A falakon indián mokaszinek, díszes tokban tőrök, bendzsó, korabeli puska, a fogasokon, utazóládákon cowboykalapok, rojtos bőrmellények, a földön westerncsizmák. Egy székben ott ül a tulajdonos, Buzetzky Győző, aki vékony, napszítta arcával, fehér szakállával, cowboykalapjával tökéletesen illik a miliőbe. A bakonyi indiánokat várja, aki tömegesen lepik el majd a környéket, hogy – miként azt az indiánjátékot 1961-ben útjára indító Cseh Tamás megfogalmazta – pár hétig a képmutató társadalomtól elvonulva, egy olyan világban éljenek, ahol „a kő kemény és a vaj puha”. Ahol a természet tisztelete alapkövetelmény, a becsület, a bátorság és a nagylelkűség az igazi erény. A „bakonyi indián”, ahogy azt Buzetzky Győző pontosítja, egy nagy életérzés. Szigorú szabályok alapján, tíz tábor, azaz tíz nép között zajló hadijáték. A résztvevők egyike a Buzetzky-féle ranch népe. A korhű, XIX. századi vadnyugati kereskedőállomást húsz éve egy festőművész tervezte és építtette, ma a 71 éves Buzetzky Győző tulajdona. Jobb kezekben aligha lehetne.

1

Buzetzky Győző 1942-ben Szabadkán született, a család 1944-ben jött át Bácsbokodra, Édesapja fogász volt és örök cserkész, megtanította őt a természet szeretetére. Kirándultak, sátoroztak, tábortűz mellett ültek, ismerték a világ természetét és a természet kicsi mozgatórugóit. Példaképei már gyerekfejjel olyan emberek voltak, akik a jég hátán is megélnek. Akik együttműködnek a természettel. Tudnak főzni, hajózni, tudnak bánni az állatokkal és a puskával. Tisztességesek, szakálluk van, markánsak, és megvetik a nyafogó zsúrfiúkat. Buzetzky nem volt jó tanuló, főként, mert nem is tanult. Kizárólag az élet nevű tantárgy érdekelte, csakhogy ilyet sehol sem tanítanak. Kár, mert jóféle tantárgy ez, olyan leckékkel,mint expedíció, táborozás, ismerkedés az állatokkal, a természettel, annak szeretete és védelme.

Fiatal korából May Károly könyveire emlékszik, aztán arra, hogy a gyerekközösségükben miképpen keltek életre a vadnyugati történetek. Miképpen lett életük legfontosabb része a vadnyugati jelmez, a cowboykalap, a vadnyugati fogadónak berendezett falusi padlás, a szánkók elé fogott kutyasereg, a nádasokba épített kunyhók, a hadijáték. Emlékszik még egy templomtoronyban talált muzeális puskára, a toronyban tanyázó baglyokra, csókákra, galambokra. És élénken emlékszik az érintetlen bácskai határ romantikájára.

1956-ban Bajára került gimnáziumba, de azt mondja, a tanulás iránt ott sem lángolt fel a lelkesedése. Fellángolt viszont az evezés iránt. A háború után a bevonuló szovjet csapatok veszélyes átkelőeszközöknek minősítve, kazlakban égették el, törték össze a Baján található csónakokat, kajakokat és kenukat, csak az ötvenes évek közepén éledt újjá az evezősélet. Buzetzky Győző evezni kezdett. Barátaival szinte a Dunán éltek. Az evezősházban laktak, a padláson aludtak. Nappal edzettek, éjszaka kalózokká, kenukban evező indiánokká átlényegülve igyekeztek a vízre. Élték a világukat, mellesleg korosztályukban kormányos négyesben és nyolcasban csaknem valamennyi országos versenyt megnyerték. Úgy söpörték be az aranyérmeket, hogy a sport jóformán szóba sem került.

2

Kicsi sporthajókban kezdte, tengerjárón folytatta, tengerész lett.

Előbb a Bajai Vízügyi Főiskolára járt, de hogy ne kerüljön messze a természettől, az iskola közelében, egy sátorban lakott. Hiába azonban a saját arculatra formált diáklét, arra gondolt, a végeredmény mégiscsak az lesz, hogy életéből lassan eltűnnek a kalandok, eltűnik a természet és a szabadság, marad majd egy vízmérnök szabályos, egyhangú élete. Ettől aztán megijedt, és a főiskolát átmenetileg odahagyva 1966-ban jelentkezett a Mahart állományába tengerésznek. Öt évig csavargott a világban, járta a tengereket. Az arab világ kikötőit, a keleti forgatagokat, az ezerszínű Alexandriát, Bejrútot és egyéb romantikus helyeket.

Öt év elteltével hazatért, és befejezte a főiskolát. S miközben felvette a kapcsolatot a Baktay Ervin-féle dunai indiánokkal, és a gyermekkori játék még komolyabbra fordult, a természetvédelemről írt diplomamunkája miatt az éppen születő Kiskunsági Nemzeti Park első munkatársa lett. Kollégáival madárvártát építettek, madárgyűrűző táborokat szerveztek, tudományos munkát végeztek, röviden: felfedezték és másokkal is megismertették a Kiskunság értékeit. Később a szerveződő Aggteleki Nemzeti Park igazgatójává nevezték ki. Hat évig töltötte be ezt a tisztséget. Élő, lélegző parkot formált a területből, ahová betelepítette az ősi magyar lófajtát, a hazánkban akkor már ritka hucul lovat. Később hazatért a Baja közelében lévő Gemencre, és közel másfél évtizeden keresztül ott tevékenykedett a természetvédelemért. A magyar természetvédelem létrehozásán és felvirágoztatásán fáradozott évtizedekig, ha tetszik: ifjúkorából jött természetszeretete összegződött valamiféle hivatalos tevékenységben.

3

Közben különös kalandok részese volt. Egy expedíció tagjaként végigvitorlázott a Tigris folyón, később barátaival Mongóliában vándorolt. Utóbbiról hosszan peregnek az emlékek. Végtelen vonatút, mahorkák, egy ulánbátori lámaiskola, a Hangáj-hegység, ahol a végtelenbe fut a tér, egy rendőr, aki teherautót szerez nekik, jurták, sziklafestmények és a meghökkentő ízű jaktej…

Amikor nem a világot járta, akkor idehaza egy új fejlesztésű, szivar alakú léghajó utasaként repült vagy a hazai szánhúzó kutyás sport megalapításán fáradozott. Egy osztrák folyóiratból hírét vette, hogy Európában, pontosabban a Fekete-erdőben is rendeznek kutyaszánhúzó versenyeket, és ekkor eszébe jutottak ifjúkora kutyaszánjai. A Fekete-erdőbe utazott, és rácsodálkozott az ottani versenyekre, aztán 1986-ban egy holland ismerősétől kapott három szibériai huskyt, amelyekkel megvalósíthatta terveit. Egyre többen figyeltek fel rá, egyre többen követték. Végül húsz kutyája volt, versenyzett az Alpokban, a Mont Blanc csúcsain, Tirolban. Egy idő után azonban elfáradt. Azt mondja, egy versenyző többet liheg, mint a kutyái, felette is múlt az idő, be kellett fejeznie.

Mostanában sem pihen. Hol természetvédelmet tanít a bajai Eötvös József Főiskolán, hol hajójára költözvén a Dunán kapcsolódik ki. Máskor Bakonybélben, a ranchen gondozza kedvenc hucul lovait, s amikor eljön az ideje, együtt játszik a bakonyi indiánokkal. Amikor Cseh Tamás emlékére szertartásokat végeztek néhány éve, erősen elgondolkodott azon, vajon ők tényleg csak játszanak-e? Mert, ha ez csak játék, minek a szertartás?Hameg van komoly, szívből jövő szertartás, akkor az ő lelkük nincs-e mégiscsak indiánból?

Most éppen egy izraeli kibucba tart. Vallási háttér nélkül, pusztán érdeklődésből.

Amikor a szemére vetik, hogy élete valamennyi szakaszában igyekszik minél távolabb kerülni a civilizáció forgatagától, mindig tiltakozik. Ő általában nem tolja el magától a civilizációt, legfeljebb a XXI. század civilizációját, amely szerinte arról szól, hogy az ember rabszolgaként, robotként dolgozzon, cserébe utazhat, fogyaszthat, megveheti a legújabb műszaki cikket, az élet valódi értékeit helyettesítő kütyüt. Na, ezt a civilizációt tényleg megveti, és ettől tényleg távol tartja magát. E mögött inkább megkeresi a maga valóságát. Néha arra kéri a diákjait, gondolkozzanak el azon – ne feleljenek, csak gondolkozzanak el rajta –, hogy a minket körülvevő rendszernek, ennek a nagy mindenségnek van-e értelme ember nélkül. Ezt kéri tőlünk is.

Gondolkozzunk ezen.

Névjegy

BUZETZKY GYŐZŐ 1942-ben született Szabadkán. Vízépítő mérnök. Öt évig tengerészként járta a világot, később a Kiskunsági Nemzeti Park legelső munkatársa lett, majd az Aggteleki Nemzeti Park első igazgatója, később a Duna–Dráva Nemzeti Park gemenci tájegységének vezetője. Néhány évig a Magyar Szánhúzó Kutya Egyesület egyik képviselője volt, jelenleg Baján és Bakonybélben él, annak a lovas tanyának a tulajdonosa, amely környékén a bakonybéli indiánok hadijátéka zajlik nyaranta, a játékban Buzetzky Győző is részt vesz.