Tudtuk jól, hogy nem szabad lekapcsolni a generátort, mert nem tudjuk újraindítani. De a földi irányítás ragszkodott hozzá, mondván, hogy ha az olaj kifogy, tönkremegy a gép, állítsuk le és töltsünk bele olajat. Mondtuk, hogy nem merjük, de akkor is. Jó.

A sztori számomra ott kezdődik, hogy majdnem minden tárgyból, ami gimnáziumi szinten a Marshoz kapcsolható (biológia, fizika, kémia, matematika, földrajz) bukásra álltam félévkor negyedikben. Ezért aztán – „mivel az iskolában nem létezik halálbüntetés” – inkább kicsaptak. Ehhez képest felettébb valószínűtlen volt Hirsch Tibi telefonja pár hónappal ezelőtt: „Megyünk a Marsra! Egy tudóscsoport és mi ketten! Persze, csak ha belefér az idődbe…”

Lassan marslakókká változunk. Teljesen normális, hogy ha kilépünk a külvilágba, szkafandert kell húzni. Felvételekor - ami egyedül nem megy- már félszavakból is megértjük egymást.

Univerzális szakemberek leszünk itt lassan. Reggel vízvezetékszerelünk, utána generátort, indulás előtt néha autót, időnként informatikusok vagyunk, aztán geológusok, mikrobiológusok, majd újságírók; fotósok és rádiósok, szakácsok és szabók, és legtöbbször mindent megoldunk, de időnként csak próba-szerencse módszerrel.

Florian, a mi osztrák vendégünk bár, a NASA munkatársa, kitüntetésnek érzi, hogy néhány napot a HAB-ban tölt, hiszen annak idején erről a lehetőségről lemaradt.

Továbbra sem zajlik unalmasan az élet, de valahogy "megszokottá" vált az ittlét, telnek egymás után a napok. És érezzük a közelgő véget - azaz amikor be kell gyújtani visszavonhatatlanul azokat a hajtóműveket.

Remélem, megbocsátja nekem az olvasó, hogy nem egy konkrét napról írok. Itt a Marson olyan, mintha egyetlen egy napunk lenne több délutáni alvással megszakítva. A tegnapi nap sem fukarkodott az izgalmakkal, a Bázistól nem túl messze, de rádió kapcsolat szempontjából nem elég közel a parancsnoki ATV egyszer csak nem indult el…

Nem biztos hogy rossz ember volna ez a Dennis Hope, még ha friss fotóról kopaszra nyírt izomagyú akarnok is néz velünk szembe. Márpedig izomagyú nem lehet, ha az ötlet immár negyedszázada eszébe jutott. Akkor, mint fiatal, csőd-közeli cipőkereskedő csodálatosképpen megálmodta, hogy joghézag van az 1967-es ENSZ határozatban, mely a tagállamok közös akarata szerint tiltaná a Földön-kívüli területek bekebelezését.

Tegnap éjszaka a Holdon voltunk. A bázist némely legénységek a Hold szimulációjára használják, nagyon bölcsen figyelembe véve a NASA terveit.

„- Dűnék. De sehol az óceán” (...) - Bassza meg - szólt Shapiro.”

A Naprendszer bolygóit, mi laikusok, mindig úgy képzeljük, hogy bennük a földrajzi formációk összezsúfolódnak. Mert hogy így szokták festeni, formázni, fényképezni őket. Mintha például magát a Marsot is sok Marsnak berendezett külön terecske borítaná. Az idegen bolygót ábrázolni úgy illik, hogy háttérben kráterek és dombok, de még elérhető távolságban, két perces Mars-sétányira. Biztos föltűnt már, milyen ritkán szokás egy lakatlan bolygó szkafanderes fölfedezőit magas hegyek között mutatni a fantázia-rajzon, esetleg olyan síkságon, ahol a horizont egyelten vonal a távolban.

Amerikában a maga hagyományos budi is egy érdekes élmény az öreg kontinensen használt szabványhoz képes. A csésze alapban bőséggel vízzel van feltöltve, abba pottyan a pottyannivaló - ezáltal minimálisra csökken a "szagkipárolgási" úthossz. Ilyen persze mostmár Európában is egyre elterjedtebb, csakhogy ott tipikusan annyira mélyen ül a vízfelszín, hogy a gravitációs gyorsulás végén sok esetben jókora loccsanás a végeredmény. Egyharmad földkerülettel errébb kioptimalizálták a szükséges úthosszt, loccsanás csak elvétve fordul elő.

Oh, Bradbury és az ő Űrhajója - a boldog 60-as években még azt gondolták, hogy egyenes út vezet a Marsra, Jupiterre, Szaturnuszra. Az egyik korabeli NASA-elemzés szerint két atommeghajtású űrhajóval 8 ember indulna a Marsra 1981-ben, ahonnan 30 nap után indulnának vissza és 1983 augusztusára érnének haza. Ezek a tudományos tervek voltak, és ezek szerepeltek a sci-fik lapjain is. Még hittek az emberek a NASA hosszú távú terveinek.

A Mérnök a mikroszkópon át késztett egy filmfelvételt: egy homokkőre települt zöldes zúzmótelepet pásztáz a kamera, jobbról, balról, mintha marsbéli táj lenne: a vörös felszínen szokatlan alakú zöld valamik csoportja, a kamera eléri a kőzet egyik peremét: az őrlőfogak elnyúló sora vagy megkövesedett agytekervényhez hasonló alakú levelek felkúsznak a peremen túlra, mögöttük a sötét semmi. Majd egy hirtelen váltással a kamera felemelkedik az okulárról, már látjuk a mikroszkópot és a tárgyasztalon a kődarabot, amin az imént hosszú utat tettünk meg - és amin így a távolból nem látszik semmi, csak egy közönséges kődarab valami zöld piszokkal a felszínén egy henger alakú laboratóriumban.

Bradbury megírta, hányan és hogyan mennek a Marsra, és azt is, ahogyan nem mennek. Hogy nem változik semmi.

Ma este értünk el küldetésünk félidejét. Holnaptól mínusz szolokban számolunk: még 7 nap. Még 6. Már csak 5. Lassan indulunk haza. Vajon mi újság otthon? Mit is kell a munkahelyemen bepótolnom? 

Ma kicsit később keltünk fel a szokásosnál… Végül Parancsnokunk sok izgalmas és érdekes ötletet adott nekem, mit is kellene a mai napi terepmunkának vizsgálnia. Némi bizonytalanságot éreztem, amikor egy nagy térképet, egy kis térképet, egy képes instrukciókat tartalmazó lapot, és egy részletes programfelsorolást rendezgettem mind a kezemben, mind pedig a fejemben…

„Ez lesz életetek egyetlen űrutazása. Nyissátok ki jól a szemeteket!- Igen apu.” (Az Űrhajó 1952, ford.: Kuczka Péter)