Az egyik lehetőség az, hogy az ember beül a moziba, és ez a film is olyan, mint a többi, csak éppen Machete a címe, de nem örülünk különösebben az olyan félbennfentes információknak, hogy a film egy álelőzetes beteljesítése, a Terrorbolygóhoz leforgatott humor humortalanítása.

Ha akarom, csalódás volt Jevgenyij Kiszin koncertjének első fele. Legalábbis valami óvatos józanságot lehetett érzékelni a szünetben. Hát igen, nagyszerűen zongorázik, de Schumannhoz talán több is kell. Szív, lélek, indulat, romantika. Meglátjuk majd a Chopint.

Tony Scottot is megcsapta a vonat füstje, csattognak a szerelvények a váltóknál, nagydarab, marcona vasutasok igyekeznek a vagonokhoz, aki soha nem akart gyermekkorában mozdonyvezető lenni, az gyorsan helyesbítheti az álláspontját.

Illetlen pillanatban töröm rá Jevgenyij Kiszinre a próbaterem ajtaját, éppen öltözködik, az ingét húzza. Kintről hallgattam, ahogy Chopin g-moll balladáját gyakorolta, hosszan, egyenletesen pörgette a futamokat, aztán elhallgatott a zongora, azt hittem, be szabad menni kopogás után. Nem kiabál, kedvesen int, hogy semmi baj, igyekszem nem odanézni, várunk, ő megköti a nyakkendőjét, zongora van a nyakkendőcsipeszén is. Eszembe jutnak az első fényképek régi Melogyija -lemezek borítóján, még piros nyakkendőt viselt a zongoránál a kisfiú. Hiába csak a második alkalom, hogy itt jár, Kiszin a szemünk láttára nőtt fel, lett a rövidnacis csodagyerekből a világ egyik legismertebb pianistája.

A barokk opera feneketlen kút, amint megismer egyet az ember, rögtön ezer jelentkezik, hogy őt is, őt is meg kell hallgatni, mert semmivel sem rosszabb a másiknál. Nem tehetünk mást, mint a szerencsére bízzuk magunkat, vagy talán inkább a véletlenre, mert Händel vagy Rameau rossz operát nem írt, így aztán nagy mázli nem kell a jó kiválasztásához.

A hónap eseménye volt az Óbudai Társaskörben a Camerata Hungarica negyvenedik születésnapja. Ehhez képest kissé illetlenül kevesen voltunk, de Sting is danolt, a MüPában is játszottak aznap. Mégsem érzem, hogy rosszul választottam volna, hiszen már a helyszín is tökéletes.

Az év, az Erkel-év vége felé járunk, mire megünnepeljük a születésnapot, azt is látjuk, a kétszázadik születésnap nem tisztázott semmit. Sőt még tovább bonyolódik a helyzet, elkészültek a játszható ősváltozatok, ma egy színháznak döntenie kell, melyik Bánk bánt vagy Hunyadi Lászlót akarja játszani.

Vasárnap délutáni magányossági rohamomra a filmszínházban kerestem volna enyhülést, de pórul jártam, épp olyan egyedül voltam a multiplex 13-as termében, mint ha magamra húztam volna odahaza a kamraajtót. Csak a befőttek között valamivel jobban szórakoztam volna, mint a Dobogó kövek című vígjáték alatt.

Az írás egyik legnagyobb előnye, hogy a neveket nem kell kimondani, csak leírni, ahogy valaha Old Shatterhandot is satterhandnak mondhatta az ifjú olvasó, most sem kell megküzdeni Stephen Hough nevével. De talán ennyi jár, ha már a művészetével meg kellett küzdeni, amellyel a legfőbb gond az volt, hogy pont a művészet hiányzott belőle. Pedig remek darabot kellett eljátszania a Fesztiválzenekarral, Rachmaninov Paganini-rapszódiáját, amihez minden kell: szív, kéz, csukló, ujjak, agy, lélegzet. Főleg pedig muzikalitás, mert mégiscsak zenemű, akárhogy kínlódik egyébként az ember a műfaji meghatározással, hogy most szimfonikus variáció, versenymű, fantázia, akármi. A rapszódia körülbelül ezt is jelenti, akármi.

Összművészet, kiáltanánk boldogan, ha a végső cél és eredmény is művészet volna.

Ami Berliozt illeti, az ember nem is nagyon érzi Faust jelenlétét, mintha éppen csak ürügyként használta volna a doktort a szerző, hogy mégis legyen valami a kezében, amikor komponálni kezd. Aztán olyan messze ment tőle, hogy még a Rákóczi-induló is belefért a darabba, hogy a szöveg csak nagyon lágyan tartja egyben a darabot, a történet pedig még lágyan sem. Így aztán belekerülünk a csávába, hiába hangoztatjuk, hogy Gounod műve igen messze van az eredetitől, mert az legalább a történetet (vagyis az első részt) elmeséli.

Ami Berliozt illeti, az ember nem is nagyon érzi Faust jelenlétét, mintha éppen csak ürügyként használta volna a doktort a szerző, hogy mégis legyen valami a kezében, amikor komponálni kezd. Aztán olyan messze ment tőle, hogy még a Rákóczi-induló is belefért a darabba, hogy a szöveg csak nagyon lágyan tartja egyben a darabot, a történet pedig még lágyan sem.

Finom kis film a Lourdes, annyira finom, hogy szinte már nincs is íze. Talán így is hasznos, hiszen egyre többen írnák be a Lourdes szó jelentéseként egy tesztlapba, hogy Madonna lánya, és egyre kevesebben tudnak Bernadette-ről, akinek 1858-ban ebben a városban jelent meg a Madonna.

Zenebeszéd A Magyar Rádió 6-os stúdiója

Van itt valaki zseni, akit senki nem ismer.

Lehetne ez a szegény rokon büszkesége, hogy nekik több kocsijuk van, nekünk viszont több könyvünk, remélem,mégsem az. Mert én élveztem eddig szinte mindig az ő gazdagságukat, a Metropolitan Opera nálunk is vetített előadásait, és nem éreztem az irigységet. Az opera mégis közös ügy, ami nekik jó, az nekünk is, különösen ma, amikor együtt nézhetjük, várhatjuk a DVD-megjelenést, meg lehet hívni ide is a sztárokat. De a mostani évadkezdés nem egyértelmű siker.

„Az emberek sokféle anyagból vannak összegyúrva, de fontos, hogy annak a gyereknek legyen apja és nagyapja.” Ezzel a bölcsességgel búcsúzik Gordon Gekko a Tőzsdecápák második részének a végén, és nemcsak azt nem értem, hogy ennek a gondolatnak miért van történetfordító hatása, de már azt sem, hogy ez egyáltalán mit jelent.

Hogy fölfújt vagy nem fölfújt, ez az, amit nem tudtam eldönteni. Ő maga ugyan nem fúj semmit, az biztos, Piotr Anderszewski tényleg nagyon normális fiatalember, de a tehetséges emberek mögött néha beindul a gépezet, mondják, mondják, hogy ilyen fenomenális, annyira jelentős, aztán jönnek a nagy csalódások. Bár Anderszewski járt néhányszor Magyarországon, soha nem sikerült tisztázni a tisztázandókat.

A hetvenes évek végén, amikor a kamasz Anne-Sophie Mutter feltűnt, szinte az egyetlen hegedűs szólistanő volt a világban. Csak szinte, mert ott volt már a koreai Kyung Wha Chung, akinek kettős hátránnyal kellett megküzdenie, nemcsak nő volt, de távol-keleti is, de Ginette Neveu 1949-es halála óta (ugyanarra a repülőgépre szállt föl, mint a Piaf-történetekből ismerős bokszoló, Marcel Cerdan) nem volt világszerte ismert hegedűművésznő. Javult a helyzet, ma a világ tele van csinos hölgyekkel, akik elképesztően jól hegedülnek, csak győzzük megkülönböztetni őket.

Nem tudom, hogy a filmre is érvényes-e a rodolfói mondat: figyeljék a kezemet, mert csalok. Hogy ha Groó Diana a János vitézből szavaló cigány gyerekekkel figyelmezteti a nézőket, hogy tündérmesét néznek, akkor szabad-e…