Semmi sem végleges az Opera körül, a tavaly elbúcsúztatott Mefistofele januárban újraéled, de tartok tőle, hogy a Xerxesre nem vár ennyire gyors szívmasszázs, Bécsbe kell menni, ha valaki éppen erre a Händel-operára vágyik.

Szépen, egyenletesen, megbízhatóan és rendületlenül rossz film a Kaland. Viszont sok kérdést vet föl. Például azt, hogy mi rosszabb a magyar filmnek, ha ilyesmik készülnek vagy ha nem készül semmi.

Szépen, egyenletesen, ­megbízhatóan és rendületlenül rossz film a Kaland. Viszont sok kérdést vet föl. Például azt, hogy mi rosszabb a magyar filmnek, ha ilyesmik készülnek vagy ha nem készül semmi. Mert ennek értelme nincsen, csak fenntartja a kontinuitást, ahhoz azonban mégis babrás és feltehetően drága is. KRITIKA

Arra számítottam, hogy majd kinyílik az ajtó, kiömlenek rajta a hangok, az a hatalmas akkord, és utána ordítja a kőszobor, hogy DOOON GIOVAAAN-NIIII. Ehelyett két énekes gyakorolja halkan a recitativókat, a tüneményesnek mondható, pulóveres öregúr, Gian franco De Bosio igyekszik minden szónak megadni a súlyát és hangsúlyát. Akit én nézni jöttem, az magasan, soványan, finoman ül a széken, figyeli a próbát, alig szól közbe. Keri-Lynn Wilson, ő lesz majd az operaházi előadás karmestere. Karmesternője. Még mindig szokatlan a jelenség, és mint minden szokatlan, az emberből a legközhelyesebb kérdéseket váltja ki.

Az európai és világpolgár Liszt idén végérvényesen magyar lett.

Tiszteljük, szeretjük, nagyra tartjuk, de azért megvan a véleményünk róla. Ha jól sejtem, ez a mai gondolkodás Richard Straussról. Persze zseni, de önmagát túlélő zseni. Vagy így sem igaz, hiszen a Négy utolsó ének vitán fölül áll, így a magam számára ki is dolgoztam egy jónak látszó elméletet: Strauss az élmények nélküli komponista, akinek nem volt miről zenét írnia.

Mitől több Cecilia Bartoli, mint más énekes? A cinikusok és szitán átlátók nyilván tudják a választ: semmitől, csak épp jobban menedzselik, a nagy szopránuralom után találtak valakit, aki mást énekel, és akinek így nem kell megküzdenie a régiek árnyával, emlékével, lemezre rögzített hangjával.

Tekintve, hogy idén már az év legrosszabb filmje díjat legalább két alkalommal sikerült kiosztani, az időbeli korlátokat jobb a térbeliekkel helyettesíteni: az új Sarah Jessica Parker-mozi – címe az, hogy Csak tudnám, hogy csinálja – a világ legrosszabb filmje. Nem hiszem, hogy ez valami óriási felismerés lenne, a közönség nem tódul, a vasárnap esti előadáson számomra csak az volt meglepetés, hogy ketten is kimentek a film alatt. Addig azt hittem, egyedül vagyok a százfős teremben.

Némileg kiterjesztve értelmezve a fogalmat: az is művészet, hogy így el tudják rontani a Simon Boccanegrát, amikor három főszerepre is megfelelő énekest találtak. Alexandru Agache is nagyon jó kalóz dózseként, még ha a hangszínét nem is könnyű megszeretni, van benne valami vaskos, talán grízes, nem annyira nemesen hajló, inkább drabálisan hömpölygő, de sebaj, ez a hang már önmagában is főszereplő, nagy, határozott, férfias. Tudni, hogy ki szólal meg rajta, benne van a minden operák kulcsa: olyan helyzetről beszél, amilyenbe egyikünk sem keveredik, mégis általánosan érvényessé válik, mintha nem csak nekünk, de rólunk is szólna, vagy legalább helyettünk.

Némileg kiterjesztve értelmezve a fogalmat: az is művészet, hogy így el tudják rontani a Simon Boccanegrát, amikor három főszerepre is megfe­lelő énekest találtak. Alexandru ­Agache is nagyon jó kalóz dózseként, még ha a hangszínét nem is könnyű megszeretni, van benne valami vaskos, talán grízes, nem annyira nemesen hajló, inkább drabálisan hömpölygő, de sebaj, ez a hang már önmagában is főszereplő, nagy, határozott, férfias. Tudni, hogy ki szólal meg rajta, benne van a minden operák kulcsa: olyan helyzetről beszél, amilyenbe egyikünk sem keveredik, mégis általánosan érvényessé válik, mintha nem csak nekünk, de rólunk is szólna, vagy legalább helyettünk.

Nincs olyan tökéletes időzítés, amely átütő sikert faraghatna ebből az orosz filmből, de vannak forgalmazók, akik szeretik a szép és vesztes ügyeket, így aztán legalább esélyt kapott Magyarországon az Így ért véget a nyaram.

Se utánrúgni nem érdemes a régi vezetésnek, se szidalmazni az újat a régi hibáiért, de akkor mit csináljunk? Ne járjunk operába?

Nem a koncepció bukott meg az Opera első 3D-s bemutatójával, sőt. A 3D nem rossz ötlet. A Kékszakállú esetében különösen találó lehet. A baj csak az, hogy a Kékszakállú librettója ugyan nem kifejezetten színpadért kiált, de ha már ott van, mégis van dramaturgiája. Ezt a dramaturgiát nem sikerült színpadra vinni.

A szívem fáj, de az agyam még jobban, annyira rossz a Hódkóros. Pedig drukkoltam szívvel és lélekkel, még aggyal is, mert nekem Mel Gibson mégis vagány ember, vagy legalább producernak vagány, aki össze mert veszni a nagy stúdiókkal, saját pénzből kiállított két szuperprodukciót, és bár kígyó, béka, szidalom áradt rá érte (érthető módon), meglepő intenzitású ellenpropagandával, A passió mégis elképesztő anyagi sikert hozott, az ­Apocalyptót pedig még mindig meg lehetett nézni.

Egy kicsit gondolkodnom kellett, hogy vajon láttam-e ezt az előadást a Met-közvetítések során, ami kínos, de igyekszik az ember másokra fogni: miattuk nem emlékszem. Mert magára a rendezésre persze hogy emlékszem, csak nem tavalyelőttről, hanem a bemutató idejéből, bő húsz évvel ezelőttről. Domingót nem felejti el az ember, Johan Bothát meg sajnos igen.

Körülnéztem, és senkit nem ismerek, aki olvasta volna Jean Paul A titán című költeményét. Ezzel szemben számtalan olyant ismerek, aki Mahler-rajongó, betéve tudja a szimfóniákat, és elcsuklik a hangja, ha eszébe jut, ahogy, mondjuk, az 1. szimfóniában megszólalnak a rezek valahonnét a távolból.

Nem azért mondom, de ami színészi tehetségben fölvonul a Cowboyok és űrlények című filmben, az már önmagában is elgondolkodtató.

Cowboyok és űrlények - Forgalmazza a UIP Duna Film

Ha a bőrömön nem is, a fülemen érzem a nagy Lang Lang-dilemmát: örüljünk-e annak, hogy egyáltalán van, hogy meghódította Európát, és odahaza is egyre gyűjti a híveket és a minőségi zene fogyasztóit, vagy arisztokratizmusunkat föl nem adva fintorogjunk, hogy a klasszikus zene egyik első számú képviselője mintha idegen nyelvként beszélné azt, amit képvisel. Biztosan a japánokat is elbizonytalanítaná, ha a leghíresebb szumóbirkózó Kerepestarcsáról vándorolt volna a szigetországba, hogy világraszóló sikerrel lökdösse ki a dagadt kollégákat a körből, és csak az emelkedettebb lelkűek tekintenének el a kultúrák, színek, tartalmak össze nem illésétől, és mondanák, hogy a szumó mindenekfelett.