Jött, látott, és nem mondott sokat. Csak két „nem”-et, amelyet kollégái „nem”-nek is értelmeztek. Aztán kiderült, hogy a „nem” valójában „talán”.

1986-ban egy Budapest környéki kis kórházban kezdtem. 4100 forint volt az első fizetésem, Nem is volt elég a nagy Nelsonra, a gyermekgyógyászok angol nyelvű bibliájára, melyet 4800 forintért vettem meg. Zsebbe sohasem kaptam pénzt, a gyermekgyógyászoknak a szülők nem, vagy alig adnak paraszolvenciát.

A hírlapírók palotája: ilyen is épül Budapesten! – lelkesedett 1889 májusában a Vasárnapi Újság, ígérve, hogy egy éven belül már állni is fog a pesti Lipótváros új részében, az ugyancsak még készülő igazságügyi palota közelében a négyemeletes, gazdagon díszített ház.

Nemcsak nemzeti érdekek, hanem karakterisztikus személyiségek, nagy érzelmek is ütköztek a legutóbbi EU-csúcson – amely több újdonsággal is szolgált. A lassan összeszokó német–francia tandem (a Merkel–Sarkozy-páros) minden eddiginél határozottabban próbálta maga után vonszolni a többi uniós országot „Mentsük meg az eurót!” jeligére.

Megdöbbentette David Cameron brit kormányfő az unió vezetését, amikor megtorpedózta az EU-alapszerződés módosítását, és ezzel kiváltotta egy új (legalább 23, legfeljebb 26 tagországból álló) „euró plusz” tömörülés létrejöttét. A konzervatív politikus arra hivatkozva utasította el a megállapodást, hogy nem kapott garanciákat a brit nemzeti jövedelem tíz százalékát biztosító londoni City jövőjével kapcsolatban.

Edu mindig köhögve ébredt a mérhetetlen sok cigaretta miatt, ez a köhögés azonban makacsabbnak tűnt a szokásosnál. Mélyről, sípolva tört föl, és hosszan rázta a rengő, fehér testet. Egy idő után a főorvos asszony is felfigyelt rá, és átküldte Edut a C épületbe egy röntgenre. A néni hosszan panaszkodott az orvosnak, azt mondta, Edu, a húga napi egy doboz Fecskét elszív, és elszívna kettőt is, ha kapna rá pénzt.

Ez az ő győzelme, no meg Franciaországé. Míg a sajtó verejtékkel kinyögött kompromisszumról ír a decemberi brüsszeli EU-csúcs kapcsán, Nicolas Sarkozy saját és hazája sikereként igyekszik beállítani a Brüsszelben hozott döntéseket. Mindez nem a véletlen műve – az európai ügyek hirtelen a 2012. tavaszi franciaországi elnökválasztás első számú kampánytémái lettek.

Mintha nem is ugyanarról a történetről írnának. A német sajtót lenyűgözi Angela Merkel európai fellépése – a külföldi sokkal kevésbé lelkesedik érte. Szélsőséges példaként az amerikai Newsweek ridegnek, veszélyesnek és csupán a német érdekek képviselőjének tartja.

„Sosem tudom, hogy amikor a politikusok józan vita helyett papagáj módjára ismételgetik saját megmerevedett álláspontjukat, azért viselkednek-e így, mert tudatosan el akarják kerülni az érdemi vitát, vagy azért, mert nem rendelkeznek a szükséges információkkal és szellemi képességekkel. Gyakran megérzem viszont rajtuk azt a megnövekedett izgalmi szintet, élénkséget, amit abból nyernek, hogy változatlan érveik agresszív szajkózásával erős akaratúnak mutatják magukat. Ami a nyelvi durvaságot illeti, az – mintha ragályos lenne – lassan általánossá válik.”

Hajnali háromkor minden évszakban sötét van. A na pmég nyáron is lemarad anya és lánya ébredéséről. De a felkelésnek egy ilyen hajnali órán is szertartása van.

Előre szeretném bocsátani, hogy egy himnusz esetében természetes folyamat, hogy az eredeti kompozíció átalakul, hiszen egy nemzet, amely himnuszát sajátjának tekinti, azt a kor és az ízlés változásaival gyakran tovább formálja.

Egy pillanatra sem gondolja Parti Nagy Lajos író-költő, hogy szükség lenne új vagy átdolgozott Himnuszra, és ha felkérnék ilyesmire, természetesen nem vállalná.

Szinte semmi nem maradt érintetlen az államberendezkedés és a nemzeti szimbólumok körében tavaly április óta – talán csak a Himnusz. Új alkotmányt írtak, amelyben már nem szerepel a köztársaság elnevezés, a preambulum visszanyúl a Szent Koronáig, Budapest zászlaját átrajzolták, a Kossuth teret 1944-es mintára építik vissza.

Ne mi nyerjük a legtöbbet! – intette üzlettársait egy tokaji káefté „nem taggyűlésén” egy korábbi miniszterelnök, és sikerült nekik, sokat nyertek az állami pénzből, de nem ők a legtöbbet.

Találós kérdésnek is beillene, hogy néprajzi szempontból mi a közös Budapestben, Bécsben, Varsóban, Ljubljanában és Zágrábban.

– Az én történetem Európával olyan, mint az indiai házasság. Előbb összeadják a fiatalokat, azután megszeretik egymást – idézi fel Balázs Péter, aki nemcsak Magyarországon, de talán az EU-ban is az egyetlen, aki megszerezte „a négy ászt”.

Főhajtás lélekharang-kondítással a termékenységellenesség nemzeti vészkorszakának (1956–) áldozatai előtt – ez volt az egyik programpontja annak az „élet- és termékenységvédő kihívásokkal” foglalkozó rendezvénynek, amelyet novemberben tartottak a Pest Megyei Közgyűlés dísztermében.

Egy hét elteltével az Európai Unió állam-, illetve kormányfőinek brüsszeli tanácskozása óta még mindig akadnak, akik saját verziójukhoz ragaszkodva tárgyalják a történteket. Pedig a kormányfő az Országgyűlésben pontosan beszámolt a brüsszeli tárgyalásokról, és elmondta az események kristálytiszta krónikáját, levonva a következtetéseket a magyar gazdaságpolitikára nézve is.

Orbán Viktor erőskezű kormányos. Önmagát minősíti így, a fene tudja, miért, de a magyar miniszterelnök erősen vonzódik a tengeres-viharos-hajós képekhez, talán ifjúkora romantikus olvasmányai hatottak rá ennyire erősen, bár e tárgykörben kétségtelen, hogy elsősorban a kalózokról szóló Delfin-regények a legérvényesebbek, Stevenson Kincses szigete például kitörölhetetlen kulturális emlék a fekete folttal, amit annak adnak, akinek a sorsa megpecsételődött, pontosabban annak, akinek a sorsát mások megpecsételték, szóval van abban kaland, mert a fekete folt, emlékeim szerint, néhányszor gazdát is cserél, valaki biztosan meg is hal, tündéri kis mese.