ördögtől megszállt, hanem hasadt személyiségű. Többségüknek már alig-alig van átjárása korábbi jobb énjéhez. A politikai személyiség egységét a szabály- és intézményteremtés adja. A magyar politikus örömét leli a szabályok átlépésében és átírásában, az intézmények lerontásában és elbizonytalanításában. A káosz én vagyok. A káosz irányítója én vagyok. Kiss Péter a szabályok és intézmények teremtését és védelmét a kicsik, a megalázottak és megszomorítottak érdekében akarta. Aki látta, hogyan fordul idősebb-fiatalabb választóihoz, hogyan szorítja magához gondjaikat, hogyan szeretné védelmezni és óvni, ugyanakkor önállóvá teremteni őket, az tudja, hogy mire gondolok. Nem értette ezt az új, 2008 utáni ámokfutó társadalmat. De nem hibáztatta. Tárgyilagos volt. Szerette. Patrióta volt. De intelligenciája és csöndes iróniája pontosan kiszabta patriotizmusa határait.
Kérdezte magától, tőlem: érdemes volt-e? Látod, mire jutottunk? Államát földig rombolták. Pártját a megsemmisülés partjára vitték. És amikor már learathatta volna élete termését: nincs termés. Igen, érdemes volt. Van munkálkodásának gyümölcse. Furcsa egy politikusnál kimondani, de hagyatéka a megértés és a szeretet. Párbeszéd. Kéznyújtás. Lehetnénk ilyenek is. Nem vadállatok, emberek vagyunk. Kérdezed, milyen lehetne a jövő európai magyar embere: kicsit nevetséges, kicsit komolykodó, megbízható, hozzáértő, nyitott, szeretteiért és barátaiért utolsó csepp véréig küzdő, az életet szerető, a halált tagadó, előbb ember és csak utána magyar. Ami vele történt, a legsúlyosabb igazságtalanság. Gyalázat. „Bolond rigó ezen a fán / Csikorog május kulcslyukán / Oly kéjes szél közt borzadok / Halottak jaj kik meghaltatok / Ne haragudjatok.”
