A hónaljkutya bájától a bikinivonal felszabadulásáig
Négyszázadik részéhez érkezett a NOL Képmentő sorozata, amelyet 2007 tavaszán indítottunk. Fotóarchívumunk kincsei közül Rédei Ferenc válogat, a régi képek hátterét pedig lapunk jelenlegi és volt munkatársai tárják fel. A jeles jubileumot kihasználva az elkövetkező hetekben vasárnaponként a Képmentők legjobbjait idézzük fel képgalériáinkban, a 400. résszel pedig majd januárban jelentkezünk.
És ez, ez a mostani a nőkről szól. Minden minőségben.
|
Molnár Jánosné komáromi kultúrházi gondnok nagyban meghatározta az 1967-es év magyarországi divatját: a jugoszláv hajósoktól nagy tételben vásárolt, majd „cinkosai" segítségével terített holmit hordta az egész környék - számolt be egy mindenre elszánt orkánkabát-maffia leleplezéséről a Népszabadság februári száma.
Bánhalmi János / Népszabadság/archív |
|
Fotónk főszereplőjének odahaza, a polcán remélhetőleg volt egy példánya a lányok és asszonyok megbízható kalauzából, a Nők könyvéből. Mert megtudhatta belőle, hogyan lehet ízlésesen, mégis hatásosan kikészíteni a női arcot. „Az arcfestés csak akkor szép, ha a természetesség látszatát kelti. Nappalra csak óvatosan alkalmazzunk pirosítót, és kizárólag az arcnak azon részén, amely nevetés közben elődomborodik. (…) A szájrúzs színe legyen harmóniában az arcrúzs színével. A felső ajkat csak vékony vonalban fessük ki, az alsót már vastagabban, de a szájzug felé halványabban. Kifestés után selyempapírral itassuk le a fölös mennyiségű rúzst, ezzel elkerüljük, hogy fogainkat is megfesse”. Lévén képünk fekete-fehér, persze csak találgathatjuk, harmonizált-e az épp kipróbált rúzs az orcák pirosával. A körmök gyöngyházlakkozásából azonban sejthetjük, hogy kellő gondosságban nem volt hiány.
Váradi Ibolya / Népszabadság/archív |
|
Agyforraló kánikula uralta az országot 1967 júliusának utolsó napjaiban. Hétvégén – a becslések szerint – negyedmilliónál is több ember választotta a Balatont, sőt a nagy tömeg több helyen túlzsúfoltságot idézett elő. A ravasz „ideális testtömegindex” ugyan még nem volt akkortájt használatban, de a szépségügyi tanácsadók legfeljebb annyiban tértek el a maiaktól, hogy a túlzott soványság fogalmát is ismerték.
Kéri Dániel / Népszabadság/archív |
|
Hogy vásárfia lesz-e az alkalmi körömcipő, nem tudjuk. Azt viszont nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a két fiatal nő egyike sem a divatért öltözködik, inkább a mindennapok praktikumáért. Jelen esetben a februári hideg ellen. Kabátjuk kordbársony, az anyag egyáltalán nem számít ósdinak, igaz, az 1965-ös.
Kéri Dániel / Népszabadság/archív |
|
A bikini már legalább 15 éve hódított Magyarországon, amikor ez a felvétel 1976 júniusában elkészült. Bár a képen nem annyira látszik, a fürdőruha-divat ekkori állása szerint a női test terra incognitái erősen csökkenő tendenciát mutattak.
Népszabadság/archív |
|
Ez a kép itt sokszorosan történelmi adalék. Nincs már meg a budai Skála, amely előtt Bánhalmi János lefényképezte a kubai lányokat. Lebontották, és az Allee bevásárlóközpont épült fel a helyén. Az utcát sem Schönherznek hívják, és kubai fonónők sem dolgoznak már Budán.
Bánhalmi János / Népszabadság/archív |
|
Mi nem volt a fodrászüzletben a hatvanas évek közepén? Ó, könnyű megmondani: például hajlakkspray, balzsam, tubusos hajfesték és kímélő dauervíz. Kézi hajszárító is elenyésző mennyiségben. Na de mi az, amire nosztalgiával gondolnak az idősebb fodrászok? A vendégekre. Akkor ugyanis majdnem minden nő legalább hetente „leugrott a sarokra”, hogy rendbe rakassa a frizuráját, lett légyen az konty vagy maximka.
Váradi Ibolya / Népszabadság/archív |
|
Nagyon kevés olyan magyar üzem van, amely a múltját 300 évre vezetheti vissza. Már csak ezért is fejet kellene hajtanom a parádi üveggyár előtt, de azért is ezt kell tennem, mert ez a múlt is kevés volt ahhoz, hogy most ne a képzeletbeli sírja mellett álljak, amikor az 1975-ben készült kép kapcsán írok róla. A magyar ipartörténelem egyik legrégebbi üzeme ugyanis 2005-ben kilehelte a lelkét, pedig a fotó idején még a virágkorát élte.
Bánhalmi János / Népszabadság/archív |
|
Az osztályozás és az év végi értékelés mindig is politikai jelentőségű ügy volt. Sajátosan tükrözi az érát, hogy három címer is létezik abban a régi az okiratban. Amikor kinyomtatták, a később Rákosi-címernek nevezett jelkép volt benne, s ez díszíti az egyes lapokat is. Kalapács és búzakalász van a közepén, és vörös csillag sugározza be a képet. Körben szintén búzakalászok vannak, s nemzetiszínű szalag övezi. Ezt a jelvényt 1956-ban leragasztották a címlapon egy Kossuth-címeres matricával. Amire nem sokkal később egy újabb matrica került az 1990-ig érvényes Kádár-címerrel.
Bánhalmi János / Népszabadság/archív |
|
Látják ezt a felszabadult mosolyt az 1967 szeptemberében megörökített ifjú hölgyek arcán? Nem állítom persze, hogy elsődlegesen nem a Népszabadság snájdig fotóriporterének, Bánhalmi Jánosnak a tanteremben való felbukkanása váltotta ki, de másodlagosan azért biztos ott volt mögötte a jóleső tudat is: gyakorlati foglalkozás óra, nem pedig politechnika zajlik a Madách gimnáziumban. Nem értik, ugye?
Bánhalmi János / Népszabadság/archív |
|
Konzumturiszt. Vagyis: dollárbolt. A Milka csokitól a Kent cigarettáig, a frizsidertől a Lux szappanig – szinte bármit lehetett ott kapni. Egy dolog kellett hozzá. Keményvaluta.
Mikó László / Népszabadság/archív |
|
Amíg a többség tekintetét ők ejtik csapdába, a városbúvárokét a háttér: a Kígyó utca eleje. Lehet nosztalgiázni: Jégbüfé, Mézes Mackó, Apostolok, Párizsi udvar, a szegényedő főrangú családok szebb darabjait kínáló bizományi. Tehát fagylaltok, parfék, kaszinótojások, nevetségesen olcsó Czóbelek, korai Kovács Margitok, kifogástalan fatányérosok és nagyon rendben lévően mért sörök. Korsónként mennyiért is?
Bánhalmi János / Népszabadság/archív |
