Az a baj, hogy nem sikerül azt a zavart és megilletődött állapotot megtalálni önmagamban, amelyre feltehetően az alkotók vágytak, amikor eldöntötték, hogy az életről, halálról, időről és egyéb nyalánkságokról szóló kétórás videoklipjüket a nyakamba szakasztják.

Tudom, hogy aki az operaéneklésre tette fel az életét, olyan, mint a szakács, iszonyatos munkát vesz a nyakába és lényegében a semmiért. Valami bizonytalan érzetért, amelyet a hang szépsége vagy az étel íze kelt a másikban, azért a furcsa, kényelmes fészkelődésért, amelyet a másik átél, amelyért hálás, de rögtön el is felejti, amint lemegy a nap, és kezdődik a következő.

Annyira szerettem volna, hogy jó legyen az új Adam Sandler-film, hogy már nem is nézőként, hanem drukkerként mentem a moziba. Mert szeretem Sandler figuráját, a pólókat és a rövidnadrágjait, ahogy összeér az élet és a szerep, nyilván így néz ki a pasas kamerán kívül is, és ha igaz, akkor látunk valakit, akinek végre összejön minden.

Haydn: Concertos for harpsichord and violin Decca, 2010

Az Alkonyat - Napfogyatkozás cselekménye kiszámítható, lapos és ostoba, a színészi játék a jobb esetekben is csak átlagos, a filmezés rutinfeladat, kékes színek, esős tájak, még a napfényes Floridát is olyannak mutatják, mintha Skócia északi partjainál járnánk. A számítógépes trükkök gyermetegek, a félelmetesnek szánt farkasok plüssállatok, a szőke parókás vagy letört fejű vámpíroktól meg valahogy nehéz frászt kapni. FÁY MIKLÓS ÍRÁSA

Az út című, Cormac McCarthy Pulitzer-díjas regényéből készített filmben nincs fordulat, nincs magyarázat, nincs valami jó kis meglepetés. Az apa és a fiú dél felé megy, a tengerpartra, de hogy minek kellene ott lennie, az nem derül ki. FÁY MIKLÓS ÍRÁSA

Tulajdonképpen szerencsénk van az anyanyelvünkkel. Nemrég újra megnéztem a Richard nyomában című filmet, Al Pacino kérdezgeti benne az utca emberét Shakespeare-ről, és az amerikai utcák amerikai emberei mind panaszkodnak, hogy nevetséges, nehéz, bonyolult és ritka szavakat használ.

Amikor először láttam Paoletta Marrocut, Lady Macbethet énekelte, és még fantasztikus, egyszerre barbár és igéző dekoltázsa sem tudta elvonni az ember figyelmét a hangjáról. Szólt, erős volt, sötét, nagyon nőies, harmóniában él nála hang és test, remélhetőleg a lélek is. Voltaképpen ezt akartam megtudni róla a két nagy kulturális ünnep között, a Tavaszi Fesztivál után, az operai Májusünnep előtt, amikor fölhívtam telefonon.

Ezt ajánlják a hét jó filmjei: George Clooney bajusszal, Kevin Spacey bajusszal, Ewan McGregor bajusszal (is) és Hajdu Zoltán Miklós bajusszal. Az utóbbi az Elveszett személyek körzete című filmben, szinte páneurópai produkció, belga–holland–magyar–német–francia.

Mielőtt végképp eltemetnénk a mozit és a moziszínészetet, azért kapunk egyet-kettőt a szemünk alá a nagy alakításokból. Christoph Waltz Oscarja mellé tehették volna Michael Fassbenderét, az a maga módján mellékszerepebb már a Becstelen Brigantykban is, mint Waltz parádéja. Michael Fassbenderről szólnak most nálunk a mozik, a Brigantyk mellett most két filmje is megy, az Akvárium és az Éhség.

Nincs itt az ideje Chopinnek. Közben meg itt van a születésnapja, épp ma volna kétszáz, vagy miért is tennénk úgy, mintha nem élne: épp ma kétszáz, boldog szülinapot Fryderyk-Frédéric.

Varga Katalin balladája - forgalmazza a Filmklik Kft.

Ha igaz lenne, amit évszázadok alatt a művészet megtisztító, emberjobbító hatásáról összehordtak, akkor a kritikusok is hihetetlenül jó emberek volnának, de legjobbak mégis a művészek. Az életük egyetlen megmeritkezés, a zsenikkel és a kimondhatatlannal való társalgás, boldogság és a boldogság átadása.

Csak azt a hibát nem szeretném elkövetni, hogy Szvjatoszlav Richterről beszélek, mint kulturális képződményről, a jelenségről, a hatásáról, helyéről a XX. század előadóművészei között, mert ez pontosan az ellenkezője annak, amit ő akart, az előadó kerül a zene elé.

Feltehetően Hidas Frigyesnek kellett volna kezdenie, aki finom, hallgatható, elegáns zenét írt, csak egy hangot nem lehet belőle megjegyezni. Profi módon illusztrálja zenével a cselekményt, nyekereg a tárcsa, hápog, ha mással beszél, kicsöng, fölveszik, elkezdenek énekelni, és még azt sem érzi az ember, hogy jaj, miért énekelnek.

A C’est la guerre egy kissé megmagyarázza a másik sikeres kortárs operát, Vajda János művét, a Mario és a varázslót, főleg azért, mert épkézláb, élvezetes színpadi mű. Kritikusunknak a Dohnányi–Seregi darab is tetszett.

Végre egy rendes film. Nem azt mondom, hogy válasz az amerikai mozi kihívásaira, de a maga csendességével, és tartok tőle, minden feltűnés nélküli jelenlétével nagyon jó, hogy van. Sőt: úgy jó, ahogy van. Már két éve van, éppenséggel el is kerülhetett volna minket, de az O’Horten talán a magyar mozisoknak is tanulság: lehet értelmes filmet készíteni. Nem muszáj sem az amerikai cselekménybonyolítást követni, sem kényszeresen röhögtetni – többnyire egyik sem szokottsikerülni.

Mondanám, amit ilyenkor mondani kell, hogy mennyire hiányzik majd a Zeneakadémia, itt ülünk egy nagyvárosban, ahol nem lehet egy normális zongoraestet megszervezni, mert nincs hozzá megfelelő méretű terem. De majd lesz lamentálni alkalom. Aggódnék, hogy becsukják a kaput, beindulnak mindenféle gépek, és ki tudja, mit kapunk vissza, de ráérünk idegeskedni majd 2011-ben. Ha kell. FÁY MIKLÓS ÍRÁSA

Furcsa rejtély, hogy az összes igényes tudományos-fantasztikus filmben esik az eső. Miközben a tudomány egyre szárazabb melegekről és sivatagosodásról beszél, a jövő filmesei szerint folyton zuhogni fog. Ebből a szempontból tehát Pater Sparrow mindenképpen a jövő filmese.