Egy rutinműtét után fekszem egy budapesti kórház intenzív osztályán. Az elmúlt két hétben háromszor halasztották el a műtétet sürgősebb esetek, torlódások és vérhiány miatt. Segítőkész gyerekeink meghozták az áldozatot, így a műtét végre megtörténhetett. Az intenzíven hat ágy van, és két nővér, a miénk „A” nővér, a szemközti három betegé „B” nővér.
Délután mentővel behoznak egy szörnyű állapotban lévő fiatal nőt, akin sürgősséggel valamilyen életmentő műtétet kell végrehajtani. Nemsokára néhány orvos és nővér veszi körül, és kikérdezik a folyamatosan jajgató, sikoltozó nőt. Ágyunkat egy-egy vászonfüggöny választja el egymástól, apatikusan hallgatjuk az asszony legintimebb adataira vonatkozó kérdéseket, válaszokat. Hej, betegjogi megbízott, hol vagy most?
A stáb elmegy, az asszony folyamatosan sikoltozik. „A” nővér türelme elfogy, öblös hangján rászól a nőre, hogy ha nem hagyja abba, még sokkal jobban fog fájni, majd meglátja. Estig, amíg szegény a műtőbe kerül, ez jó néhányszor lejátszódik.
