Az igazán kifinomult ízléssel bírók azonban nem dőltek be a komáromi hóbortnak: és továbbra is a főváros legelegánsabb szállodáiban - az Intercontinentalban, a Gellértben -, illetve a Gundel Étteremben rendezett divatbemutatókon tájékozódtak a legújabb módi felől. A belépőjegy áráért cserébe a későbbi otthoni reprodukálás boldog tudatában vizslatták a hölgyek, mit visel a kecses léptű sztármanöken: Fekete Klári, Csatkó Mari, Patz Dóri, a lengyel származású Sztenya és a többiek. Szemlézték a kék-fehér, lila, rózsaszín és türkiz színben készült, kockás térdig szoknyát, a sátorvonalú, lefele bővülő kabátkát, szűk pulóvert, kordbársony női öltönyt: az 1967-es tavaszra és nyárra szabott favoritokat.

Noha a szocialista ipar minden elképzelhető trükköt bevetett a nők lenyűgözésének érdekében - a Fővárosi Kézműipari Vállalat például a laminált habszivacs alapanyagok ragasztását forradalmasította, és áttért a lángforrasztásra, így aztán a vegytisztítást is állta a textilre applikált habszivacs - ebben a szezonban még ez sem tudta teljesen megvigasztalni a gondterhelt modelleket. A Magyar Divatintézet ugyanis kitalálta, hogy a képen látható „gyorstalpalók" helyett írassa rendes iskolába manökenjeit az őket foglalkoztató Magyar Hirdető. Kézenfekvő választásnak bizonyult a Balettintézet, ahol aztán három hónapos képzés keretében okították a profi és a kezdő modelleket az intézmény tanárai, mit is lehet kezdeni a kifutón hosszú percekig egy esernyővel, hogyan kell elegánsan leülni, lépdelni. A könnyed mozgású gazellákat némileg megzavarta a tananyag: a spicchez és leszorított kézfejekhez szokott szigorú oktatók feszes balerinává próbálták faragni tanítványaikat.

A legvidámabb barakk divatvilágának első és egyetlen „szakképzése" eleinte mindenképp sokkolta a - szezonban napi két-három bemutatót, több reklámfilmet és fotózást is bonyolító - profi modelleket, hisz hivatalos iskola híján már rég kitanulták a szakmát a francia újhullámos filmekből. Profi módon jártak, sminkeltek, fésülködtek, Brigitte Bardot után szabadon. A balettiskolai kalandból azonban annyi előny mindenképp származott, hogy az iskolaigazgató aláírása maga volt a szakképzettség bizonyítéka: a papírt lobogtató szépségek azonnal hozzájutottak a bérelszámolás miatt is fontos működési engedélyhez. És nem kellett többet olyan furcsa hivatalos státuszban leledzeniük, mint vasalónő, miközben nyelveket beszéltek, a legelegánsabb szalonok, mint a Rotschild, a Kék Duna, a Budapest Szalon, illetve a Magyar Divatintézet és az Okisz Labor darabjait viselték, és járták a világot.

Az itthon és külföldön is közszeretetnek örvendő lányok persze a „balettkorszak" után, továbbra is éppen annyi, napi nyolcdolláros „kiküldetési" díjat kaptak, mint a kíséretükben utazó öltöztetőnők, de a modellkedés presztízse mindenért kárpótolt. Ahogy Lukács György állította: „a legrosszabb szocializmus is jobb volt, mint a legjobb kapitalizmus". És valóban, minden a lehető legtökéletesebben működött. Februárban Perédi Ferencnénél, Grábócon érett a citrom, egy körúti üzlet elől becsületkassza alapon, önkiszolgáló üzemmódban lehetett elvenni a narancsot, a Szovjetunióban pedig lila nyírfákra bukkantak. Ráadásul, a munkavédelmi filmfesztiválon a Majdnem az utolsó vacsora című opusz elnyerte a jól megérdemelt első helyezést, Andalúziában megnyitott az első női torreádoriskola, a kiszes fiatalok pedig döntöttek: legújabb egyenruhájukat acélkék színben és zseb nélkül óhajtják. Kizárólag Pauline Jones asszonynak nem volt túl vidám ez a február: az egykori rabszolganő ekkor hunyt el Miamiban. 110 évesen.

Fotómodell-képzés