Szombat este egy hagymára bukkanunk Budapest belvárosában. Pontosabban: egyetlen fokhagymagerezd álldogál az Anker közben, szerkezete fából, a szokásosan fehér borítás láthatólag hulladék nejlonzacskókból készült. A járókelők meg-megállnak az Anker mulató előtt felállított kvázi-növény előtt, körbejárják, van, aki továbbmegy, van, aki kérdezősködik. Utóbbi halmaz számára csakhamar kiderül: az.

Megnyílt Debrecenben a huszonegyedik országos nyári tárlat vasárnap, a Kölcsey Központ kiállítótermeiben 193 művész 246 alkotását tekinthetik meg az érdeklődők augusztus 12-ig.

Két egri beszélget: szobrász és muzulmán gondolkodó. Úgy látják, a város élete inkább csak a felszínen pezseg, a helyieknek nyílhatna nagyobb tér is.

Moholy-Nagy lassan hazaérkezik. Csaknem harminc évnek kellett eltelnie a halála után, mire az első emlékkiállítását itthon megrendezték hetvenötben, igaz, könyvek, monográfiák, tanulmányok sora jelent meg azóta itthon, gazdagítva-kiegészítve a nemzetközi kutatást – és kárpótlásként a magyarázhatóan ritka kiállítások helyett. A Moholy-Nagy-életmű –most is látszik – szerte került a nagyvilágban, és anyaga eléggé kényes, törékeny és ritka ahhoz, hogy nagy köz- és zárkózott magángyűjtemények könnyen kölcsönadják.

Rekordösszeget, hárommillió-nyolcszázkilencvenezer dollárt fizetett nemrég egy gyűjtő Cindy Sherman fotóművész 1981-ben készített önarcképéért a Christie’s aukciósház árverésén.

Akárhogy is: Mühlbeck Károly a gyerekkorom. Annak ellenére, hogy 1869-es születésével a nagyapámnak, ha nem a dédapámnak lehetett évjárattársa. Az a gyerekkor ugyanis az ötvenes évek legeleje, beleértve magát ezerkilencszázötvenet is. Irodalmi táplálékban ez a Vologya utcáját, Zóját és a Volokalamszki országutat jelentette hivatalosan, de nem hivatalosan Kosáryné Réz Lolát, Tutsek Annát és vitéz Somogyvári Gyulát is.

A kétszáz lelkes kis abaúji alvó falu két évvel ezelőtt kezdett ébredezni: ekkor ajánlotta fel nekik Pásztor Eszter, a Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítvány projektvezetője, hogy hívjanak meg cigány festőművészeket, s fessenek freskókat a házfalakra. Azóta tizenhárom épület egy-egy külső falát takarja óriásfestmény, a munkálatok pedig most folytatódtak.

A vállalatok nem szeretik hangoztatni, hogy befektetési céllal hoznak létre saját képzőművészeti gyűjteményt, motivációik közt sokkal szívesebben említik inkább azt, hogy az irodákban és a folyosókon elhelyezett alkotásokkal a munkatársak kreativitását akarják ösztönözni tudat alatt.

Van, aki szerint a színházat nyomják víz alá, más viszont önként és dalolva merül le. Csurka eszter képzőművész, és Benedek Miklós színművész szereti a tárgyakat, Csontváryt, a pékekről pedig hosszan tudnak mesélni. De miért kell félbevágni egy cápát?

– Megcsonkították, zárolták, megvonták: bár így kezdődik az utóbbi hónapokban szinte minden hazai kulturális hír, a június 4-én kezdődő velencei biennále magyar programjára sikerült előteremteni a szükséges 50 millió forintot – biztatta a hazai kortárs képzőművészet jövőéért aggódókat a minap a Műcsarnok sajtótájékoztatóján Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár.

A karikaturista japánokkal indul falfirkavadászatra a belvárosban, a televíziós újságíró két miniszterelnök-jelölti vita és sok év híradózás után már negyedik könyvét írja. Szűcs Édua és Bárdos András beszélget a művészszülőkről, az irodalmi tabukról és a csúnya, de okos emberekről.

Mestrovic, a naiv festő Generalic, esetleg Sutej és más, akkor nekünk nagyon merész grafikusok a hetvenes évek velencei pavilonjaiból – körülbelül ennyit ismerünk Horvátország képzőművészetéből. Következésképp a kortárs horvát plasztika kiállítása akkor is figyelmet érdemelne, ha nem volna tartalmas és elegáns. De tartalmas és elegáns. Tizenhét szobrász, általában három-három mű, stiláris változatosság, eszünkbe sem jut feltenni akadékoskodó kérdéseket. Hogy miért nem szlovének, szerbek vagy Crna Gora-iak, esetleg ukránok, litvánok, észtek, hogy miért túlnyomórészt az ötvenes korosztály, és hogy valóban ilyen szélsőségektől mentes-e a szomszéd ország mai szobrászata. Ellátásunk a környező művészeteket illetően ínséges és esetleges, teljesítményüket csak nyugat-európai nagy nemzetközi szemlékről ismerjük évtizedek óta, de ez a mi bajunk.

Adj egy kis tempót! – mondja drMáriás,azaz Máriás Béla, az idén 25 éves dzsesszpunk együttes, a Tudósok frontembere Jeli Gergely dobosnak. Az egész este tempósan telik amúgy: a soundcheck után kiállítás nyílik a legújabb drMáriás-művekből a hajó galériájában, a Szörnyű kedvenceim című tárlaton például Tőkés Lászlót látjuk René Magritte műtermében, Schmitt Pált Dubuffet-ében, Biszku Bélát Van Goghéban, de csodálhatunk Rousseau modorában kelt Gyurcsány-portrét is. drMáriás új, Nem élhetek Milosevic nélkül című önéletrajzi jellegű Tudósok-regényének bemutatója után rövid performance kezdődik, tiszteletadás az elhunyt Bada Dadának és Juszufnak, majd Gaya Arutyunjan és testvére, Karen lép színpadra, végül pedig a mostani Tudósok-felállás mutatja be a legújabb, Bocs, megölhetlek? című lemez anyagát. Az egyik szünetben sikerül elkapnunk a lila inget, barna zakót és barna mintás nyakkendőt, fekete öltönynadrágot és obligát szemüveget viselő drMáriást. Kiköpött Tudós.

Ezúttal is hiába keresnénk az érett művek konstruktív előzményeit. Nem azért, mintha a kiállítás nem volna eléggé széttekintő; soha ennél gazdagabb és részletezőbb emléktárlatot. A másik komponens, Egry József mesterművészetének másik éltetője, az expresszivitás nagyon is részletesen, nagyon is alakulásában követhető a felső teremben. Nyoma, ígérete ott van már a korai komoly, azonosuló és szecessziós pátoszú szegényember-képeken, a Szerelmesek kék-vörös ellentétében, egy munkás harsány sálján, kikötői rakodók városkép-hátterében. Könnyű felfedezni egy ritkábban látott művön, a keszthelyi múzeum Hazafelé című vásznán, hogy nagyjából kilencszáztízre ez a még mindig paraszt-együttérzéssel teli festészet eljutott a Brücke, a német expresszionisták nyerseségéig.

Szokatlan, hogy egy szakmai konferencia egyik leggyakrabban használt szava a „mutyizás” legyen. Ez csak akkor válik érthetővé, ha hozzátesszük, hogy a tanácskozás a Műcsarnokban zajlott, és a hazai kortárs képzőművészet jövőjéről szólt.

A viktoriánus kor csúfságának és anyagiasságának üzent hadat az Esztétikai Mozgalom 1877-ben, amikor a Bond Street-i Grosvenor Galériában nagy feltűnést keltő show-t rendezett. Ezt idézi most föl a Victoria and Albert Museum új tárlata, a Szépség kultusza (The Cult of Beauty) című kiállítás: azt a pillanatot, amikor képzőművészek, írók, építészek és dizájnerek egy csoportja közös keresésbe fogott, hogy megtalálja az esztétikai élmény új forrását.

Kérdés: jobb-e a látszólag pusztulásra ítélt MÁV-telepek, buta tűzfalak rohadását nézni, jobb-e az ostobán szürke vasbetont bámulni, mint valami színeset? Nem a műemlékek, a frissen vakolt épületek, a templomok falát vaktában összefestő, vállalhatatlanul ronda tageket (aláírásokat) maguk után hagyó dilettánsokat védjük. Writerek (graffitifestők) mondják: még az igazán jó tagben is rengeteg munka, rengeteg gyakorlás fekszik.

A magyargyilkos Haynaunak egyszer végre hasznot is kellene hajtania, állítja a győri Arrabona Városvédő Egyesület.

1945–1950: Kaján Tibor jókor kezdte el a Képzőművészeti Főiskolát, és felettébb jókor fejezte be.

Pauer Gyula születésnapján, tegnap zárt be az a kiállítás az Akadémián, amely Pauer 70, Pszeudo 40 címmel ősz óta volt látható, s amely azóta ünnepelte a most hetvenéves mestert. A negyven éve manifesztumban is kinyilvánított pszeudo elvrendszer nemcsak a kommunizmus leleplezésére volt alkalmas, hanem máig érvényes maradt.