Kezdésnek ott volt a megreformált, megújított tanintézmény – ez az ő esetében Barcsay, Berény, Kmetty és Koffán mestereket jelentette –, befejezésként pedig az a kilencszázötvenes esztendő, amelyben megnyílt az I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás, szovjet mintára. Ezt leszámítva aztán a ma kilencvenéves mester úgyszólván sosem volt jókor jó helyen. A karikaturista pályát ugyan a koalíciós esztendőkben kezdte, akkor, amikor még éle, ereje, és úgy látszott, küldetése van e művészetnek, a folytatás azonban ugyanannál a Ludas Matyinál korántsem volt ilyen inspiráló. Az ötvenes évtized nem éppen a humor, a szatíra és a független intellektualitás időszaka volt. Aztán, a hatvanas években, amikor mindez oldódni látszott, még mindig volt egy korábbi politikától nem független, nempolitikai korlátrendszer, amelyet a vicclapszerkesztők állítottak. A lapot szöveges humoristák, jó és kevésbé jó író-szerzők irányították, ekkor kellett a grafikusművészeknek – nem csak Kajánnak – szabadságharcot vívniuk az agyonszövegezés nélküli karikatúrákért, napi csatákat folytatniuk az agyonmagyarázás ellen.

Ma már, amikor az újságolvasó az újságot inkább nézi, semmint olvassa, elképzelhetetlen ez a szövegkényszer. Kaján ki is menekült alóla az évtized közepén, könyvet illusztrált, televíziózott, hetilaphoz szerződött. Az utóbbinál, az Új és előtte a jelző nélküli Tükörnél hasábokat, súlyt kapott, kolumnista lett, grafikai vezérpublicista. Ez volt életének talán egyetlen olyan korszaka, amikor a szellemi körülmények kedveztek az életműnek. Aztán jött a rendszerváltás, amely után nemcsak lapok, fórumok szűntek meg, hanem a szatíra, a közéleti kritika, az elmeél helyét is elöntötte az alpári hang, kiszorította a közéleti tahóság. Itt tartunk ma. Emlékeztetni pedig minderre azért kell, hogy

lássuk: Kaján mindezek ellenére, a humortalan magyar legújabb kor ellenére és a humortalan magyar legújabb korban alkotott mesteréletművet. Kaján kifinomult és kulturált. Rajzai már akkor elegánsak és lendületesek voltak, amikor még az előző nemzedéket tisztelő stílusban mozgósítottak kövér férfiakat, csalfa férjeket és hoszszú hajú ősember-képzőművészeket. Ám Kaján változó és szuverén. Ha a hatvanas évektől a középkori-korareneszánsz fametszetek modorában, álságos archaizmussal kommentált emberi és szellemi álságokat, a következő korszakában a legpőrébb vonaltisztasággal és a legbravúrosabb vonalbiztonsággal folytatta. Ez utóbbi eszközeivel invokálta Arcimboldót, majomszakállú Darwin- és hasábokból épült Kassák-portrékkal – de mindig önmaga maradt. Identitásának lényege szellemi. Az a mindenre figyelő, semmi gyarlót ki nem hagyó megvesztegethetetlen pontosság, amely sokszor kesernyésen, sokszor elnéző iróniával, de mindig az erkölcs és az intellektus szeretnivaló fölényével nézi a világ viselt dolgait. Habitusa a régi-régi orvosprofeszszoroké, akikről tudták, hogy könyékig nyúlnak a bajba, de akiknek a mandzsettája mindig hófehér maradt.

Ez a lap büszke azokra az évekre, amikor Kaján Tibort a rendszeres munkatársai között tudhatta.