1. „TERMÉSZETESEN CSAK VICCELTEM…” Szilágyi György író, humorista mesélte egyszer, hogy az antikváriumokban, gyűjtőknél folytatott több évtizedes vadászat után, az 1960-as években végre hozzájutott a mutatványosok és a cirkuszművészek világával kapcsolatos kisnyomtatvány-gyűjteménye legbecsesebb darabjához. A Múzeum körúti Központi Antikváriumban ráakadt a Beketow cirkusz akkor már jószerével beszerezhetetlen, korabeli belépőjegyére.

Széman Richárd fotográfus képeit az érti meg igazán, aki elfogadja az alapvetést, amely szerint a személyes történelem nem nagy horderejű események melléktermékeként értelmezhető, hanem apró, hétköznapi emlékek és a lélek finom mozgásainak érzékeny szöveteként.

Ördög Noémivel – művésznevén Naomi Devillel –, az új festőgeneráció ígéretes tagjával és Kóbor Jánossal, az Omega együttes frontemberével beszélgettünk zulu dobosokról, rocker pópáról és arról, hogy létezik-e török ördög. Páros interjú

„Ha kipusztulnak a méhek, négy évre rá az emberek is követik majd őket.” A baljós jövendölés bizonyos források szerint Albert Einsteintől származik. Ő mondta vagy sem, érdemes gondolkodni róla, hiszen az általunk elfogyasztott élelmiszerek egyharmada (van, aki szerint több mint a fele) a méhek beporzásától függ. Ilyenformán a méhek mostanában tapasztalható tömeges pusztulása különösen veszélyes a bolygó élővilágára nézve.

Okos pilóta alagútban nem katapultál!, tréfáltunk egyszer baráti társaságban, és igen büszkék voltunk, amikor ez a hirtelen jött bölcsesség néhány év múlva graffitiba ágyazva köszönt vissza egy körúti ház faláról.

Hajdi Lacika épp csak cseperedni kezdett, de már naponta látogatta a kocsmát. Elkerülni sem tudta volna, lévén édesapja szép forgalmú kocsmahivatalt vezetett Veresegyházán. A kisfiút természetesen nem a gyöngyöző fröccsök, a dúsan habzó sörök, és a 6:3-ról folytatott, férfiasan túlfűtött beszélgetések izgatták, hanem azok a gyönyörűséges melódiák, amelyek a műintézményben muzsikáló Radics László hegedűjéből és fia tangóharmonikájából kúsztak a terem zsongásába.

A képeken többnyire furcsa gyerekeket és furcsa szülőket látunk. Túlrajzolt, felnőttesre sminkelt, revüsztárnak, pomponlánynak, menyasszonynak, bikinis dívának, kezdő utcalánynak öltöztetett tíz év körüli lányocskákat. Valamint szüleiket, akik fogcsikorgató elszántsággal tuszkolják őket az éppen aktuális gyermekszépségverseny kifutójára. Lerobbant, slampos anyukákat, pocakos, atlétatrikós apukákat, akik szomorú igyekezettel taszigálják gyermeküket egy ízléstelen marcipánvilágba, remélve, hogy amennyiben a kicsi helyet talál a szépségiparban, fényes jövő vár rá, és talán az ő életük is megváltozik egy kicsit.

Sokféleképpen nevezték, volt már Diáksziget, Eurowoodstock, Pepsi Sziget. 2002 óta egyszerűen csak Sziget Fesztivál. Bárhogy is nevezzék, bárhogyan igazodjon az adott korszak igényeihez, a Sziget Fesztivál lényegében marad, ami volt: lüktető, már-már szürreális programsorozat, mely nemcsak szeleteiben érdekes, hanem ezek összhatásaiban is.

Természetesen szó esik az Ormányos Hüntyüllérről és a rejtélyes csónakosról is, de a legtöbb szó mégiscsak a Sziget Fesztiválról esik, amelynek világzenei programjait Marton László Távolodó, utcaszínházi előadásait, a Kelet-Európa Vurstli műsorait és a Hungarikum falu eseményeit Borsa Kata szervezi. PÁROS INTERJÚ

Néhány napja szűkszavú sajtóközlemény jelent meg az Ernst Múzeum honlapján. Eszerint: „Az Ernst Múzeumot 2013 augusztusától nem működteti tovább a Műcsarnok Nonprofit Kft., de a patinás épület továbbra is a kortárs művészet kiemelt fővárosi helyszíne marad: idekerül az újonnan létrejövő Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ. A változás lehetőséget ad a kiállítótér régóta esedékes felújítására is.”

Dús fák ölelte mesebeli völgyben áll egy ház nem messze Bakonybéltől. A gerendákból emelt épület olyan, mint egy vadnyugati film díszlete. Körülötte lovak nyargalásznak, előtte magas rúdon amerikai zászló lobog, ha tehát a vadnyugat jut róla eszünkbe, alighanem jó nyomon járunk. Erről végképp meggyőződhetünk a házba lépve, amely berendezési tárgyaival, kocsmapultjával vadnyugati fogadót idéz.

Felgyűlt a vas. Ezzel a kissé vázlatos fordulattal szokta összefoglalni Roskó Gábor képzőművész annak a néhány évtizednek a történetét, amelyben kerékpárgyűjtőként elképesztő mennyiségű biciklire és kerékpáralkatrészre tett szert. Roskó szűkszavúsága tulajdonképpen indokolt, hiszen a történet annyi novellába illő részletből, szívmelengető véletlenből, regényes találkozásból áll, hogy nehéz eldönteni, mely szeletet, mely szereplőt érdemes kiemelni belőle.

A Sörmentén – Prága 3. című, sörivóknak szánt útikalauzt lapozgatva elsőként azon hökken meg a leendő prágai sörturista, hogy a helyiek miféle meglepő nevekre keresztelik a sörözőket. Az egyiket úgy hívják: A szalmazsákhoz. A másikat úgy: Vadlibavadászat. A harmadikat meg úgy: Söröző a hóhérhoz.

Neve nemesi ősöket sejtet. Szép lenne azt írni, hogy Kály-Kullai Károly valamiféle bőségből jutott el addig, hogy hazai drogfüggők önzetlen segítője lett, a magyarországi drogprobléma egyik legjobb szakértője. De nem ez az igazság. Kecskeméten született, édesanyja háztartást vezetett, a nagy család szíve, motorja volt, édesapja villanyszerelő, nagyszülei a Kecskemét melletti tanyavilágban élő, bölcs parasztemberek.

Jasper Gwyn negyvenhárom éves, divatos és sikeres író egy cikket juttat el a Guardian szerkesztőségébe. Ebben az írásban ötvenkét pontban sorolja fel, mit nem tesz soha többé. Lényegében azt közli, hogy a jövőben tisztán, mindenféle hátsó gondolat és társadalmi kényszer nélkül él majd, végül kijelenti: nem fog több könyvet írni. Úgy érzi, ezzel a nyilvánosság elé tárt, ilyenformán a visszautakat lezáró (mert számon kérhető) ígérethalmazzal a teljes szabadságát nyeri vissza, és felszabadul az alkotás kínzó terhe alól is.

Állunk Debrecenben, a Fórum bevásárlóközpont előtti téren, hallgatjuk a hódmezővásárhelyi katonazenekart, és őszintén sajnáljuk a tubásokat. Még csak reggel tíz óra van, de már szottyos meleg, és nem elég, hogy a katonák terepszínű gyakorlóruhában, alakzatba rendeződve, a tűző napon, fegyelmezetten muzsikálnak, némelyikük akkora tubába öltözött, hogy abban lakni is lehetne. Szombat van, a 18. Debreceni Nemzetközi Katonazenekari Fesztivál harmadik napja, a hódmezővásárhelyi katonazenészek éppen az „Ébresztő térzene” fantázianevű programot bonyolítják, igen jól egyébként.

Mi most fölényesen mosolygunk azon a plakáton, amelyen egy kislány kepeszkedik az iskolatábla előtt, és ákombákom betűkkel azt írja rá: Ez illik az iskolába. A plakáton alább aztán megtudjuk, mi illik az iskolába. Elsőként iskolaköpeny, mégpedig az „Éva”, valamint a „Péter” és a „Matyi” modell.

„Tisztelt Kustyán Gyula! Köszönjük, hogy megtisztelte bizalmával szervezetünket. Levelét megkaptuk, nehéz helyzetüket átérezzük. Ahogy az bizonyára Ön előtt is ismeretes, a Magyar Vöröskereszt országos hálózattal rendelkezik. Segítségnyújtásunk alapelve, hogy ott nyújtsunk támogatást, ahol a kihívás keletkezik, s ez területi, helyi szervezeteink hatáskörébe tartozik. Ezért azt javaslom, hogy kérésével az ott dolgozó munkatársakkal vegye fel a kapcsolatot”. Ezt írta a Magyar Vöröskereszt főigazgató-helyettese Kustyán Gyulának és feleségének, Kustyánné Racskó Olgának, akik eddig azt hitték, hogy ők elszegényedtek, bajba jutottak, alig megoldható, nehéz anyagi helyzetbe kerültek, de azt azért nem gondolták volna, hogy életük rosszra fordulásával csupán egy „kihívás keletkezett” náluk. Olyasféle kihívás, mint celebeknek a dzsungelban. Vagy kezdő énekeseknek a tehetségkutató tévéműsorban.

Eifert János mesélte, hogy hódmezővásárhelyi diákként úgy úszta meg a kötelező nyári krumpliszedést, hogy jelentkezett a helyi néptáncegyüttesbe, ahol egész nap próbálnia kellett. Később Budapestre, a Honvéd együttesbe került, tizenhét évig volt hivatásos táncos.

Képzeljük el, hogy olvasunk egy rossz könyvet. Képzeljük el, hogy egy idő után annyira felbosszant minket ez a könyv, hogy legszívesebben a falhoz vágnánk.