Érdekes, hogy minden kiváló minőségű magyar termék legnagyobb ellensége a silány minőségű, de olcsó import.

Pont egy hetet ugranék vissza, személyes érintettség okán: május 31-én a pánikba esett ország még lázasan kereste, hogy ki a felelős a Budaörsi úti gigadugóért. Egy nappal később Tarlós főpolgármester visszavonta az egészet, mármint a dugót okozó buszsávkísérletet, amivel persze veszélyes precedenst teremt: mi lesz ebből az országból, ha különböző szintű vezetők csak úgy belátják, hogy tévedtek, nem védik a hülyeségeiket körömszakadtáig? Hova jutunk így? Ez az út nyilvánvalóan anarchiába vezet.

„Addig fogunk az utcán lenni, amíg erre sor nem kerül”. Szima Judit, a Tettrekész Magyar Rendőrség Szakszervezetének főtitkára.

A cafeteriarendszer kiagyalója, fenntartója, támogatója egyként a dolgozó nép ellensége.

Megragadnánk az alkalmat, hogy lelkesen üdvözöljük a legújabb bürokráciacsökkentő csomagot.

Agyleszívó szakmázós maraton után – konferenciaszezon van, az internet immár hétköznapjaink része lett, nem messze az idő, amikor a hűtőszekrényünk föllép az információs szupersztrádára és letölti magának a pármai sonkát – esik be az ember éjjel a Tescóba, hogy akkor tisztítószerek, föl van cetlire írva. Semmit nem gyűlölök annyira, mint a tisztítószereket. Nem, nem a katonaság miatt, Lentit is megúsztam egyetlen ultrázással.

Csak ebben az alkotmányozósdiban egyedül van annyi kakaó, hogy egy közép-afrikai ország megélne belőle.

2004-ben, néhány hónappal azután, hogy Váncsa István első szakácskönyve (Ezeregy recept; Vince Kiadó, 2003) megjelent, életnagyságú bronzszobrot javasoltam állítani a szerzőnek. Most elolvastam a másodikat (Lakoma; Vince Kiadó, 2010), és sokkal nagyobb szobrot javaslok, vagy inkább obeliszket. Piramist. Diadalívet.

Szezonja van a gazdasági álpatriotizmusnak, vírusvideó kering, klub szerveződik, megy a hungarikumozás, igazi magyar ízek, kiváló magyar termékek sorjáznak a polcokon nemzetiszín szalagokkal pántlikázva.

A politikusnak (illetve ennek az igen elterjedt alfajának) legmeghatározóbb (és a társadalom számára legkellemetlenebb) tulajdonsága, hogy a szabályozásban látja élete értelmét.

Péntekütt Madridutt prioritásismertetett az emberek tévétornásza, odamondván váteszileg az odamondottat: tíz országban kopírozzák a válságadókat, és fogják még, meglásd, a médiatörvényt is, mert rendet köll tenni a médiában, rendet bizony, legelsősorban pedig emberiméltóság- és kiskorúvédelmileg. (Az eset csak azért nem váltotta ki a tőle elvárható széles körű visszhangot, mert a hétvége tragikus fordulatot vett.)

Szeretnék megnyugtatni mindenkit: a sajtószabadság egyáltalán nincsen veszélyben Magyarországon. Az általános épelméjűség annál inkább.

Halakról lesz szó mostan. Érzékeny, veszélyes téma, jobb vigyázni az ilyesmivel, ebben a kiélezett helyzetben még aztán megsértünk valami érzékenységet, mondjuk, a sügérfélék családját, aztán megy a följelentés.

Kiderült végre, hogy nem Schmitt Pál volt annyira hülye, mint amennyire, nagy kő esett le a szívemről, remélem, szétrúgják a seggét annak a kis kreténnek, aki a magyar nyelvet akarta megvédeni az alkotmányban, irtó kínos helyzetbe hozott egy tisztességben megőszült párbajtőrözőt.

Lapzártakor már megint, sőt még mindig úgy áll a helyzet, erre világítanak rá újra és újra a politikai élet prominenseinek tettei, hogy széles e világon a legeslegjobb dolga a magyar EMBERNEK van. Sőt megkockáztatom: KISEMBER-NEK.