Semmi sem fölösleges, erre a nem túl bölcs következtetésre jutottam az új Haydn-lemezt hallgatva. Pedig amolyan mérsékelt örömöket okozó lemez, az Accademia Bizantina játszik rajta Haydn-versenyműveket, és elég nyilvánvaló, hogy koncepciózus kiadvány: azt akarják megmutatni, hogy Haydnnak igenis sok köze van az olasz barokk versenyművekhez, hogy ő is Vivaldi köpönyegéből bújt elő.

Haydn: Concertos for harpsichord and violin Decca, 2010

El kellett jönnie ennek a lemeznek is, mert ez a hangrögzítés rendje. A kezdetek kezdetétől fölvettek popdalokat operaénekesekkel, még ha akkor a pop szó nem is volt föltalálva. Caruso nápolyi dalokat énekelt, Gigli olasz slágereket és a La Palomát, Pavarotti a Volarét, Domingo a Yesterdayt és Lloyd Webbert, a színes bőrű amerikai énekesnők spirituálékat, a svéd Anne-Sofie von Otter természetesen Abbát. Ha van ma fontos, önmagánál is fontosabb, emblematikus operaénekesnő a világban, az Renée Fleming, csak idő kérdése volt az ő poplemeze. Főleg akkor, ha tavaly Prágában, a forradalom emlékére rendezett koncerten már Lou Reeddel énekelte a Perfect Dayt.

Különös, mennyire pogány a darab, hogy a szellemiségéből éppen az egyházi az, ami hiányzik.

Egy kicsit túl könnyűnek látszik a feladat: erős szavakkal szidalmazni mindenkit, aki részt vett az Alkonyat-sorozat Napfogyatkozás című részének elkészítésében. Nem mintha nem szolgáltak volna rá, hiszen a magam részéről még azt sem tudom eldönteni, hogy miért kapta ez a két óra épp a Napfogyatkozás címet.

Az Alkonyat - Napfogyatkozás cselekménye kiszámítható, lapos és ostoba, a színészi játék a jobb esetekben is csak átlagos, a filmezés rutinfeladat, kékes színek, esős tájak, még a napfényes Floridát is olyannak mutatják, mintha Skócia északi partjainál járnánk. A számítógépes trükkök gyermetegek, a félelmetesnek szánt farkasok plüssállatok, a szőke parókás vagy letört fejű vámpíroktól meg valahogy nehéz frászt kapni. FÁY MIKLÓS ÍRÁSA

Jobb lett a búcsú-Trisztán, az idei Wagner-napok záróestje, és nem tudom, szabad-e mondani, hogy ettől még jó nem lett. Olyan egy kicsit az egész, mint egy beugrás, lehet fejet csóválni, hogy nem az igazi, de legalább meg van mentve az este. Lehet fejet csóválni, hogy van ennél jobb Trisztán a világban, de itt eddig semmi nem volt, hacsak a régi emlékeinket nem kotorásszuk elő: magyar nyelven, hosszú és nagyon porosnak látszó, vaskos függönyök alatt, az izgalmasan összegyűrt padlón botladozó énekesekkel. Akármit panaszkodik is az igényes néző, jobb, ha nem felejti el, hogy mihez képest szabad igényeskedni.

Nem tudnám most már megmondani, miért hittem, hogy csodát látok majd, rejtett elegáns filmet, amit nem néz senki, hiszen a világ épp vuvuzelázik. Végül is: mindenben nem tévedtem, az Egy másik ember rejtettnek rejtett, egyetlen másik emberrel néztem az esti előadást, pedig aligha lehetett sokkal jobb a Japán–Kamerun mérkőzés.

Ami a jövőt illeti, a jelen lehet akár intő jel, balsejtelmek forrása, pici, piros, villódzó fény. Mert Az istenek alkonya időnként igazán kiábrándítóan hatott.

Van, vagyis sajnos csak volt a három tenor, ahol nem az volt az állítás, hogy csak három operaénekes van a világon, de csak ennek a három tenoristának sikerült kirúgnia az opera falát, és a legszélesebb körben is ismertté, szeretetté válni. Három bariton nincs. Egy viszont van, őt úgy hívják, Thomas Hampson, és június végén az Operaházban énekel az évadzáró gálán.

Nem vagyok eredeti, csak szerencsés. Most meséltem valakinek, hogy ma van Robert Schumann kétszázadik születésnapja, és azt felelte, hogy „pedig nem is látszik annyinak”. Vicc, persze, hogy vicc, de nem rossz vicc. Schumann tényleg letagadhatna úgy százhetvenötöt minimum, vagy nekünk kellene még hozzáfiatalodnunk, hogy olyan szavakban higgyünk, mint költészet, szépség, zene.

Az Operában még játszanak júniusban, de a héten nem oda érdemes menni operát hallgatni, hanem a MüPába.

Nem is tudom pontosan mire számítottam. Valami jó kis könnyfakasztásra, hogy szülők és gyermekek végre közelebb kerülnek egymáshoz, és az élet kegyetlen, de szép. Ehelyett: a szülők közelebb kerülnek a gyerekekhez, az élet kegyetlen, de mégis úgy érzem magam, mint akit jó alaposan fejbevágtak az ostoba giccs és a sablonosság petrencerúdjával. Fölállok belőle, de sajog az agyam.

Szinte semmi nem tetszett maradéktalanul a MüPában bemutatott Trisztán és Izoldából. Szinte semmi, csak az egész. Vagyis, muszáj kicsit igazítani: Németh Judit Brangäne szerepében maradéktalanul tetszett, minden megszólalása magvas volt, pontos, szép, és a szerep olyan kicsi, hogy kevés lehetőséget ad a túljátszásra. Persze, hogy luxus egy Németh Judit kaliberű énekesnőt erre a szerepre szerződtetni, de szerencsére ezt még megengedhetjük magunknak.

Perzsia hercege Forgalmazza a Forum Hungary

Perzsia hercegében folyton az agyaskodást érzem, egyáltalán nem tudok belehelyezkedni a történetbe, folyton azt látom, ahogy barnára mázolt képű, festett szemű színészek a kamera előtt produkálják magukat. Talán a színész szó némileg eufemisztikus a női főhős, Gemma Aterton esetében, inkább olyan plasztikai szülőcsalinak tűnik, amíg a gyermek izgul, hogy mi történik a herceggel, a mellette ülő atya azon töpreng, hogy mihez kezdene egy ilyen cicababával kettesben.

Nem lehet eléggé elrontani egy előadást. Ha nem annyira katasztrofális a májusünnepi Nabucco az Operában, biztos nem tűnik föl, hogy mennyire hasonlít az első felvonás fináléja a Sevillai borbély első fináléjára. Feltehetően nem éppen ez volt Verdi szándéka, ő a Rossinitől átvett elemekkel drámai hatást kívánt volna elérni, de itt az előadás olyan erősen volt parodisztikus jellegű, hogy a hasonlóság egyértelművé vált: az esztelen száguldás, a hadarás, a hangszerek megválasztása.

Nem lehet eléggé elrontani egy előadást. Ha nem annyira katasztrofális a májusünnepi Nabucco az Operában, biztos nem tűnik föl, hogy mennyire hasonlít az első felvonás fináléja a Sevillai borbély első fináléjára. Feltehetően nem éppen ez volt Verdi szándéka, ő a Rossinitől átvett elemekkel drámai hatást kívánt volna elérni, de itt az előadás olyan erősen volt parodisztikus jellegű, hogy a hasonlóság egyértelművé vált: az esztelen száguldás, a hadarás, a hangszerek megválasztása. FÁY MIKLÓS ÍRÁSA